FOTÓK: SZERZŐ
1994. szeptember hó 19-én kezdődött a szüret, legalábbis nekem és a többi idénymunkásnak biztosan. Korábban fogalmam sem volt a szőlőfajtákról, csak a színük szerint különböztettem meg őket. Aztán hallottam rizlingről, sauvignonról, ezerjóról – hogy ez kisszemű, amaz nagyszemű, ennek ennyi a cukortartalma, annak annyi, amaz pedig csemegeszőlő. És a szüreten kívül még temérdek munka van vele: metszeni kell, kötözni, kapálni, fattyazni, permetezni, öntözni.
A szövetkezetnek többfajta szőlője volt, korai és kései érésű is. Immár több évtizedes tapasztalattal rendelkeztek, így nagyjából tudták, minek mikor lehet hozzáfogni. Nem volt nagy csinnadratta, nem vártuk meg Szent Mihály napját sem, ami a hagyomány szerint a szüret kezdete. A Csallóközre nyilván amúgy sem jellemző a szőlészet, egyszerűen belevágtunk és kész. A dáridót, a szüreti mulatságokat szintén kéretik elfelejteni. Elhiszem, hogy nagyon romantikus dolog lehet, de mi, a pórnép biztosan nem mulatoztunk, legalábbis nem „felsőbb utasításra”.
Ady Endre – Szüret (részlet)
A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlőskertek vígan vannak,
Aki most búsul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó.
Az első nap reggelén az öltözők elé szervezték a találkát, majd általánosságban felvázolták a feladatokat:
– A traktor után mennek mindannyian, annak konténeres utánfutójába gyűjtik majd a szőlőt. Mindig azt a két sort viszik, ami a traktor után lesz, a sor végén fordulnak oda-vissza…
– Kéne egy erősebb fiatalember, aki öntögetni fogja a teli kannákat a konténerbe, tehát a „vlecskára”…
Rám esett a választás. Valóban erős voltam, szép és fiatal. Persze minden relatív, a fiatalság mulandó, s ha az erőm el is hagy majd egyszer, a szépség örök!
Lajos bácsinak hívták a traktoristát, hodosi illetőségű volt – vagyis odavalósi, ahol a Dukla EFSZ székelt egykor. A traktor pedig egy igazi nagy klasszikus: Zetor Crystal.
Elnyűhetetlen gép. De hogy is volt ez pontosan, Dunaszerdahelyi szövetkezet, aminek Hodosban volt a központja? Ehhez ismerni kell picit a történelmi tényeket, persze nem a katalógusokból, nincs is nagyon leírva sehol, legfeljebb a szövetkezet naplójában – ha még megvan egyáltalán. Vagy amit az öregek mesélték, például a Lajos bácsi, de akadtak köztünk állandó szövetkezeti alkalmazottak, akik fajront után egy pofa, a DAC-ot is patronáló Gemer sör mellett történeteket regéltek a sikabonyi kocsmában, vagy az unimobódés élelmiszerüzlet előtt. Egyik sem létezik már, Sikabonynak talán kocsmája sincs azóta.
Szigorúan fajront után, mert a szőlősben senki sem ivott – sokat! Szóval kéretik mindent „rezervával venni”.
Induljunk ki abból, hogy anno Sikabonynak és Szerdahelynek is különálló szövetkezete volt, sőt még az ollétejedieknek is. 1960-ban, amikor a két településrészt a városhoz csatolták, szövetkezeteik is egyesültek. Szerdahelyre főként a baromfitenyésztés volt jellemző, Sikabony a kertészetével tűnt ki, míg Ollétejed adta a legtöbb tejet és sertéshúst. Az egyesítéssel a termelés gazdaságosabbá vállását remélték, s hogy ezt tovább fokozzák, 1975-ben újabb összevonásra került sor. Ezúttal három különálló település szövetkezete egyesült, a szerdahelyi, a hodosi meg a nagyabonyi. Akadtak, akik elvetették volna az ötletet, attól tartva, hogy a sok bába között elvész a gyermek, de végül csak megszületett az a bizonyos „közös gyermek”, ami (vagy aki?):
A Dukla nevet kapta, s vitte tovább.
Hogy picit érzékeltessem a gyümölcsöző együttműködés truccpolitikáját: a hodosi, illetve a sikabonyi részleget toronyiránt egy földút kötötte össze, ami bár jelentősen lerövidítette időben és térben a gépek és az emberek mozgását, azonban sosem került leaszfaltozásra, mint például a csallóközkürti és a vásárúti EFSZ-ek közti Barátság útja. Egyébként számtalan egyéb példát lehetne felhozni még járásunkban a szövetkezetek centralizációjára, talán a legextrémebb történet a Csilizközi EFSZ esete, ahol hét (!) község dobta össze az motyóját és a tudományát. Visszatérve arra a bizonyos földútra, a rendszerváltás után, a maszek világ kezdetén még sokáig megvolt, nyáron porosan, ősszel sárosan. Egy-két esetben én is közlekedtem rajta, de akadt kollégám, aki rendszeresen azon keresztül járt be dolgozni anno.
A Lajos, a Géza, és még tán az abonyi Feribá is, akinél jobban senki sem tudott biciklikereket küllőzni.
Csak néhány név azok közül, akikre emlékszem abból a társaságból. A szövetkezetbeli dolgozók „hivatalos” közlekedési eszköze a kerékpár volt. Lajosbá traktoron járt, Béla bácsi szintén. A harmadik, inkább csak alkalmi traktorosról később még szót ejtek. Három kilométer vagy egy, hát nem mindegy. Mégis olybá tűnt nekem, hogy bár annak idején egyesültek a szövetkezetek, nem tervezték hosszú időre a kapcsolatukat. Épp csak, ahogy apai nagyanyám pajzán nótájában elhangzott néha:
Nekem is van, neked is, tegyük össze, forgassuk meg, egyszer-kétszer…
Persze amikor gyerekfejjel rákérdeztem, mégis mijük van nekik mama, amit össze kéne tenni és megforgatni, ezt válaszolta: „hát lisztjük fiam, lisztjük”. Szerintem nem mondott igazat… A földút a lakóparkok divatba jöttével szűnt meg végleg létezni, jobban mondva a sikabonyi oldalon zsákutcába torkollott, hiszen kerítéssel zárták el, hogy immár senki emberfia ne háborgassa az új háztulajdonosok életét. A hodosi oldalon talán még jelenleg is megvan a kivezető szakasza, aki nagyon kíváncsi rá, a temető mellett keresse… (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
