NYITÓKÉP: PIXABAY, FOTÓK: SZERZŐ
Egy idő után olyan kapcsolatba kerültem a szőlővel, akár a többi gyümölccsel, melyeket gyerekkorunkban a csősz érkezéséig dézsmáltunk. Cseresznye, meggy, szőlő, barack, egyre megy. Ha futni kellett, akkor futni kellett, de itt a szőlőskertben legfeljebb a hasmars miatt kellett futnunk. Megesett persze, például amikor murcit ittunk. Állítólag Isten így bünteti azokat, akik időnap előtt megisszák a bort.
Megtanultam, hogy a legédesebb szőlőszem mindig az, amelyet közvetlenül a fürtről szakítok le, esetleg egy teljes fürtöt a tőkéről. Aztán a sor végén megpihenve elmajszoltam. Hiába vittem belőle haza, ott rothadt meg a hűtőben vagy az asztalon. Viszont előtte még meglepték a muslicák, pedig azokból egyetlen példányt sem hoztam a természetes élőhelyükről. Bámulatos, ahogy ezek a dögök megtalálnak mindent, ami egy picit is erjedésnek indul. Na, ezért vittem haza rögtön mustot, a nyolcadik emeleten amúgy is nehéz lett volna kisajtolni a szőlő levét.
Azóta, ha muslicát látok, akarva akaratlanul is eszembe jut a szőlőskertben eltöltött időszakom.
A „JRD-s öregek” meséi egy olyan világról, melyet én magam sosem éltem meg, de sokkal inkább tudnék azonosulni vele, mint a spanyolból behozott „gerzemürzével”, meg a majmokat sirató banánnal, ami egyik nap még zöld, másnapra beérik, harmadnap kidobhatod. Valóban nem divat manapság a szövetkezetekről írni, hiszen egyben egy letűnt korszakot hoz vissza a köztudatba, melyet inkább elfeledne a jónép, kitörölné az emlékezetéből. Végtére is, minden -izmust a következő -izmus ítél meg és el. Ki tudja a mostani rendszerekről egy évszázad múlva miképpen vélekednek majd utódaink?
Amit elvetettek, az kibújt a földből, sok munka mellett, dédelgetve, s ügyelve a napi kontrollra, inkább csak az aszályos időktől vagy épp’ a csapadékos évszakoktól függött a lakosság ellátmánya.
Az etető hajnalban kelt, a fejőnő a jószág szerint alakította napjait. Kétkezi munka, kérges tenyér, valóban annyira szégyellnivaló lenne a múlt? És a jelen? Csehszlovákiában annak idején – ahogy a keleti blokk többi országában – szintén kezdetét vette a szovjet mintájú kolhozrendszer kialakítása. Ennek dunaszerdahelyi és sikabonyi alapjai 1950-ben teremtődtek meg, amikor itt is megalakultak a helyi szövetkezetek. Önként, erőszakosan, vagy muszájból? – manapság mennyi mindent teszünk meg akaratunkon kívül?
A Reptér utca végén, a szőlőskerttel átellenben, volt a szövetkezet irodaháza, köztünk egy jókora kukoricatábla, ma itt a Garden Town-nak „becézett” városrész.
Az emeletes, fabarakk-szerű építmény talán még ma is áll, nem tudom… pedig azóta sokszor jártam arra, mégsem tudom pontosan, milyen állapotban lehet. Annyi a környéken az újdonság, rengeteg új utca, családi házak, szinte egy komplett falu, vagy kettő: Garden Town, Csukárabony, Pagony – akkor három. Az adminisztratív épület faborítását ette a fene, az időjárás viszontagságaival harcolt. Csaknem harminc év elteltével minden joga meglenne már feladni a harcát, vagy már tán már meg is tette?
A szőlőskert Csigéri utcai kapujára annál inkább emlékszem, azon mentünk be nap mint nap, télen is, nyáron is kerékpáron!
Tárva-nyitva áll már régen, enyhe kaptatón felfele, majd egyenesen vagy háromszáz métert, aztán jobbra, majd balra. Meg is érkeztünk képzeletben az öltözőkhöz, meg ahhoz a raktárépülethez, melyen harangot imitálva egy jókora vasdarab csüngött:
– Előírás! Ha valami baj lenne, meg kell kongatni, tűzeset vagy egyéb dolog – mondta Viliam, a szlovák, szakállas mérnökember. Keletről származott, ha jól emlékszem, igazi „východniar”.
Odatalálnék ma is, pedig a szőlőt már rég kivágták, odatalálnék, de az már magánterület, építkezési terület, fene tudja. Meglehet, azóta, hogy legutóbb arra jártam egy komplett utcát építettek fel a kapun túl, ezeknél az új típusú családi házaknál sosem lehet tudni. Dolgoztam ilyeneken fusiban, a gerendába nem szabadott belekapaszkodni gipszkartonozás közben, mert össze-vissza inogott.
– Nem kell mindent észrevenni, mondta az építésvezető. Aztán csoda, hogy kulcsrakész lesz tavaszról karácsonyra?! Elkalandoztam, de olyan jó elkalandozni néha…
Alapból brigádmunkára szerződtem. Aláírtam a papírokat, bár őszintén szólva nem tudtam pontosan, mi vár rám a szőlősorok között.
Leszedem a fürtöt, puttonyba gyűjtöm, ha megtelik, kifordítom – valahogy így képzeltem el. A szőlőt elviszik, bor lesz belőle, az istenek itala. Abban van csak az igazság, megoldja a nyelvet és néha olyat is kimond az emberfia, amiről egyébként mélyen hallgatna. Én is szeretek csendben lenni, a leírt gondolatok néha a kimondott szónál is hangosabbak. Íme:
Ady Endre – Elillant évek szőlőhegyén
„Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
torkomon a szüreti ének.
Ónos, csapó esőben ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.
Nézem a tépett venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.
A csúcson majd talán megállok,
Földhöz vágom a boros-korsót
S vidám jóéjszakát kívánok.”
A murcinak – na meg a borunknak is – végül majdnem olyan íze lett, mint a vásárokban, szüret idején. Burcsák – mifelénk inkább így ismerik. Erjedésben lévő, vagy félig kierjedt, tejszerű, szénsavas, meglehetősen édes nedű. És édesanyám szerint, ha maradt benne némi pókláb vagy kislégy, az csak növelte az értékét… (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
