A cikk megjelent a Klikk Out 2023/12. számában.
Háromszor az égbe koronát feldobni, háromszor repült a korona az égbe, háromszor is szállt az Mátyás szép fejére, harmadszor repült Jóska a déli féltekére, hogy néktek harmadszor is elmesélje, hogy milyen szép kalandokat élt át semmitől sem félve, és hogy került a Bodag kenyér a legjobb, helyre, kezekbe… Nos! Lehetne ez a Mátyás király mese kezdete is, ám én teljesen másról fogok nektek most mesélni. Harmadszor is sikerült Dél Afrikába „tévednem”, és bizony most is egy hatalmas körúttal borsoztuk meg az ottlétünket, így jómagam, Zsolt és persze Attila újra hatalmas kalandokat éltünk meg együtt, és kiváltságos élményekben részesültünk. Mostanság főképp a dél-afrikai gasztronómiát vettem célkeresztbe…
Azok, akik figyelemmel kísérik a történeteimet, bizonyára tudják, hogy tavaly Gocoň Péterrel és Kurucz Attilával hármasban a fokföldi Fokvárosból indulva, a Jóreménység fokát érintve több mint ötezer kilométert haladva Dél-Afrika partvonalán elautóztunk Durbanba, majd a körutunkat Johannesburgban befejezve repültünk haza. Idén pont a fordított útvonalat terveztük be, úgyhogy Johannesburgból kiindulva felfelé indultunk Zimbabwe irányába, a hegyekbe, majd Mozambik határa mentén egészen Szváziföldig, miután szemügyre vettük a Sárkányhegyet (Drakensberg’s), végezetül eltöltöttünk két napot a MAD MAX fővárosában – Johannesburgban. Részletesebben háromszori alkalommal tárom fel majd az élményeinket, így kezdetnek kezdjük Dél-Afrika (íz)világával, főképp a busmanokéval.
A Dél-Afrikai Köztársaság oly hatalmas, hogy tizenkét hivatalosan is elismert nyelvet beszélnek, és közel 1,3 millió négyzetkilométeres területen fekszik, arról nem is beszélve, hogy három fővárosa is van. Több mint 60 millióan lakják, ennek folytán gasztronómiájuk oly színes és változatos, akárcsak egy festőművész színskálája. Naponta minimálisan háromszor étkeztünk, szinte mindig más helyszínen, emiatt nehéz egy cikkben, egy csokorban összefoglalnom mindazt, amit gasztronómiailag nyújtani tud ez a hatalmas ország. Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindent szemügyre lehessen venni, ám úgy érzem, hogy lakomáztunk pár helyen az országban, így legalább ebből a csipetnyiből próbálok meg némi élménybeszámolót nyújtani. Tegyünk egy próbát, és utazzuk be a fekete kontinens mesebeli szép tájait, fedezzük a konyhájuk sokszínűségét!
Dél-Afrikában már réges-rég kialakult egy főzési stílus, amelyet idehaza fúziós konyhaként emlegetünk, így a hagyományos afrikai ízvilág keveredése az európai és a ázsiai ízlésirányokkal nagyon is jellemző errefele. Természetesen nem minden helyszínen találhatóak meg a legmagasabb gasztronómiai élményeket nyújtó éttermek, sőt, azok inkább a nagyobb városokban, vagy azok közelségében találhatóak. Mindenesetre nagyon ízletes ételekkel találkozhatunk akár egy busman viskóban is, a Kalahári sivatag közepén, vagy akár az utak mentén, ahol sok esetben főzőcskéznek, sütögetnek bizonyos „street food” csípnivalókat. Aki ismer, tudja, hogy nem minden esetben ragaszkodom a pompás, csilli-villi Michelin csillagos éttermekhez, sokkal jobban imádom az egyszerű ám nagyszerű fogásokat, főképp olyanokat, amelyekkel még sosem találkoztam útjaim során. Annak örülök a legjobban, ha jelen lehetek az otthoniak bármelyik étkezésénél, így a legautentikusabb ételeket kóstolhatom, egyben vendégként a legjobban tisztelt személynek örvendhetek a társáságukban. Nekem ez sokkal többet jelent, többet akár az égbolt összes Michelin-csillaga.
Miért? Mert… több mint egy hetet töltöttem el a busmanok lakta Kalahári sivatagban a botswanai határ mentén, ahol egy szafari keretén belül egy nagyobb baráti társaságnak próbáltam hazai ízvilággal rendelkező ételeket varázsolni az asztalra, kizárólag afrikai alapanyagokból. Nos, ez egy nagyon nem egyszerű feladat, ám átlagosan napi tizenkét órát lehúzva a konyhában sikerült némileg kiviteleznem. Segítőim a farmon dolgozó busmanok feleségei voltak, így mondhatom, eléggé baráti viszony alakult ki köztünk, hiszen majdnem az egész napot együtt töltöttük. Tág szemekkel figyelték, hogy milyen ételeket főzök, és bizony próbáltam is velük tanítani mindazt, amit csak lehetett. Sajnos hatalmas pénzhiányban szenvednek, így a konyhájuk is nagyon egyszerű, és abből főznek, ami épp akad. Miután megkóstoltattam velük a töltött paprikánkat, érdeklődtem, hogy melyik a legnépszerűbb ételük… Habozás nélkül rávágták hogy a porridge. A porridge egyfajta kukoricalisztből készült kása vagy inkább zabkásához hasonlítható, amelyet reggelire, még inkább vacsorára fogyasztanak a hazaiak. Amennyiben sikerül hozzájutniuk némi zöldséghez is, akkor zöldségragut is készítenek a kásához, amely nagyon hasonló a mi lecsónkhoz, persze tojás nélkül, és így egyben kanalazzák, amíg a készlet tart… Azonnal megkértem őket, hogy főzenek nekem egy ilyen ételt, szívesen tettek eleget, és gyorsan el is készítették. Nagyon finomra sikeredett, együtt mind bekanalaztuk!
Annyit tudni kell a busmanokról, hogy Afrika fennmaradt legrégebbi kultúráját képviselik, és amikor egymás közt beszélgetnek, a nyelvükkel olyan csettintő hangokat is kiadnak, amely számunkra nagyon viccesen hangzik. Hordákban élnek, ami annyit jelent, hogy néhány család él együtt néhány viskóban, ám annál szorosabb közösségben. A konyhájuk egy fa alatt van berendezve, ahol nyílt lángon főznek, ám nem mindenki külön-külön, inkább pár asszony váltakozva főz az egész közösség apraja-nagyjának. A főzésre amolyan „pot” féle öntöttfém edényeket, bográcsokat használnak, esetleg tárcsát, amelyek nagyon praktikusak, mivel nem kell hatalmas tüzet gyújtaniuk alattuk, így viszonylag kis hőenergia kifejtése is elég ahhoz, hogy az étel rövid időn belül elkészüljön benne. Hoztam is haza egyet még múlt évben, és imádok benne főzni… Az ember szíve szinte megszakadt, amikor először betekintettem a „konyhájukba”, egyben szemügyre vettem az életszínvonalukat. Persze mindent az otthoni helyzethez hasonlítottam, végül kissé elgondolkodtam azon, hogy nálunk szinte ünnepként kezeljük azokat a napokat, amikor bográcsozunk, így a végére arra jutottam, hogy ők úgy élnek, hogy szinte minden napjuk egy ünnepnap.
A mosoly szinte sosem tűnik el az arcukról, és valóban tény, hogy szemszögünkből primitívebb szinten élnek, ám annál nagyobb szeretetben, összetartásban, mondhatni, nomád körülmények közt. Nem volt semmijük sem, mégis megvolt mindenük, amire szükségük van. Ez annyira csodálatos Afrikában, hogy azonnal szerelmes leszel a fekete kontinens minden egyes négyzetmilliméterébe, minden egyes szegletébe, miután már egyszer belekóstoltál Afrika (íz)világába. Sok mindenki mondta, hogy minek mész oda, hiszen veszélyes, elrabolhatnak vagy kirabolhatnak stb. Nagyon rég nem éreztem azt az érzést, amely Afrikában minden nap ilyen szinten megdobogtatja a szívemet. Szegények nem is tudják, hogy mennyire gazdagok!
Tudni kell, hogy a Kalaháriban azért nem úgy működnek a dolgok, hogy ha hiányzik valamilyen alapanyagunk, csak úgy leugrok a üzletbe, és megvásárolom azt, ami kell. A legközelebbi kis élelmiszerbolt is huszonöt kilométernyi távolságra volt, ám az is csak valóban az alapélelmiszerekkel van ellátva. Friss kenyérről, vagy egyébb pékáruról álmodni sem lehet, és még a tusfürdő is hiánycikk. Ez nem azt jelenti, hogy Dél-Afrikában hiánycikk az élelmiszer vagy más áru, csak egyszerűen vidéken kisebb a vásárlóerő, így a boltosoknak nem nagyon éri meg ezerféle árucikket raktározniuk a polcokon. A hosszabb szavatosságú élelmiszerekre fókuszálnak, így fenntarthatóbb a biznisz. Mi az érkezésünkkor útközben a farmra bevásároltunk, majd még egy alkalommal elugrottunk egy nagyobb városba élelmiszerért, ami egyirányban „mindössze” két és fél órát vett igénybe.
„Minek fordultok, könyörögtök az ég urához, emberek! Nem isten adja, de az ördög a mindennapi kenyeret: Kenyérért van a bűn, gyalázat, megalázás és nyomor, szemek könnyben érte áznak; Az átkok átka a gyomor…” – Reviczky Gyula – A kenyér c. versének egy versszakával tudnám leginkább jellemezni pár mondatban a nincstelenség és az éhínség jelenlétét nem csak Afrikában, inkább szerte a nagyvilágban! A kenyér minden konyha királynője, ám egy húszas létszámú társaságnál nagyobb a kenyér fogyasztása a kelleténél, így a vártnál hamarabb elfogyott az, és bizony egy magyar ember nem szokja meg sosem a csomagolt „mű” toast kenyeret a marhapörkölt mellé. Egy kis gondolkodás után, hogy mit is tálalok a marhapörkölt mellé, eszembe jutott a bodag, a szegények kenyere. Mivel a tésztával nem nagyon vagyok jó barátságban, így telefonos segítséget kértem anyukámtól, aki részletesen elmagyarázta az elkészítési folyamatot. Kis idő, energia, hő, liszt, só, víz és szódabikarbóna (ha van), és egy órán belül kész is a ropogós forró bodag kenyér. Eleinte fel sem fogtam ennek a gondolatnak a fontosságát, ám amikor közösen a busman asszonyokkal elkezdtük gyúrni a bodag kenyér tésztáját, felfigyeltem arra, hogy mennyire odafigyelnek minden egyes műveletre, miután elmagyaráztam nekik, hogy bizony a szegények kenyere van készülőben. Miután elkészült a remekmű, tág szemekkel néztük mindannyian a végeredményt, és áradoztunk azon, hogy mennyire jól is néz ki a még gőzölgő friss ropogós bodag kenyér, majd jött a kóstolás…
Mintha megvilágosodtam volna, és a tudatalattimban azonnal az jelent meg, hogy bizony az életben nincsenek véletlenek, így az asszonyokkal tudtom nélkül a mindennapi kenyerüket készítettük el közösen, amelyhez képest a világ legdrágább kincse is csak kutya füle. Mint elmondták, liszt, só és víz van náluk állandóan készleten, így semmi akadálya annak, hogy egy öntöttvas „pot“ lábasban parázson megsüssék a mindennapi kenyerüket, úgy, hogy a pot fedelére is parazsat helyeznek. Miután ezt is megmutattam nekik, oly hatalmas forróság futott át a testemen, amelyet még sosem éreztem életem során, egyben örömkönnyek öntötték el a szemeimet, mert édesanyámnak is köszönhetően az egyszerű, ám nagyszerű bodag kenyér biztosan jelen lesz a távoli Afrikában is. Mi lehet ennél nagyobb ajándék? Mondtam is a busman asszonyoknak, hogy mutassák meg mindenkinek a kenyeret, ahol szükségét látják, terjesszék az egyszerű, ám nagyszerű, éhségüket mindenképp csillapító kenyér receptjét, egyben süssék szívvel-lélekkel…
Kellemes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok, sikerekben, szeretetben gazdag új esztendőt, szerte a nagyvilágban, ám idehaza is a mindennapi kenyér legyen velünk!
(folyt.köv)
