FOTÓK: SZERZŐ
Akik hozzám hasonlóan szeretnek gyalogszerrel bóklászni a város peremén, napjainkban egy jókora, jól behatárolható területet találnak az Észak II. lakótelep felett, Sikabony és Kisudvarnok között. Mellette kanyarog a gokartpálya – egyelőre még, de ide tervezik egyébként a dunaszerdahelyi városligetet is. Itt volt egykor a szövetkezet szőlőskertje, az egykori Dukla EFSZ-é, majd az önálló, kvázi immár „maszek” szerdahelyi szövetkezeté is.
PD Dunajská Streda, vagyis dunaszerdahelyi Földműves Szövetkezet, ez volt a szerződésem fejlécében, melyet megőriztem otthon. Akkoriban még nem volt ennyire digitalizált a világunk, ahhoz, hogy az ember ki tudja mutatni a hivatalok előtt, mikor és hol volt alkalmazásban, célszerű volt minden papírt elrakni. Nekem hál’ Istennek nem volt sok dokumentumom, nem váltogattam a munkahelyeket, mint más az alsógatyáját. Erre valamilyen szinten büszke is vagyok, persze egyéb előnyöm, mint a saját megnyugvásom, sosem származott belőle – mondjuk az pont megfizethetetlen!
’94 szeptemberben szőlőskerti idénymunkás jogcímen kezdtem, melyet december elsejével állandó státusz követett, azzal a kiegészítéssel, hogy igény szerint más részlegekre is áthelyezhetnek.
Dörzsöltem is a tenyerem, hátha fejhetnék mondjuk tehenet, de nem… csak a Kertész utcai kertészetig jutottam el – erről viszont majd később. Egyébként ennek a szövetkezetek is volt boltja, már nem kimondottan húsbolt, mint a Dulkáé, hanem élelmiszerüzlet. Tudniillik a szövetkezet irodaháza idővel beköltözött a nagy körforgalom mellé, s ott, az adminisztrációs egység alatt jólmenő élelmiszerüzletet tartottak fent.
De mi egyelőre maradunk ’94-ben…
Annál is inkább, mivel az időjárás ugyancsak kegyes volt hozzánk, a szüret alatt sosem esett az eső. Az Istenek gondolom figyelnek az emberekre, míg az italuknak szánt szőlőt az utolsó szemig be nem takarítják. Az utolsó szemek már inkább hasonlítottak a mazsolához, mint a szőlőhöz, de állítólag az teljesen rendben van. Abból készül ugyanis a jégbor – azt hiszem, így hívják, de tanult szakemberek majd kijavítanak, ha szépen megkérem őket.
Egyébként a bort is úgy kóstolom, mintha értenék hozzá: beleszúrom az orrom a talpas pohárba, ahogy Gérard Depardieu a filmekben. Aztán elismerően bólogatok (kb. a csucsónak is)…
A szőlőskert Csigéri utcai kapuja előtt, az utolsó sikabonyi házat elhagyva, abban az időben csak pusztaság volt. Nem kanyarodott az út se jobbra, se balra, egyenesen bevitt a szőlőskertbe, melynek elején egy parkolószerű, földes terület volt. Oda raktuk le a teleszedett konténereket, illetve, ha jött kamion, rögtön ki is ürítettük az utánfutó tartalmát. A traktor húzta speciális konténer-utánfutó hátulján volt egy keskeny rámpa, azon álltam én, és onnan szedtem el a szőlővel megszedett kannákat az emberektől, jobbról is, balról is. Közben a traktor egész lassan ugyan, de haladt előre. Néha meg-megállt, amikor rákiáltottam a Lajos bácsira, hogy:
– Álljon már meg az Isten szerelmére, hova a búbánatba húz előre? Le van maradva a nép, mint kezdő pincérről a borravaló! – pár nap alatt megszoktuk egymást, aztán már elég volt csak intenem egyet.
Megállt az öreg és fejcsóválva körülnézett. Ő még ahhoz a régi iskolához tartozott, ahol a szocialista ütemterv nem engedte meg a henyélést.
Néha más munkára fogták, ilyenkor a nagyabonyi Árpi ugrott be helyette, akinek „Héj” volt a beceneve. Hogy miért hívták így, hát kb. ezért:
– Héj, állj már meg! – pedig ő még csak fiatalember volt akkor, nem kergette a tatár sehová.
– Héj, ne szaladj, csak langsam bitte! [megj.: lassan kérlek – németül]
Csak mert állandóan egymás agyát húztuk, ki milyen nyelven beszél az anyanyelvén kívül. Máskor bezzeg ő állt meg cigarettázni, én pedig ezekre az alkalmakra vártam. Lepattantam a rámpáról, be a traktorba, és gyite Zetor, gyiteee! Pöfögött akár egy gőzmozdony, egyszer még ki is siklott alattam. Igaz, jogosítványom csak évtizedekkel később lett, de traktort vezetni nem nagy ördöngösség – gondoltam magamban. Hál’ Istennek a szövetkezet olyan munkahely volt, ahol az ilyen apróbb dolgokat el lehetett simítani. A fizetést sem okozott gondot elkölteni, ugyanis az olykor kemény munka ellenére nem nagyon erőltették meg magukat a bérelszámolók. Persze, korrektül elszámoltak ők a pénzzel, csak épp nekünk nem jutott belőle sok.
Ady Endre – Mi urunk: a Pénz (részlet)
„Ha elfutnak a gyér aranyak,
Fölséges, nagy, úri Magunkból,
Istenem, be kevés marad.
…
S ha megjönnek a gyér aranyak:
Szabad megint Istennek lenni,
Két-három-négy napig szabad.”
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
