Pedagógiai szakkönyvekben, magazinokban is gyakorta olvashatunk a kötődő, illetve kapcsolódó nevelésről, és a felvilágosodottabb szülők is ezt a fogalmat használják, amikor a gyermek igényeihez igazodó nevelési módszert emlegetik. De mi is ennek a lényege, és mi a különbség a kötődő és a kapcsolódó nevelés közt? Összegyűjtöttük a legérdekesebb információkat Nektek!
Úgy, ahogy a gyerek akarja
A kötődő nevelés – angolul „attachment parenting” – alapja az a felismerés, hogy a gyerekeknek alapvető szükségletük a gondozójukhoz való kötődés, e nélkül sem érzelmileg, sem sehogy nem tudnak optimálisan fejlődni. (Leggyakoribb példaként az anya-gyerek kötődést vizsgáló pszichológiai kutatások eredményeit említik, mint pl. a klasszikus „szőranya” kísérletet és Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyvét.)
A kötődés korai kialakítására javasolja, hogy a szülők hordozzák a babát, aludjanak vele, hagyják a saját tempójában fejlődni. Az édesanya lehetőleg minél tovább és igény szerint szoptasson, és hogy a szülők mindig reagáljanak a baba jelzéseire. Ne hagyják egyedül sírni, igyekezzenek kitalálni, mit akar a baba, és azt próbálják meg minél gyorsabban megadni neki. Azaz ne egy előre eltervezett rend szerint gondozzák a babát, hanem válaszoljanak a baba szükségleteire.
Akkor soha nem sír? De!
Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan nálunk az az elképzelés is hozzácsatolódott a „kötődő neveléshez”, hogy ha egy kisbabával így foglalkozunk, akkor ő szinte sosem fog sírni – hiszen nem lesz miért, mert a szülei mindig válaszolnak a szükségleteire –, jól fog aludni, és békés, nyugodt és kiegyensúlyozott lesz.
Ám ez sajnos gyakran nem így történik. Főleg akkor, ha a baba korai nehézségeket élt át, például a várandósság vagy a megszületés alatt. Sok szülő hiába hordozza, szoptatja, alszik együtt a babájával, az mégsem derűs és kiegyensúlyozott. Épp ellenkezőleg: sokszor megébred, mindig pörög, feszült, rengeteg figyelmet igényel. A „kötődő nevelés” pedig azon túl, hogy hordozd és szoptasd még többet (akár tízszer is egy éjszaka), nem kínál olyan megoldást, ami élhetővé teszi a baba és a szülő számára is az életet.
Fontos a feszültségoldás
A kapcsolódó nevelés fogalma kiegészíti a kötődő nevelés meglátásait. A kapcsolódó nevelés a kötődő neveléssel együtt azt vallja, hogy a gyerekek akkor lesznek jól, ha az alapvető szükségleteiket kielégítik. Ám a kapcsolódó nevelés megnevez egy olyan fontos alapvető szükségletet, amiről ha nem tudunk, bizony hiába igyekezünk kötődőn nevelni, ritkán lesz békés, kiegyensúlyozott gyerekünk.
Ez pedig a feszültségoldás iránti szükségletünk. Ahogy ha sokat iszunk, egy idő után muszáj pisilnünk, ugyanígy amikor mindenféle élmény, inger ér minket, egy idő után muszáj az ezzel járó stressztől, túlterheltségtől megszabadulnunk. Ezt velünk születetten a sírással és a hisztivel tesszük meg. Ha pedig a minket ért élmények bántóak, például próbálunk szoptatni, de az édesanya melléből nem jön a tej, vagy próbálunk megszületni, de elakadunk, és megijedünk, akkor jó sokat kell sírnunk, mire ezeknek a helyzetnek megfelelő feszültséget kidolgozzuk, „kisírjuk” magunkból.
Sírjon egy jót!
Ha a sírásra csak úgy gondolunk, mint vészjelzésre, hogy valami baj van, és szülőként mindenáron igyekszünk abbahagyatni a babával – például úgy, hogy megszoptatjuk, vagy a hordozóban ringatjuk, csak ne sírjon –, akkor a baba nem tud megszabadulni a benne felgyűlt feszültségtől. Helyette még feszültebb lesz: nem tud aludni, nem tud nyugodtan szopizni, nem tud szemlélődni, magát próbálgatni. Persze a sírás gyakran (vész)jelzés is, és először fussunk végig a többi alapvető szükséglet listáján: éhes? fáj valamije? melege van? És így tovább. De ha a lista végére érve a baba még mindig sír, akkor valószínűleg épp arra van szüksége, hogy sírhasson egy jót.
Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy van egy olyan alapvető emberi szükségletünk, hogy kisírjuk magunkból a rossz dolgokat, akkor erre a szükségletére nem is tudunk válaszolni. Ahelyett, hogy ilyenkor egyszerűen ölünkbe vennénk a babát, és meghallgatnánk a sírását, mindenáron belé akarjuk azt fojtani. Ezért, ha a szívünkhöz a kötődő nevelés áll a legközelebb, akkor érdemes azt kiegészíteni azzal az információval, hogy bizony a sírás is alapvető szükséglet.
Ahogy tudsz, úgy kapcsolódj!
Egy másik pont, ahol a Kapcsolódó nevelés eltér attól, ami a köztudatban a kötődő nevelésről él, az az, hogy a Kapcsolódó nevelés nem hiszi, hogy a kötődés – egy meleg, biztonságos kapcsolat – kialakításának csak a hordozás-igény szerinti szoptatás-együttalvás lenne a módja. Ezek valóban kézenfekvő módjai a közelség megteremtésének, amik mind a babának, mind a szülőknek nagyon jót tesznek, például a karunkban szuszogó kisbabánk beindítja a mi oxitocin termelésünket is, és sokkal boldogabbaknak érezzük magunkat.
De az sem marad le a kötődésről, aki a gerincsérve miatt nem tud hordozni, vagy aki a gyógyszeres kezelése miatt nem tud szoptatni. Sőt, az sem marad le róla, aki egyszerűen csak nem akar hordozni, vagy együtt aludni.
A kötődés akkor alakul ki, amikor két ember rendszeresen KAPCSOLÓDIK egymáshoz!
Egészen 0-100 éves korig kapcsolódhatunk bármelyik embertársunkkal. Bármilyen életkorban felépíthetjük azt gyermekünkkel, ha babakorában valamiért nem volt lehetőségünk ezt kialakítani.
Hogyan kapcsolódjunk?
A kapcsolódásnak sok módja van. A kapcsolódás arról szól, hogy ráhangolódunk a másikra, figyelünk rá, kíváncsiak vagyunk rá, hagyjuk őt irányítani. Ha ennek teret adunk az életünkben, ha erre időt tervezünk a mindennapjainkban, akkor az a kisgyerek is remekül fog kötődni, aki a szüleitől külön szobában alszik, és tápszert kapott születése óta. Ha pedig valami miatt – saját nehézségeink, stressz a családban, nehéz élethelyzet – ezt a rendszeres kapcsolódást nem tudjuk megadni a gyerekünknek, akkor a hordozás és a szoptatás jelentette folyamatos fizikai közelség is csak részben tudja tompítani a nehézségek fájdalmát.
Forrás: kapcsolodoneveles.hu
