Fotók: Szabó Péter Pál
Az interjú megjelent a Klikkout 2023/decemberi számában.
Mai vendégünket keveseknek kell bemutatni. A neve fogalom – ugyanis, ha Dunaszerdahelyen azt mondom, Baranyai, akkor kicsi és nagy, férfi és nő, egyszóval mindenki tudja, miről, illetve kiről beszélek. Egy üzlet, amely a stabilitást, gyors bevásárlást, a kedves kiszolgálást jelenti a dunaszerdahelyieknek. A bolt, amely nem csupán túlélte a hatalmas üzletláncok térhódítását, hanem a kilencvenes évek végétől tartja is velük a versenyt. A bolt viszont nem létezne, ha nem lenne Baranyai László, aki itt van velünk és nagyon örülök, hogy elfogadta a meghívásom.
Szia Laci, üdvözöllek!
Szia, én is köszönöm.
Már hosszabb ideje terveztük ezt a beszélgetést, de mindig közbejött valamiféle elfoglaltság a munkából kifolyólag… Ott kezdeném, hogy ha valaki betér a boltba, az esetek többségében találkozik veled. Hogy kezdtél üzletelni?
Valójában az ötlet nem tőlem, hanem a feleségemtől származott. A kezdetek kezdetén hazajöttem Németországból, ahol öt évig dolgoztam egy nagyobb üzletközpontban. A feleségem látta benne, hogy ezt Dunaszerdahelyen is tudom folytatni, és adódott egy lehetőség egy kis üzletecske nyitására. Ehhez két dolog kellett. Az első a hely, ami adott volt, hiszen a családi házunk nagyon jó fekvésű, amihez hozzáépítettünk egy kis üzletépületet. Egy évig a feleségem tevékenykedett benne, de szerencsére nem bírta egyedül. Akkoriban egy vámraktárban dolgoztam, de otthagytam a munkahelyem, hiszen beindult az üzlet.
Ha jól tudom, dunaszerdahelyi születésű vagy, a jelenlegi üzlet épülete volt a szülői ház. Nem furcsa, hogy amikor belépsz az üzletbe, egy olyan helyiségben vagy, amely régebben például gyerekszobád volt?
Természtesen az agyamban benne van, az ismerősöknek szoktam is mondogatni, hol helyezkedtek el az egyes szobák. Ebben az a remek, hogy ha munkába megyek, akkor is haza megyek.
Dunaszerdahelyen nőttél fel. Mennyiben volt más az a környék a hetvenes években? Most, ha az ember bejön a városba, szinte azonnal láthatja az üzleted.
Igazából Udvarnokban születettem, de egy-kétéves koromban költöztünk át. Emlékszem arra, mikor 1968-ban dübörögnek előttünk a tankok a macskaköves úton. Szemben volt a Zsilinszky-ház, amibe az egyik harckocsi csöve bele is futott. Ötéves voltam ekkor, oda is rohantunk, hogy mi történt. Igazából majdnem mi voltunk az utolsó ház, mellettünk a Surman-család lakott, utánuk pedig már vége is volt a városnak. Jelenleg pedig már majdnem a városközpont részei vagyunk. Azt követően, öt-hat évvel később vette kezdetét a zöldfasori lakótelep építése.
A családomnak nagyon nagy telke volt, amit sajnos elvettek tőlünk. Mögöttünk, a zöldfasori utcáig folyt egy kanális, egészen addig nyúlt a telkünk. Ahogy mondtam, elvették, de vissza tudtam vásárolni.
Ezek a történelem furcsaságai. Középiskolába a dunaszerdahelyi gimibe jártál.
Igen, a szlovákba, és tíz évig birkóztam is. Azt követően a nyitrai Szlovák Mezőgazdasági Egyetemen folytattam a tanulmányaimat, akárcsak a sportot, sőt egy évig ott is voltam katona a kettőből. Agronómusnak voltam kitanulva, de nem sokat dolgoztam a szakmában, mindösszesen talán egy-két esztendőt Kisudvarnokban és Csallóközkürtön. Jött egy lehetőség és 1991-ben kimentem Németországba, pontosabban Münchenbe.
Tudtál németül?
Amennyit a gimnáziumban megtanultam. Viszont bedobtak a mélyvízbe, fél év alatt szinte tökéletesen megtanultam a nyelvet.
Mi volt a munkaköröd?
Egy nagy áruházban dolgoztam, mindent csináltam: a kasszázástól kezdve az áru kirakodásáig; majd egy kisebb részleg vezetője lettem.
Milyen érzés volt kimenni akkor a fejlett nyugatra?
Akkoriban ez csak nagyon keveseknek adatott meg. Egyértelmű, hogy a pénz miatt mentem ki, óriási különbség volt az itteni és a németországi fizetések között. Elkezdtem építkezni, de elfogyott a pénz, így a kintlét nagyon sokat segített. De sosem gondoltam volna, hogy később ebből fogok élni.
KAPCSOLÓDÓ:
Menyhárt Dodi vendége Baranyai László | Magunk között
Nehéz volt kimenni?
Sokkal nehezebb, mint manapság. Akkoriban három hónapra lehetett kiutazni, és ha az ember megfelelt, mint munkaerő, először háromhavonként, majd másfél évenként kellett hosszabbítgatni a munkavállalási engedélyt. Öt és fél esztendőt töltöttem kint. A családom is kijött utánam, de mivel nagyon sokba került az albérlet, visszajöttek. Hárman-négyen voltunk a környékről, kéthetente utaztunk haza, de mondhatom, hogy megérte. Németországban elég sok tapasztalatot szereztem az üzleti élettel kapcsolatban.
Akkoriban máshogy csinálták ott a dolgokat, mint itt, ahol szocialista volt a munkatempó? Furább világ volt?
Felnéztünk rájuk, mert teljesen máshogy csinálták. Nálunk a magánvállalkozások nem is voltak engedélyezve. Ellestem, hogyan vezetnek arrafelé egy boltot, de sosem gondoltam volna, hogy ebből fogok élni.
Viszont bejött a dolog, amihez két fontos összetevő volt szükséges: a jó hely és a mindennapi odaadás, a kemény munka.
A hely adott volt, a feleséged pedig azt mondta, fogjunk bele valamibe…
Hozzáépítettünk a házhoz, amiben akkor már csak édesapám élt, aki beleegyezését adta. Lett egy kis üzletecskénk, majd fokozatosan nagyon sok változás ment végbe az épületen. Kezdetben a feleségem, két alkalmazott és én dolgoztunk, sajnos az alkalmazottak közül már egyikük sem él. Szerencsére nagyon gyorsan növekedésnek indult a forgalom, hiszen Dunaszerdahelyen nem volt ilyen formátumú üzlet. Most minden sarkon van egy élelmiszerbolt. Nem messze volt tőlünk Markolt úr üzlete, de nem volt gond, mindketten megéltünk.
Akkoriban is hasonló volt a nyitva tartás, mint most?
Nem, még karácsony napján is nyitva tartottunk, most pedig az állami ünnepeken zárva kell lennünk. Dolgozhatnék, de csak akkor, ha nem lenne külső alkalmazottam.
Elkezdődött, felfutott az üzlet, és egyszeriben kicsi lett a hely. Hogyan tovább?
Megegyeztem az édesapámmal és a húgommal, hogy átvesszük a házat, elrendeztük az anyagi dolgokat. Nekiálltunk a középső üzletnek, ahol most az étkezde van. Akkoriban sem pizzéria, sem pedig gyorsételeket kínáló hely nem volt a városban, manapság azonban már nagy a konkurencia.
A bolt nagyjából tíz éve érte el a jelenlegi formáját. Erre hogyan tekintesz vissza?
Nagyon gyorsan eltelt a tíz esztendő, szerencsére a forgalmunk továbbra is stabil.
Minek köszönhetitek ezt? Elmondtad, hogy jó időben, jókor, jó helyen, jó stratégiával nyitottatok.
Azt a taktikát választottam, hogy egy üzletnél maradtam, így nem osztom meg a figyelmet. Lehet, hogy ha nyitnék még egy üzletet, nem tudnék annyira odafigyelni a dolgokra, apróságokra, részletekre.
Úgy látszik, az ördög és a jó üzlet is a részletekben rejlik, hiszen úgy gondolom, Dunaszerdahely városa megszerette az üzleteteket: picit a magáénak érzi… Jönnek az üzletláncok, ilyeneket mindenhol látni lehet, de Baranyai csak egy van!
Nem is lesz több.
A Te történetednek azért van még egy titka, ami nem más, mint egy stabil csapat.
Igen, nagyon sok múlik az alkalmazottakon, de ezt is csak akkor lehet kitapasztalni, ha az ember sok időt tölt az üzletben, figyeli a viselkedésüket, látja a hozzáállásukat. Mivel ez az egy üzletünk van, ebbe rakjuk szívünket-lelkünket.
Mikor van csúcsforgalom? Jön az adventi időszak, elindult a készülődés.
Megszoktuk, hogy karácsonykor, húsvétkor vagy mindenszentekkor felpörög az üzlet. Az első években még egy füzetbe vezettem, hogy karácsonykor mennyi kenyeret adtunk el. A feleségem, a régebben nálunk dolgozó alkalmazottak és én is tudom előre, nagyjából miből mennyi fog fogyni, mennyit kell rendelni. Csak kevés dolog marad meg…
Ha a kezdetektől nézzük a dolgot: mennyire változtak meg a dunaszerdahelyi lakosok vásárlási szokásai?
Amióta nálunk is megjelentek a nagyobb üzlethálózatok, az emberek inkább oda járnak nagybevásárlásra. Nekünk a gyorsbevásárlás az előnyünk.
A feleségem is azt mondja, ha hozzátok bemegyünk, seperc alatt megvagyunk a vásárlással…
Ez talán annak is köszönhető, hogy nálunk már tíz éve minden ugyanott van, nem kell keresgélni. Szerintem nagy előny, hogy a vásárló rögtön tudja, hol keresse az árut, amit venni szeretne. A nagyáruházaknál ez központilag adott, nálunk mi döntünk erről.
Voltak olyan történetek, amelyek során megpróbáltak titeket kirabolni…
Persze, viszont a legnagyobb rablási időszaknak már vége. Történt olyan, hogy autóval behajtottak a bejárati ajtón és elvitték a pénztárgépet.
November elején volt huszonöt éve, hogy első alkalommal kinyitottunk, és nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna nyitva, amikor lehetett. A büfé 2002 januárjától működik.
Az említett rablás hajnalban volt, de reggel hatkor már vártuk a vevőket: el kellett adni a sok kenyeret… Közben pedig takarították el a betörés nyomait.
Huszonöt év alatt a családot is bevontátok a munkába. Ha újrakezdhetnéd, újra így csinálnád?
Visszamenőleg belegondolva, igen.
Megérte?
Biztosan.
Mennyi időt töltesz az üzletben?
Már kevesebbet, nem állok be a kasszákhoz, de nap mint nap bent vagyok.
Az alkalmazottak részéről van egy kis megnyugvás, mikor ott vagy?
Nem tudom, örülnek-e neki, de azt mondják, jó, ha ottvagyunk. A velük való viszony remek, kiváló a jelenlegi csapat.
Egy tíz évvel ezelőtti interjúban azt mondtad: „Kell egy csapat. Van huszonöt alkalmazottam, mindenkit ismerek, de nemcsak névről. Tudom, kik ők és honnan jöttek.” Ez azóta sem változott?
Most már többen vagyunk, talán harmincan is, de a stabil alkalmazottakat jól ismerem.
A Budapest Bár zenekar egyik számában hangzik el a mondat: „Azt hiszem, hogy becsukom a boltot.” Ez nálad még nincs tervben?
Ameddig élek, addig az üzlet is működni fog, aztán majd a gyerekeim eldöntik, hogyan tovább.
Bár tudom, hogy szeretsz utazni, azt kívánom neked, hogy legyen idő a pihenésre is. Arizona környékén már jártál?
Igen.
Csak mert a beszélgetésünk után az Arizona nevű zenekar fog énekelni. Utolsó kérdésként még hadd tegyem fel: hogyan lesztek nyitva az ünnepek során? Bel lehet menni verekedni a legendás patonyi kenyérért?
24-én délig vagyunk, 25-én és 26-án zárva tartunk.
Kibírják az emberek ezt a két napot, amikor zárva vagytok?
Nehezen, sokszor hívogatnak, hogy maradt-e ki kenyér. Ha otthon vagyok, ismerősöknek bemegyek és kinyitom az üzletet.
Ezt a hozzáállást őrizd a továbbiakban is.
Nekem ez nem jelent gondot.
Ennek örülünk és ezért is szeretjük a Baranyait. Neked és az egész csapatnak türelmet és egy nagyon sikeres 2024-es esztendőt kívánok! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást!
