FOTÓK: PIXABAY (2), SZERZŐ
Az eredeti verzió szerint „jó ebédhez szól a nóta” állna itt, csakhogy nálunk délidőben harangozni szoktak. Na nem a nándorfehérvári diadal emlékére, hanem a már említett „vészjelzőt”, a raktárépület oldalán csüngő vasat, vagyis a szőlőskert harangját megkongatva jelezték, itt az ebéd. Mint a Zimmer Feri filmjében: Mittagessen, Mittagessen!
Szüret alatt a szövetkezet konyhájából kaptuk a finom meleg ebédet – már aki igényelte persze, akik előzetesen feliratkoztak. A nagyüzemi konyhának szerintem nincs párja a világon, kellően összeérnek az ízek és nem mellesleg laktató is. Édesanyám vasárnaponként otthon próbálkozott valami hasonlóval anno. Négyen voltunk, de gyakorlatilag egy focicsapat is jóllakott volna belőle. Závodná kuchyňa – így hívta ő is.
Viliam, alias Vili, a szakállas kertészmérnökünk hordta „multikárén”, vagyis olyan Multicar márkanevű NDK-s csodamasinán, melyből egyre ritkábban látni már az utakon.
Aztán megkongatta a harangot, mi pedig befejezve az aktuális szőlősort, leraktuk a lantot. Akarom mondani a metszőollókat meg a kannákat és irány a központi épület. A munkásembernek fontos a megfelelő táplálkozás, a laktató meleg leves, melyben megáll a kanál. Az ebédet igazi szocis, 15-20 literes ebédhordóból porciózta fel testvériesen Szilvia. Ő a szőlőskert amolyan kisfőnökének számított. Az öltözőépülethez tartozott egy kis iroda is, Szilvia itt írta a napunkat, ki mennyit teljesített, mennyi sort vitt ki, metszett meg, vagy kötözött le stb.
A szőlő egész évben igényli a törődést, néha elég hozzá 2-3 ember, máskor egy sereg is kevés – ez a szüret: jókedv, móka, kacagás.
Akár a szorgos kis hangyák, csattognak a metszőollók, repülnek a szőlőfürtök a kannákba. A kannát aztán egyenként feladták nekem, én pedig kifordítottam a konténerbe… és kezdődött minden elölről. Húsz vagy harminc embernek egyszerre és elölről. Egy-egy szőlősor kb. 100 méter hosszú volt, végeláthatatlan sorok egymás mellett, egyik a másik után. Minden sor szinte egyforma, oszlopok, az oszlopok közt kifeszített drótkötelek, a szélső oszlopok oldalt megtámasztva. A szőlőcsoportok között utcácskák, akárcsak egy faluban: főutca, mellékutak, útkereszteződések. A legnagyobb ilyen útkereszteződésben magasles ágaskodott az égnek, olyasféle tornya volt, mint egy templomnak. Ügyeltünk rá, hogy mindig tip-top állapotban legyen, bár a buja növényzettől, ha akartunk sem láttunk volna tovább az orrunknál. Inkább csak státuszszimbólumnak számított szerintem, arra az esetre, ha valamilyen idegen „delegáció” érkezett: lám csak, a sikabonyiaknak milyen patent magaslesük van!
A szüret mindenkor többet jelentett holmi egyszerű munkánál, ünnepnek számított, hiszen az egész évi munka gyümölcsével szembesült szőlőtermelő – a mi esetünkben egykor a szövetkezet.
Az utolsó szőlőfürt betakarítása után rendezték a szüreti bálokat. Mi ugyan nem báloztunk, de legalább lett munkám, és hát az is valami. A szüret végeztével, aki akart, maradhatott a szövetkezetben, munka akadt télen is. Ha a szőlőskertben pont nem volt mit csinálni, átvezényeltek a Kertész utcai kertészetbe. A traktor utánfutójának alján volt egy kieresztő szelepféle arra az esetre, ha a konténert a szüret végeztével – esetleg a szüret ideje alatt – kimostuk, kitakarítottuk. Igazából nem is szelep volt, inkább egy csonk, melyet dugó zárt le. A dugót kézzel is könnyedén kicsavartam, leengedtük a vizet, aztán mehetett a munka tovább. Bizonyos időközönként megismételtük a folyamatot, hiszen a saját súlyától összepréselődött szőlő a cukortartalma miatt ragadt, ráragadt a konténer oldalára, majd erjedni kezdett.
A teleszedett konténerben vagy kétméter magasan álltak a szőlőfürtök, nem csoda hát, ha összenyomódtak.
A kieresztő szelepnek még egy esetben hasznát vettük, az összenyomódott szőlő ugyanis levet eresztett, ami már gyakorlatilag must volt. Nem kellett se bogyózni, se zúzni, csak aláraktam az ötliteres műanyag kannát – vagyis a „bandaszkát” – kicsavartam a dugót és minden erőfeszítés nélkül jött a cucc. Pár nap alatt murcivá – tehát burcsákká – érett. Nem kellett kezelni, dolgozott az magától, legfeljebb átszűrte az ember fogyasztás előtt. Érdekes, de nem emlékszem, hogy egyszer is berúgtam volna, meg aztán a java részét hazahordtam, apám bort készített belőle. Na, ő már dolgozott vele picit, cukrozta ha kellett, meg azt hiszem, valami tablettafélét is rakott bele, talán ként?
Juhász Gyula – Magyar vigasság (részlet)
„Ha jő a nyár, zengő határ
Aratóknak dalára vár,
Ölelkezik a munka és a dal
S jövőjét bízva nézi a magyar.
Ha itt az ősz, völgyön-hegyen
Szüreti nóta megterem,
Ha forr az újbor, szólnak a dalok,
Mint varjak szállnak el a bánatok!”
Ekkor tanultam meg, mi az a seprű, mert a bor esetében ugye seprű is keletkezik – épp csak seperni nem lehet vele. Az újbort szétöntöttük kisebb demizsonokba, majd ledugóztuk, ami az alján visszamaradt, az volt a seprű. Meglehet, a profik most jókat kuncognak a sztorin, de én így emlékszem vissza erre a történetre. A legvégén a kisebb demizsonokat ismét szétöntöttük, ezúttal literes palackokba. Így lett pár liter borunk otthon, saját fogyasztásra. Ha vendégek jöttek, büszkén kiraktuk az asztalra:
– Önthetek egy pohárkával? Mi készítettük.
– Hát legyen, de mire iszunk?
– Arra, hogy van mit inni! Na, mije van a fának? Levele! – egészségünkre!
Pár évtized elteltével megtaláltam szüleim pincéjében ezeket a boros demizsonokat, mondanom sem kell, újra felidéztem magamban a régi időket, amikor borkészítésre adtuk a fejünket. Márton napjára pedig ott gyöngyözött az asztalon az újbor. Kicsit savanykás volt, kicsit ecetes, de a miénk, akár a magyar narancs… (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
