Nem kis kihívást jelentett megszemélyesíteni a vers eszközén át egy olyan fikciós karaktert, aki depresszióval, elmagányosodással küzd, és ugyan igénybe veszi a terápiás lehetőségeket, de állandóak a visszaesései. Az írás során határozott célom volt a társadalmi érzékenyítés, hiszen sosem tudhatjuk, hogy egy másik ember milyen lelki vívódásokat él át naponta. Úgy gondolom, ha csak felhívjuk a figyelmet a hasonló problémákra, máris tettünk valamit a szélesebb körű megismerés, illetve elfogadás érdekében.
Kovács Andrea: Libikóka
Bágyadtan pislog a homlokzat
megannyi fénykocka-szemmel,
hajszálrepedésekkel teli a fal.
Azok ott:
otthonok, meleg, zsivaj,
bennem:
üresség, üvegszilánk-csend.
Letüdőzöm az éjszakát,
a sötétség mintha
bennem eresztene füstkarikát,
egyszerre fakadnak fel a fekélyek.
– Ez a baj már régóta – ,
mondja a doki, fejet csóvál.
– Magának nincs célja.
Szemem lesütve, én tényleg
nem akarok a szenvedésemből
identitást formálni, de unom.
Unom, hogy semmi sem jobb.
A belső feketeség mindent eltakar,
úszom légüres terében,
de kijózanodom,
amint megint lent landol a libikóka.
Koppanása: fellebbezhetetlen.
Meleg könny csordul lomhán,
van egy úabb B tervem.
