FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, BOGNÁR ATTILA ARCHÍVUMA
A kiemelkedő sportolókkal való beszélgetések mindig feltöltenek, és szerencsésnek érzem magam, hogy a sikereiket megosztják velem. Minden egyes diskurzus olyan mélységeket indít el bennem, amiért kijelenthetem, büszke felvidéki magyar vagyok. Az interjúsorozatban olyan csallóközi/felvidéki sportolókat szólítok meg, akik kivételes módon inspirálóak lehetnek mindenki számára és szeretettel beszélnek magáról a sportról. „Számukra ez az élet, ez az igazi otthon!”
A csicsói származású Bognár Attila mindig is a sport szerelmese volt. Eleinte atlétikában vált sikeressé, majd a síelésben találta meg önmagát. Egyre jobban megszerette a hegyek nyújtotta szabadságot és életérzést, így belevágott a magashegyi túrázásba. Kisebb csapattal együttesen sikerült megmászniuk Európa legmagasabb pontját, az Elbruszt. Az interjúban óriási elhivatottsággal mesélt az itt szerzett élményeiről, a hegymászás veszélyeiről és kihívásairól.
Kezdhetnénk a legelején, a sport mindig is nagy szerepet játszott az életében?
Amióta az eszemet tudom, nekem a sport volt az életem. Eleinte atlétikában igyekeztem kiteljesedni, és a kezdeti sikerek után eldöntöttem, hogy komolyabban szeretnék ezzel foglalkozni. Sajnos, közbejött egy sérülés, és az atlétikai pályafutásomat be kellett fejeznem. Ezzel egyidejűleg volt egy másik nagy szerelem az életemben, mégpedig a síelés. Először hetedikes koromban álltam sílécen, és magával ragadott a hideg levegő, mint az autóversenyzőket a benzingőz. Igyekeztem a síelést is magasabb szintre emelni, akárcsak azelőtt az atlétikát. Ahogy a sport mindig is fontos szerepet játszott az életemben, tudtam, hogy szívesen foglalkoznék ezzel a jövőben. Ezért is döntöttem úgy, hogy a pedagógiai pályát választom. Nyitrán elvégeztem a testnevelés szakot, majd Gútán az egyházi gimnáziumban kezdtem el tanítani. Testnevelő tanárként síoktatóvá váltam, ami nagyon közel áll a mai napig a szívemhez.
Kijelenthetjük, hogy Önnek a sport teljesen kitölti az életét. Hogyan vált a hegymászás szerelmesévé?
Síelés közben megjött az étvágyam a hegyek iránt. Úgy gondoltam, hogy nemcsak télen lehet megjárni a hegyeket, hanem nyáron is. Ekkor elindult az életemben valami. Fokozatosan elkezdtem járni dombokat és hegyeket. Először bejártam az Alacsony-Tátrát, majd a Magas-Tátrát. Később kialakult egy kis csapat, amelynek a Trekkelek nevet adtuk. Együttesen elkezdtük járni először azokat az utakat, amit egy halandó turista megjárhat.
„Evés közben jött meg az étvágy”, ekkor jött a gondolat, hogy jó lenne olyan csúcsokat is megmászni, amelyekhez vezetőre van szükségünk. Intenzíven keresni kezdtünk egy vezetőt magunknak, és rátaláltunk egy miskolci fiatalemberre, Farkas Zsoltra. Komoly barátság szövődött köztünk, és a hegyi vezetővel közösen a környező országokban (Ausztriában, Olaszországban) olyan csúcsokat is megmásztunk, melyeket csak álmainkban sikerült volna.
A vezetőnktől jött az ötlet, hogy a környező országokban jártunk már 3000-4000 magasságban, mit szólnánk Európa legmagasabb csúcsához, az Elbruszhoz. Azonnal igennel válaszoltam, és csak utána gondolkodtam el igazán, hogy mit is vállaltam be. Jóval keményebb felkészülésre volt szükségünk, hiszen 5642 méter magasság várt ránk. Technikailag nem okozhat problémát egy ilyen volt vulkánhegyet megmászni, a gond a magassággal van. Hozzá kell szokni a kevesebb oxigénhez és a nyomáshoz. A szervezetnek alkalmazkodnia kell, hogy jól viselje a hegyi betegségeket. Miután sikerült a mini expedíciónk, és hazajöttem két hét után, akkor fogtam fel igazán, hogy sikerült megmásznunk az Elbruszt.
Hogyan lehet felkészülni egy expedícióra?
Egy lakóparkban lakom, ahol 90 lépcsőfok van, 45 felfelé és 45 lefelé. A hegymászó hátizsákkal a hátamon és maszkkal az arcomon egy órán keresztül lépcsőzök. (megj.: a hátizsákot az interjú alatt megemelhettem és a súlyát alig bírtam el. Ezt a súlyt a hegymászók több ezer magasságban cipelik a hátukon) Így jóval kevesebb levegő jut a szervezetembe, ezzel pedig megemelem a tüdő vitálkapacitását. Sajnos, azokra a magasságokra nehezen lehet felkészülni itt lent, nálunk, a tengerszint körül. A technikai felkészülés a legegyszerűbb. Az ember bemegy és megvásárolja apránként a szükséges dolgokat. Majd jön a mentális felkészülés, ami a legkeményebb az egészben. Ez azt jelenti, hogy vizualizálom a hegyet. A világháló segítségével napi háromszor virtuális módon megmászom a hegyet. Meg kell tanulnia az embernek a lehető leggyorsabb módon jó döntést hozni.
Milyen kihívásokat tartogathat egy hegy megmászása? Mire kell odafigyelni, ami a folyadék- és a táplálékbevitelt illeti?
A szervezetünk nagy magasságokban elkezdi felőrölni magát. Úgy is mondhatnánk, hogy az ember megeszi a saját szervezetét. Ismernünk kell a saját képességeinket, hogy mennyi folyadékra van szükségünk. Fontos odafigyelni az elegendő folyadékbevitelre, mert ha kevés folyadékhoz jut a szervezetünk, akkor a mozgásunk görcsösebbé válik. Például egy karabiner kötélhez való becsatolása normál esetben 1-2 másodperc. Ez több ezer méter magasságban több percet is igénybe vehet az oxigénhiány miatt. Egyre nehezebbé válik a folyadékhoz való hozzájutás is (megj.: egy gleccsertó feltörése után fel kell forralni és szűrni a vizet).
Fontos, hogy energiában gazdag élelmiszereket fogyasszunk, amelyek kisebb helyeken is elférnek, mint a zacskós tészták. Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert egy kisebb gyomorrontás is hatalmas bajt okozhat. Megjelennek azok az állapotok, amikor az ember már nem biztos önmagában.
Tele van az élete kihívással. Egy ilyen expedíció rengeteg veszélyt tartogat az ember számára. Szereti ezt a fajta adrenalint?
Nagyon szeretek a hegyekben lenni, ha kikapcsolódásra vágyom, összepakolom a cuccaim, megfogom a hátizsákomat és irány a hegy. Magashegyi túrázóként szeretem ezt a fajta kihívást az életemben. Őrültségnek tűnhet, de imádok télen, a nagy hidegben a hegy gerincén mászni. Feltölt az a tiszta levegő, és élvezem, hogy télen jóval kevesebb ember van a hegyekben. Pontosan nem tudom megfogalmazni, miért szeretem ennyire ezt az egészet, de úgy érzem, nekem ez kell, mégha veszélyes is.
Az ember nem azért megy a hegyekbe, hogy meghaljon. Nyilvánvalóan, benne van a pakliban, hogy baj történik. Nem egyszerű dolog egy adott helyzetben komoly döntést meghozni.
Például, mikor az Elbruszon másztunk, döntést kellett hoznom. Olyan 5000 méter magasságban megfagyott a hágóvasam és állandóan leoldódott a túrabakancsomról. A 100 km/h-s szél és hóvihar miatt a hágóvas nélkül nem lehet közlekedni. A vezető csak annyit mondott, hogy oldjam meg a helyzetet. Ilyen magasságban nem lehet megállni és szerelni. Átfordult a fejemben, hogy itt vagyok a csúcstól nem messze, de haza kell mennem. Ekkor jött egy gyors döntés, hogy nem adom fel és nem megyek haza! Ez másodpercek töredéke alatt történt. Hirtelen ösztönből jött az ötlet, hogy hátrafelé lépkedve közelítem meg a csúcsot. Így képes voltam közlekedni a jégen, aminek köszönhetően megmásztam az utolsó 300 métert 3 óra alatt.
Milyen érzés ott lenni a hegy legmagasabb csúcsán?
Kellemes érzés, az emberből ott kijön egy nagy sóhaj. A levegő nagyon tiszta és hideg. Ezt valaki vagy szereti vagy nem. Nekem elkezdtek folyni a könnyeim a semmiből. Ott, abban a pillanatban biztosan nem fogja fel az ember igazán, hogy felért a csúcsra, csak mikor lejön a hegyről. A csúcson egyetlen gondolat van, épségben visszafelé is megcsinálni az utat. Az öröm napok után jön ki az emberből. Ám, ha valaki azt mondja, hogy ez az egész nem jár fájdalommal, az hazudik. Fáj, ha jégcsapok lógnak az ember orrából, és azokat össze kell törni, mert az ember nem tud rendesen levegőt venni.
Úgy tudom, azóta kisebb előadásokat tart a környező falvak iskoláiban annak érdekében, hogy a gyerekek kedvet kapjanak a sportoláshoz.
Az expedíció után eldöntöttem, hogy az élményeimet és a sport iránti szeretetemet szeretném valahogy átadni a csallóközi gyerekeknek.
Elkezdődött egy előadássorozat, egy virtuális séta, ami másfél órás bemutatót takar, képekkel és kisfilmekkel ötvözve. Most tartok az 54. előadásomnál.
A Csallóközben már rengeteg helyen voltam, sőt meghívtak már Budapestre is több iskolába, ill. nyári fesztiválokra is. Próbálom a hegyekhez való egészséges hozzáállást elültetni a gyerekek szívében. Pedagógusként látom, milyen óriási baj van az ifjúsággal, ami a mozgást illeti. Igyekszem őket „megfertőzni” az élményeimmel.
A jövővel kapcsolatosan, milyen céljai vannak?
Vannak sokkal alacsonyabb és sokkal érdekesebb hegyek, amelyekre már régóta készülök, például itt Svájcban, az olasz határnál elterülő Matterhorn, a Toblerone csoki jelképe, vagy a Mont Blanc és az Eiger. Az ilyen jellegű expedíciók rendkívül időigényesek és anyagilag sem olcsó. Ám mindent összevetve, bízom benne, hogy lesz rá még lehetőség. Nem utolsósorban mindig is volt egy határ, amit szeretnék kipróbálni, ez pedig a 7000 méter. A 7000 (Lenin-csúcs) méter nálam egy álomhatár. Másrészről a jövőben szeretném, ha még több felkérést kaphatnék az előadásokkal kapcsolatosan.
