Az interjú eredetileg 2023 júniusában jelent meg.
Fotók: Szabó Péter Pál
Szép napot kívánok mindenkinek: Önök a Klikkout Magunk között műsorának egy újabb beszélgetését olvashatják! Pár nappal ezelőtt volt a Föld napja, amikor is a környezet védelmével kapcsolatos üzeneteket, bölcsességeket olvashattunk mindenfelé a szociális médiában. Mert ugye a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön. Ez egy olyan nap, amikor mindenki rendkívüli módon környezettudatos, de mi történik a további 364 napon? Mit teszünk valóban? Egyáltalán lehet-e tenni valamit a világunkban, amikor ellep minket a szemét, amit mi magunk termelünk? Mai vendégem földim – Fodor Péter Nyékvárkonyból, a Kertalja utcából. Egy faluban, egy utcában nőttünk fel, és nagyon kevés olyan embert ismerek, aki képpel, szóval, cselekedettel annyit tesz a körülöttünk élő természetért, mint ő.
Szia, Peti, légy üdvözölve nálunk!
Szia, köszönöm szépen a meghívást.
Ezt a beszélgetést már korábban leegyeztük, régi tervem volt szóra bírni téged, mert rengeteg mindent csinálsz. Sok olyan tevékenységet ismerek veled kapcsolatban – és biztos sok rengeteg olyan is van, amelyeket nem ismerek –, melyek a természet védelmével és annak megismertetésével kapcsolatos. Kezdjük azzal, hogy a végzettséged szerint tanár vagy. A középiskolában erdésznek tanultál, azt követően pedig Egerben biológia szakos tanári képesítést szereztél, 2005-től pedig a pozsonyeperjesi alapiskolában tanítasz. Mit lehet megtanítani a mai gyerekeknek a környezettudatosságról, a környezetvédelemről és a természetről? Melyek azok a fontos dolgok, amelyeket mindenképpen el kell mondani?
A legfontosabb és egyben talán a legnehezebb valahogy rávenni őket arra, hogy a mindennapjaikba is beépítsék a környezettudatosságot. Nagyon sok emberben ellenérzéseket vált ki, ha teljesen rá akarjuk őket vezetni a környezetvédelemre. Attól félnek, hogy gyökeres változásokat kell beiktatniuk a mindennapjaikba ahhoz, hogy valamennyire tudják védeni a környezetüket és környezetbarát módon éljenek. Azt szoktam mondani, hogy már nagyon kicsi dolgok is elegendők a környezettudatosabb élethez.
Arra próbálom őket rávezetni, azzal igyekszem őket motiválni, hogy elég ezt kis lépésekben elkezdeni – akár a hulladék szelektálásával, a kerékpár gyakoribb használatával vagy bármelyik mindennapos igényünkből való lejjebb adással. Ide sorolható például a fogmosás közbeni kevesebb vízhasználat.
Nagyon sok kis dologból tud összetevődni egy komolyabb lépés a környezettudatosság felé. Azt kell szerintem általánosságban elmagyarázni az embereknek, hogy nem kell ettől félniük és ellenérzéseket táplálniuk ezzel szemben, mert nem egy nagy, hanem sok kicsit lépés kell hozzá.
A kisebbik lányom szoktatott hozzá ahhoz, hogy borotválkozáskor csak a borotvát mosom le, nem pedig folyatom a vizet. Ugyanez érvényes a fogmosásra is. A rágógumit is elhagytam, mert régebben ki szoktam dobálni az autóból, ami nem egy szép szokás, de erről le tudtam szokni.
A rágógumi nagyon hosszú ideig bomlik le a természetben.
Hogyan és mikor kezdődött nálad ez a környezettudatosság? Gondolom, ötévesen nem úgy keltél fel egy reggel, hogy biológiatanár akartál lenni…
Talán bevallhatom, hogy még a főiskolai évek során sem akartam a tanári pályára lépni. Gyerekként sem gondolkodtam ebben, de a természet szeretete már kisgyerekként is bennem volt. Rengeteget jártam ki a szabadba, a közeli erdőbe a kanálispart mellé, nagyon sok könyvet bújtam és a mai napig könyvmoly vagyok. Ezért is esett a választásom az erdészeti főiskolára, amely rengeteget adott. Kiváló tanáraim voltak, de nagyon szigorú volt maga az iskola. Úgy gondolom, hogy a könyvekhez és a gyerekkori emlékekhez képest adott egy egészen más nézőpontot a természet kapcsán erdőgazdasági és vadászati szempontból. Ezek mind kötelező tantárgyak voltak. Ez így szépen egymásra rakódott, majd jött az igény, hogy a biológia és az ökológia terén szeretnék még továbblépni, megismerni a folyamatokat és tevékenykedni. Ebből következtek az egri tanulmányaim.
Mikor jött a fényképezés? Veled kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy ismert és elismert természetfotós vagy…
A közép- és főiskola között, húsz-huszonegy éves koromban, tehát aránylag későn. Előbb is rájöhettem volna, hogy ezt szeretném csinálni. Bizonyos szempontból ez is egyfajta trófeagyűjtés, bár ez nagyon leegyszerűsített gondolat. Korábban semmi sem utalt arra, hogy ezzel fogok foglalkozni, de a további tevékenységeimmel összehasonlítva azt mondhatom, hogy a természetfotózásban tudom a legjobban megtalálni magam.
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Fodor Péter | Magunk között
Arra kértelek, hozz magaddal néhány fényképet a kedvenceid közül, de azt mondtad, nem lesz könnyű választani. Kérlek, kommentáld ezeket.
Próbáltam úgy megválasztani a képeket, hogy látható legyen egyfajta keresztmetszet a fényképészeti fejlődésem szempontjából. Azt szeretném megmutatni, milyen irányzatokra fókuszáltam az elmúlt évek során. Csallóköz egy kultúrtáj, de ezt nagyon sokáig nem voltam hajlandó elfogadni magamban.
Ha kijártam fotózni, mindig azokat a legvadabb területeket kerestem, amelyek a legkevésbé voltak az emberi kéz által megbolygatva. Ezeket a részeket – főleg a madárvilág területén – a Duna mellett találtam meg, és azért választottam egy ilyen típusú fotót, mert ezek jellemzik a kezdeteket. Csak a természet bemutatásáért vágtam bele.
Nyilván nagy örömömet leltem abban, hogy kint lehetek egy elhagyatott helyen, és órákat várhatok a csöndben. A képeimen gázlómadarak láthatók, előtérben egy szürke gémmel és fekete gólyákkal, ami elég ritka faj nálunk. Ezek a képek tipikusan olyan jeleneteket örökítenek meg, amelyek miatt augusztus végén gyakran visszajárok a Duna menti erdők környékére. Akkor áll meg nálunk pihenni egy csomó vándormadár és ezek közé tartozik a fekete gólya is. Összegyűlnek az apadó vízben levő haltömegek elfogyasztására, és ilyenkor valóságos lakomát rendeznek. Néha vaddisznók is csatlakoznak hozzájuk, folyik a szarvasbőgés. Elég érdekes kép tárul ilyenkor elém. A következő képem szintén a Duna menti erdőkben készült nemrég. Itt található egy nádas, amely a vaddisznóknak a pihenőhelye. Ez egy drónnal készített felvétel. Néhány éve ráálltam a dróntechnikára, és be kell vallanom, nagyon tetszik, mivel sokáig irigyeltem a madarakat, amiért ők felülről láthatják a világot.
Ha nem tudsz repülni, legalább legyen drónod…
Pontosan. Ahogy azt elmondtam, a Csallóköz egy olyan terület, amelyet az emberi kéz alaposan megváltoztatott. Ha az ember tudja, hova kell mennie, akkor csodálatos képeket készíthet a nyári hajnalokon. Vannak még érintetlen eredeti ártéri erdőfoltok. Valamikor így nézhetett ki a Duna mente és látszik a képen, hogy ez egy jól működő, egészséges erdő, amely a párologtatásával, árnyékával, bujaságával nagyon jó szolgálatot tesz a természetnek.
Honnan tudod, merre indulj? Gondolom, a hosszú évek tapasztalata segít…
Persze, ez főleg a tapasztalatról szól. A drónhasználat során újabban a Google Maps alkalmazás segítségével nézek ki új helyeket. Ez nem azt jelenti, hogy az adott hely rögtön be is válik, fotogén lesz és megtalálom a számításomat, de nyilván visszajárással és a fényviszonyok javításával meg tudom ezt oldani. Addig járok oda, amíg megtalálom a megfelelő nézőpontot, látószöget, fényeket, színeket. A következő képemen a hódok munkája látható. Ez nagyban kötődik az előző témához, hiszen említettem, hogy az erdeink nagy része már gazdasági erdő, amelyek az emberi szempontokat figyelembe véve lettek átalakítva. Gyorsabban növő, amerikai származású, hibrid jegenyefajok lettek idetelepítve. Sajnos az erdőgazdálkodás, erdőtelepítés során egyáltalán nem volt figyelembe véve a természeti szempont. Az erdők egészen a folyópartokig vannak telepítve, ami a huszadik század nagy részében nem is volt gond, hiszen még a múlt század elején sikerült kipusztítanunk a hódokat. Majd a WWF-nek is köszönhetően Magyarországról és Ausztriából visszajött a populáció, és ilyenkor ez már problémát jelent.
Ők tizenöt-húszméteres sávban keresgélnek megfelelő táplálékot, és ha ott csak nemesített nyárfakultúrákat találnak, akkor nyilván nekiesnek – főleg a téli időszakban. Ez egyfajta konfliktushelyzet az ember és a természet között. Az újabb fényképeimen már igyekszem bemutatni az ember és a természet együttélését és azokat a problémákat, amelyeket ez az együttélés okoz.
Az egyik képem a somorjai kolostor kéményében fészkelő vörös vércsefiókákat mutatja be. Az épület nemrég került átépítésre, a fénykép néhány nappal a kirepülésük előtt készült. Következő képemen egy kuvik szerepel, amely a Csallóköz őshonos faja. A kuvik szintén olyan madarunk, amelynek a száma fogyatkozóban van, mert megszokta a tanyavilágot. Az állattartás nagyon jót tett neki, mivel a háziállatok körül sok volt a rovar, ami a fő táplálékát jelentette. Most, hogy fogyatkoznak a tanyák és a háziállattartás visszaszorulóban van, a számuk is elkezdett csökkenni. A következő képen egy őshonos madár, a szalakóta látható, amely egyébként már kipusztult a Csallóközben, mert megszűnt az állattartás és a ligetes, apró facsoportos rétek. Ezekben a kis facsoportokban hatalmas és öreg nyárfák nőttek, ezeket tudta kivájni a legnagyobb harkályfajunk, a fekete harkály, és ezekbe az odúkba költözhetett be a szalakóta. A madárvilágban is jelen van a nagyon érdekes egymásrautaltság.
Kijelenthetjük, hogy te a változás fotósa vagy?
Igen, egyre inkább érdekel az állatvilág és az ember együttélésének folyamata.
A következő fénykép kapcsán szerintem meg kell említeni Mészáros Csabát és Tóth Lászlót, akikkel közösen a Dunamenti Tájvédelmi Társulatot (Dunavit) működtetitek hivatalosan 2020-tól. Nem vagy tehát egyedül – a természetfotósok gyülekezetében megtaláltad a saját társaid és együtt tesztek a dolgokért…
A képen a Csallóköz látható, de ami érdekesség, hogy a fotón található vonalak nem mások, mint a Duna egykori belföldi deltájának a maradványai. A Duna Pozsonyból kiérve szétágazott a Csallóközben, a magyarországi részen a Szigetközben, létrehozva egy belföldi deltát, rengeteg mellékággal és holtággal. Ennek nyilván voltak jótékony hatásai a mikroklímára, a talajvízre és az élővilágra is. Nagyon hosszú ideig az ember is ebben a tájban kényszerült alkalmazkodni a folyóhoz. Aztán főleg a 20. században beiktatott komoly fejlesztések, változások és az emberi tevékenység azt okozta, hogy a Dunát egy mederbe tereltük. Így jött létre a vízlépcső itteni része. A belső delta egyébként magától is kiszáradt, az ágak el lettek vágva a főmedertől. Csak a csatornáink, kanálisaink maradtak meg. De az igazság az, hogy nem tudtuk nyomtalanul eltüntetni a folyónyomokat, mert néhány kanálisunk, a szélfogóink és mezsgyéink, mezei útjaink az egykori folyómederben haladnak, ez pedig nagyon jól látható a magasból. A képen láthatjuk a Barcs folyót, amely egykoron Somorjától Nyékvárkonyig folyt. Albár és Alistál között is van egy folyó, amelyet fotóztam. Magasból nézve válik igazán láthatóvá, hogy a Csallóköz mennyire át van szőve az egykori folyómedrekkel.
Ezeket folyókat a régi térképeken be tudod azonosítani?
Igen és a folyók neveit, illetve az egyes szakaszok megnevezéseit is innen tudjuk visszakövetni. Néhány éve úgy éreztem, hogy a Csallóköz nem elég nagy számomra, így a Duna felé fordultam.
Bár a csallóközi elveszett folyók feltérképezése egy nagyon szép, négy-ötéves munka lehet a jövőben, szerettem volna picit tágabb szemszögből is megnézni és bemutatni a Dunát. Ez egy olyan vállalkozás, amit szintén nagyon hosszú időre tervezek. Végigmegyek a Dunán, egészen a forrástól a deltáig.
Természetesen nem egyszerre, hanem sorjában – nyilván vissza fogok térni azokra a helyekre, ahol nem sikerült jó felvételeket készítenem. Be akarom mutatni a Duna folyását, a védett területeket, amelyek nagyon fontos biodiverzitási gócpontok. Továbbá azt is meg szeretném mutatni, hogyan tud az ember az egyes szakaszokon együtt élni a folyóval, a természettel.
Erre vannak pozitív példák is – Nyugat-Európa előrébb jár nálunk ebben a tekintetben?
Erre nem tudok egyértelműen igenlő választ adni. Ami biztos, hogy a Duna vizének a minősége, állapota nagyon sokat javult az utóbbi évtizedekben. A Duna nagyon szennyezett folyó volt, jelenleg pedig az egyik legtisztább Európában, ami annak köszönhető, hogy Németországban és Ausztriában hatalmas energiát fektettek abba, hogy a folyót úgymond kárpótolják az addig neki okozott szennyezésért. Komoly eredményeket sikerült elérni.
A természettől elvehetsz, ha tudsz, és akarsz is visszaadni. Igazából visszaadtak valamit a folyónak, amit elvettünk tőle?
Erről van szó, bár úgy gondolom, a visszaadásból sosem lesz elég. Ez egy véget nem érő munka és úgy érzem, még mindig többet veszünk el tőle, mint amennyit adunk.
Tanárként képes vagy úgy alakítani a diákjaidat, hogy többet adjanak vissza? A mai kor lehetővé teszi mindezeket?
Érdekes kérdés. Őszintén szólva, kicsit pesszimista vagyok e téren.
A világunk egyáltalán nem arra épül, hogy visszatérjünk a természethez. Amikor a gazdasági és a természeti érdek találkozik, akkor az esetek többségében az előbbi győz.
Azonban úgy gondolom, a világban számos példa akad arra, hogy ezt a kettőt össze lehet egyeztetni – csak az akaraton múlik, néha pedig az emberi félelmek, nem akarás gátolja az embereket, hogy ebbe az irányba lépjenek.
Még mindig barbár módon bánunk a környezetünkkel?
Bizonyos szempontból igen. Úgy gondolom, hogy a mi érdekünk mindig előtérbe kerül: az emberi önzőség és az egyes állatfajok hasznosságának megkérdőjelezése. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy az emberi faj mi jót cselekedett a többi fajjal? Mi vagyunk talán az egyedüli olyan faj, amely önmagáért létezik. Amit mi a tevékenységünkkel generálunk, azt nem a természetért vagy többi fajért tesszük, hanem saját magunkért; ráadásul nem juttatunk vissza semmit a természetbe. Kihúztuk magunkat a természet körforgásából, ami egyébként lehet pozitívum is, mert akkor nem élhetnénk a mostani színvonalon. Viszont már régen eljött az ideje annak, hogy képesek legyünk valamit visszaadni – a képességünk mindenképpen megvan rá, a kérdés csak az, hogy élünk-e ezzel.
A fennmaradó három képet lapozom. Ezek mit ábrázolnak?
A Vaskaput, ezt is a Duna-projekt keretében fotóztam. A következő képen kis kárókatonák láthatóak Belgrádban – ezen pedig azt akarom megmutatni, hogy egy metropoliszban is lehet találni fekete madarakat többezres tömegben is, tehát lehetséges az együttélés. Van egy képem egy magányos méhről. A háziméhen kívül, ami a csoportos életmódjával kivételt jelent, a legtöbb méhfajta magányos életmódot folytat. Ezzel igyekszem felhívni a figyelmet a beporzó rovarjaink fontosságára a világunkban, merthogy a termesztett és a vadnövényeink is függenek a rovaroktól és a beporzóktól. Közben pedig a számuk folyamatosan csökken az emberi tevékenység miatt.
Úgy tűnik, hogy ezek a témák különbözőek, de azért mégiscsak egyfajta „természetkörbejárás”: ezt az életmódot immár hivatásszerűen is éled? Ebben is fejlődsz, tudatosabb vagy? Hol van a mai Fodor Peti a tíz évvel ezelőtti énedhez képest?
Témákban gondolkodom és nagy gondot okozott megtalálni ezeket. Próbálom beilleszteni a fotók miatti kijárásaimat ezekbe a témákba, ebben mindenképpen fejlődtem. Úgy kezdtem el a fotózást, hogy meg akartam mutatni a természet szépségeit. Ez eleinte azzal járt, hogy nem voltam hajlandó észrevenni az emberi tevékenységet a tájban, pedig egy ilyen környezetben élünk a Csallóközben. Idealizáltam. Ez mostanra nagyon sokat változott, reálisabb képet tudok mutatni a természetről. Ez a tapasztalatokkal is jött, de egyébként nem tudom megmagyarázni az okát. Az már nem volt elég, hogy csak egyszerűen bemutassam a természet szépségeit, szerettem volna egy komolyabb dologgá duzzasztani. Jelenleg az mozgat, hogy megmutassam a természettel és a fajokkal való együttélés metszőpontjait, problémáit.
Gyerekkoromtól ismerlek, látom rajtad a céltudatosságot és a profizmust. A beszélgetésünk végére azt kívánom, hogy tíz év múlva is tudjunk majd így beszélgetni, és hogy akkor is legyenek terveid és már megvalósult projektjeid: olyan dolgok, amelyeket lefotóztál, megmutattál, tanítottál, üzenetként továbbadtál. Nagyon köszönöm a beszélgetést, és engedd meg, hogy neked és a csapatnak is további erőt, energiát és rengeteg fotózandó természeti csodát kívánok.
Én is nagyon köszönöm!
