FOTÓK: PIXABAY (2), SZERZŐ (2)
Gyerekkoromban történt meg az eset, amikor hozzám hasonlóan a húgom is a nagyszüleinknél „szolgált”. Míg a szüleink dolgoztak, a mamáék vigyáztak ránk, ezt hívtuk mi viccesen szolgálatnak. Nagyapám újságot olvasott, ott figyeltem fel egy cikkre, melyhez kép is tartozott. A képen szőlőfürtök, felette pedig ez a mondat: A titok a szőlőben van. Nem is a tartalma fogott meg, hanem maga a cím, és évekig amolyan szállóigévé vált a családban: Tudod, miben van a titok? Hát a szőlőben!
Hogy mi lehet az? Talán az egész éves munka, az az alázat, amivel a szőlősgazda a tőkékkel bánik. Egy folyamat, az állandó körforgás évről évre: metszés, kötözés, fattyazás, permetezés, kapálás, öntözés, betakarítás, borkészítés… – egyik a másik nélkül nincs meg, ha bármelyik kimarad, azt a végeredmény sínyli meg. A gazda lelkén szárad, hogy nem fohászkodott alázattal Szent Donáthoz:
„Szent Donát napján,
Istennek Szent Anyja könyörögj érettünk,
Óh Mária, Krisztus anyja
Téged kérünk, Isten előtt légy szószólónk,
Szent Donátus pátronussal közbenjárónk,
Hogy mentse meg szölleinket jégesőtől,
Dértől, fagytól, mindenféle rossz veszélytől.
Hogy rendelne alkalmatos jó időket,
Bő terméssel áldaná meg szölleinket,
Tekintse meg ezen összegyűlt seregét,
Amely kéri buzgósággal segedelmét.”
A roskadozó szőlőfürtök, a boroshordók, az örök bortermelő nyájas beszéde. Hogy milyen igazság van a borban, s vajon mi a titka a szőlőnek? Talán az, hogy semmit sem szabad elhamarkodni, viszont semmivel sem lehet elkésni. Tehát az időzítés, méghozzá svájci pontossággal, miközben akár többszáz hektár vár a sorára. Egyik nap még korán van, holnapután már késő lenne.
Átvitt értelemben a szőlőt az életünkhez hasonlíthatjuk, a gyermekneveléshez például. Semmit sem szabad elhamarkodni, viszont elodázni sem, a bor maga a gyermek, csakis a törődés formálja olyanná, amivé válik.
Saját képünkre formáljuk, ahogy Isten tette az emberrel, avagy szabadságot adunk neki és játszani is engedjük. Savanyú lesz a bor vagy édes, cukrozzuk vagy hagyjuk a munkát a napfényre, hogy a végtelenségig érlelje aztán a kellő pillanatban leszüreteljük? Szemrehányást csakis magunkra tehetünk, amennyiben a végeredmény nem nyerte el a tetszésünket, hisz sem a szőlő, sem a gyermek nem „kérte az életet”, mi akartuk és nekünk kell a megfelelő időben elengedni a kezüket is. És még nem szóltam a seregélyekről, életünk örök megrontóiról, akik mindenkor lesben állnak, csak a pillanatra várva, hogy lecsaphassanak. Megdézsmálnák mindazt, amiért annyit dolgoztunk, lelketlen gaztevők ők, füttyös legények, igazi drogdílerek.
A seregélyekkel örök harcban álló szőlősgazdák mostanság apró szemű hálóval takarják a szőlősorokat.
Ez a módszer akkor, ott kivitelezhetetlennek bizonyult volna. Nincs annyi négyzetméternyi apró szemű háló a Földön, ami elegendő az olyan szövetkezeti környezetben, mint volt anno a sikabonyi. A szőlő titka a rendszeresség, mivel az elhanyagolt szőlőskertek egy idő után nem adnak kellő hozamot. Vagy mégis? Hisz’, ahogy Duba Gyula írja az Ívnak a csukák c. regényében a második világháború viszontagságai alatt a megműveletlen vidékről:
„A háború utáni év olyan kedvező a szőlőre Füzesnyéken és az egész környéken, hogy még ezek a vén tőkék is bőven termettek, s a halódó jószágok alázatával kínálták az embereknek mézédes fürtjeiket”.
A lakosság pedig, a háborúban tönkrement szállítóeszközök, szőlőprések és hordók, az elpusztult, elhurcolt lovak, valamint a lerombolt pincék hiányában nem tudott mit kezdeni ezzel a bőséges terméssel. Isten még mindig veri a népet – állították komor arccal, különösen az öregebbek, amikor jót akar a népnek, akkor is veri: Egyik kezével ad, hogy a másikkal elvegye! Az emberek pedig szidták a háborút, mert lovak híján teherhordó állatokká tette őket. Aztán mégis szüretelt az egész falu, hangos beszédtől, kiáltástól és nevetéstől visszhangoztak a domboldalak. Szüreteltek, ahogy tudtak. Mégis lett boruk prés nélkül is, mert mit ér az élet bor nélkül, és mit ér az ember, ha vigaszát, bánatát, vagy éppenséggel az örömét nem öblítheti le egy-két gyöngyöző pohárral?
Talán ebben lehet az a bizonyos titok, az emberek hitében, amit gyerekként még nem érthettem meg, felnőttként pedig már késő lenne megtanulnunk. Aki hisz, az remél, aki pedig remél, az előtt nincs kifogás, nincs akadály. A titok a szőlőben van, mert a szőlő maga az élet:
Arany János: Ez az élet (részlet)
„Ez az élet egy tivornya:
Inni kell, ha rád jön sorja,
Az örömbül, búbánatból,
Karcos borbul, kéj-zamatból.
Inni hosszut és körömre
Kedvet búra, bút örömre;
Sok megissza vad-őszintén:
Egy-kettő vigyázva, mint én…”
Egy kis kertészeti kitérő után, mi is visszatérünk a sikabonyi szőlőskertbe. Jobban mondva a „csapatom” és én, anno ’94 késő őszén, vagyis inkább már telén.
Ezúttal a szőlő metszése van soron, melyre sokak úgy tekintenek, mint a gyermek első lépésére, első formálására. Elhamarkodni nem lehet, mert a fagy megkeserítheti életünket, de mivel több hektárról van szó, a szövetkezet nem tétlenkedhetett, ugyanis a rügyfakadásnál már szintén kétséges lenne a metszés hatékonysága. Az időjárást sosem tudtuk befolyásolni, így az évjáratok nagyban függenek annak mindenkori szeszélyétől, a talaj állapotától. Végül legfeljebb Szent Orbán elé járulhatunk. A kérdés csak az, vesszőzni fogjuk-e Őt, avagy borral locsolni? (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben
