Rohanás, rohanás, rohanás. Nagyjából ennyiből áll az életünk. Soha semmire nincs időnk, mert valahová mindig sietünk. Ezúton egy közös fejlődésre, változásra invitálom a kedves olvasókat! 😊
Igen, közös változásra, mert én magam sem vagyok kivétel. Folyamatosan az órámat nézem és valahova sietek. És persze, állandóan késésben vagyok. Rohanok, futok, félszavakkal köszönök el a családomtól. Csak tudnám, hova sietek mindig, hiszen minden tennivaló megvár. A munka nem készül el magától, a porszívó nem tud egyedül porszívózni, az edények nem mossák el magukat. Minden pontosan ott vár meg, ahol hagytam. 😀
Tehát, ismét felteszem a kérdést, hová is sietek? Persze, a nap véges, de szerencsére minden este után újabb nappalra ébredünk. Szóval, akár élvezhetnénk is az életünket.
Természetesen a kötelesség az első, de utána találnunk kellene időt magunkra, a családunkra, a barátainkra is. Addig kellene minőségi időt töltenünk a szeretteinkkel, amíg megtehetjük.
Én például sokszor azt sem tudom, hogy jutottam el oda, ahova. Annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy észre sem veszem, mi minden van körülöttem. Sokszor még az ismerősök mellett is elszáguldok. Nem azért, mert bunkó vagyok és derogál még köszönni is, hanem azért, mert annyira koncentrálok a következő lépésemre, hogy észre sem veszem, ki megy el mellettem.
Úgy érzem, itt az ideje változtatnom ezen. A napok, a hónapok olyan gyorsan elszaladnak. Még meg sem szoktuk az egyik évszámot, már egy újabb következik. És bár senki nem vallja be szívesen, mindenki öregszik. Ne várjuk meg, hogy 60 vagy épp 70 évesen arra eszmélünk, hogy az igazán fontos dolgokra nem szántunk elegendő időt…
