Kijárva a szakmunkásképzőt, az istenért nem bírtam volna elhelyezkedni, de mindenképpen dolgozni akartam valamit. Mindenhol a praxot kérték, viszont, hogy legyen gyakorlata egy kezdő vízvezeték-szerelőnek munka híján? Így kerültem végül ’94 szeptemberében a sikabonyi szőlőskertbe, jobban mondva a szövetkezetbe, melyhez a szőlőskert is tartozott. Pár év telt el azóta, hogy a rendszerváltás hatására az EFSZ-ek átalakultak, és elhagyva az „egységes” jelzőt, szimplán földműves és mezőgazdasági szövetkezetekké váltak. Persze senki sem foglalkozott a részletekkel, ha valaki megkérdezte, hol dolgozol, továbbra is ugyanaz volt a válasz, ami évtizedekkel korábban:
– A JRD-ben!
– És mit keresel te egy JRD-ben ilyen tanulmányi előmenetellel?
– Az ősök útját kívánom járni, sárban, gumicsizmában, télen pufajkában…
Az utóbbi mondatért nem vállalok kezességet, ámbár mi baj történhet azzal, ha valaki az ősök útját kívánná járni? Jelentősebb ipar híján egykor a járás össztermelésének háromnegyede a szövetkezetekben összpontosult. ’52-re szinte a legkisebb községekben is megalakultak a szövetkezetek, legtöbbjük összközségi vagy legalábbis többségi státuszú volt. A termelési viszonyok alapjaiban változtatták meg a lakosság szociális, de főleg politikai arculatát.
A kezdetekben nem ment minden zökkenőmentesen.
A célszerű és hatékony gazdálkodás, az új nagyüzemi termelés és a tudományos ismeretek gyakorlati alkalmazása megkövetelte a szövetkezetek fokozatos egyesítését. Lényegében a hetvenes évek hozták meg a járás mezőgazdaságának stabilitását, a kezdeti apró EFSZ-ekből számszerűleg egyharmadnyi, de erősebb mezőgazdasági szubjektum lett! – remélem elfogadod kedves olvasóm az ideológiától sallangos érvelésem?!
Hatalmas területet foglalt magába a sikabonyi szőlőskert, a mai Garden Town-tól, jobban mondva a Garden Town helyétől, egészen a Kisudvarnoki útig húzódott.
Sőt, a hátsó kapu – melyet szinte sosem használtunk – Kisudvarnok egyik utcájára nyílt. Nagyjából középtájban volt a központi épület, a pumpaház meg valamiféle raktárépület, ahová traktorral is be lehetett állni, és oda belépve mindenkor harcot vívott az ember a muslicák hadával. Oly’ rég volt, hogy komoly fejtörést okozna minden zegzugot felidézni, amire viszont tökéletesen emlékszem, hogy Imre barátom – aki hozzám hasonlóan eredetileg idénymunkára szerződött – a központi épület sarkában egy jókora gerendát a földbe döngölt, majd elkezdete farigcsálni:
– Orbán szobor lesz, tudod ki volt ő?
– Tudom kéne? – néztem rá kérdően.
Akkoriban még nem úgy volt ám, hogy kimegyek a toalettre, nos beírom a Google-ba, hogy „Szent Orbán” és kidob kétezer találatot! Én speciel toalettre sem emlékszem, csak a pottyantósra.
Szent Orbánt tulajdonképpen egyfajta megkésett fagyosszentként tisztelték.
A szőlő, a szőlőművelők, kádárok, kocsmárosok védőszentjének tartják. A néphagyomány szerint, ha Orbán megvédte a termést a fagytól, akkor borral vendégelték meg a szobrát a gazdák, ha viszont fagykáruk lett, akkor megvesszőzték – válaszolta Imre.
„Hogyha eljön Orbán
Deres szakállával,
Nem lesz telé kamaránk
Isten áldásával.
De hogyha subáját
Oda fönt leveti,
Fényes napsugártól
Melege lesz neki:
Bő termése lészen
Az egész határnak
Búzája és bora
Bőven a gazdának.”
(Fejérmegyei Napló, 1915. május 26.)
Szent Orbán, akinek május 25-én van az ünnepe, hét éven át volt pápa a Vatikánban. Ő rendelte el, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérkáját aranyból vagy ezüstből készítsék. Ezért kehellyel, később szőlőfürttel a kezében ábrázolták.
Na, de szép öcsém, most figyelj, mert ilyen kultúrát úgysem olvastál még sehol: mi aztán tényleg vittünk bort hálából annak a gerendának, vagyis Orbánnak – aki nem Viktor –, mert megvédte a termést! Peronoszpóra nem számított, fagykár nem keletkezett, ez volt a lényeg. Meglocsoltuk a szobrot borral május 25-én, Orbán napján, ahogy illik. A néphiedelem szerint, ha Orbán napja szép, akkor bő lesz az esztendő. Azt is mondják, hogy:
Ha Orbán nevet, a szőlő sír. – illetve: Savanyú lesz a bor, ha Orbán napja esős, édes, ha tiszta az idő.
Szóval akkor egy életre megtanultam, ki volt valójában az az alak, akinek szobra hosszas munkával ugyan, de végül elkészült, s aki mellől búcsúzóul a szőlőskerttől hazavittem egy szőlőlevelet. Tudom, szentimentális vagyok, de a mai napig őrzöm ezt a szőlőlevelet, pedig a sok szép emlék mellett, a szőlőskertnek köszönhetem, hogy megismertem az urológusok világát is – akik képesek úgy elmélyülni a részletekben, mint csak nagyon kevesek… (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
