A cikk megjelent a Klikk Out 2024/01-02. számában.
Fotók: a szerző
Utazó vagy turista? Ez itt a kérdés! Vajon mi a különbség? Higgyétek el, rengeteg! Egy nyaralásnak szerintem semmi köze az utazáshoz. Egy nyaraláson valószínűleg kipihened a családdal vagy a barátokkal magad, ám egy utazás során elfáradsz. Az utazó felfedezni jár, megismerni idegen kultúrákat, helyi embereket, egyben megismerni a gondolkodásmódjukat, életfeltételeiket. Egy turista messziről látszik, egy utazó elvegyül, olyannyira, hogy a lehető legjobban beilleszkedjen és kapcsolatba kerüljön a helyiekkel…
Első epizód:
Dél-Afrika (íz)világa I. | Utazás
Jómagam, Kurucz Attila és Török Zsolt nem biztos, hogy teljesen el tudtunk vegyülni az afrikaiak közt, hiszen a bőrünk színe azonnal leleplezett minket, ám tévedés ne essék, Dél-Afrikában közel ötmillió fehér afrikai él, ám mindenesetre próbálkoztunk. Dél-Afrika egy azon afrikai országok közül, ahol attól, hogy fehér a bőröd színe, még lehetsz hazai. Sőt! Fokváros az egyik legfehérebb város Dél-Afrikában.
Életemben egyszer turistáskodtam, a kilencvenes évek elején egy utazási irodával elutaztam Tunéziába két hétre, de már akkor tudtam, hogy ez a fajta üdülés nem nekem való. Programok, sorban állós étkezés, megrendezett játékok, medencepartyk… Kösz, nem! Kétezerben a győri plázában séta közben kezdődött az egész utazásos megfertőződésem. Barátaimmal megláttuk, hogy egy fing árán kínálja a Malév Thaiföldre a járatait, így kis gondolkodás után, ott a helyszínen meg is vásároltuk a repjegyeinket. Akkor még szinte fogalmunk sem volt, hogy hova, vagy merre utazunk… Szállás? Kit érdekel, majd csak lesz valahogy. Na, kérem! Ez az utazás volt a legjobb, ami érhette társaságunkat. Nem kellett csordában egy zászlós „csávót” üldöznünk, aki mondja a magáét, még akkor is, ha nem érdekel a téma, így utazóként oda mentünk, és akkor, amikor csak akartunk. Ennek okán kedveltem meg azokat a helyszíneket, ahova a legtöbb ember fél, vagy nem is mer elmenni. Utazunk, felfedezünk, azt sem tudjuk aznap, hogy merre tesszük le a fejünket, ott eszünk, ahol megéhezünk! Vastartalékkal töltjük fel a autónkat, mogyoró, víz, tartósabb gyümölcs, mert nem tudni, mi történhet az utunk során. Szinte mindenre felkészülünk, az adott szituációhoz képest, így zajlik egy kalandos utazás, egy igazi megpróbáltatás… Javaslom nektek is!
Visszatérve Dél-Afrikához: Zsolt Johannesburgban csatlakozott hozzánk, miután elkezdődött a körutazásunk. Elsősorban béreltünk egy kocsit, és itt fel kell hívnom a figyelmeteket, hogy rettentően óvatosnak kell lenned, mert nem biztos, hogy a legolcsóbb ajánlat a végén is a legolcsóbb mard. Ha Johannesburgban járok a reptéren, minden esetben meglátogatom az Ocean Basket éttermet, ahol oly hatalmasakat lakmároztunk már korábban is mindenféle tenger gyümölcseiből és halfajtákból készült ételekből, hogy szinte már fáj. Méltányos áron, kiváló minőségben, nagyon friss alapanyagokból készítenek a sushitól kezdve a rántott halig bármit. Egy nagyon jó hír, hogy Dél-Afrika szerte 141 éttermük működik, így az utunk során már nem egyszer betévedtünk, és minden esetben hatalmas elégedettséggel távoztunk!
Körutazásunk első napján Pretóriát, a közigazgatás fővárosát vettük szemügyre. A Voortrekker Monument és a Freedom park meglátogatása fért bele az időnkbe, mivel akkor már hétórás utazáson voltunk túl Attilával Toscából Johannesburgba. A nap végére már eléggé fáradtak voltunk, majd kiválasztottunk egy szállodát, vacsorázás után azonnal nyugovóra tértünk. Megemlítem, hogy nagyszerű barátságra tettünk szert úgy a reptéren, ahogy a hotel éttermében is, hiszen a magyar embert sokkal hamarabb hallani, minthogy meglátnánk.
Reggeli után, kisétálva a szállodából egy nagyon „furán” mozgó idősebb hölgyet véltem felfedezni a bejárat füves részén, aki egy rövidke időre mindig mozdulatlan maradt egy bizonyos pozícióban. Nagyon szép színes ruhában volt, így természetesen szóba elegyedtem vele, majd elmondta, hogy egy nemzetközi hagyományőrző konferenciára érkezett Ruandából, búcsúzásként fekvő pózban kívánt nekünk szerencsés utat. Szükségünk is volt rá, mert nagyon hosszú útnak eredtünk a Blydervierport kilátóhoz, amely Limpopo tartományban Leroro-A városkához közel található. Mivel már jócskán a tengerszint feletti magasságban jártunk, az érezhető is volt. Esős, szeles, ködös időjárás közt másztuk meg mindazt a csodás kanyont, melynek látványát sosem felejtem el. A kis túra után egy kis szendviccsel csillapítottuk az éhségünket, majd továbbkeltünk a Bourke’s Luck Potholes vízesés irányába, ahol eszméletlenül gyönyörű látvánnyal ajándékozott meg a természet. Visszafele sétálva az autóhoz már messzíről hallatszott a jellegzetes afrikai zene ritmusa, majd miután már meg is láttam a zene forrását, észrevettem a táncoló nénéket, akik dob ritmusára, és némi acapella zenére „nyomatták” ezerrel… 🙂
Még aznap szerettünk volna odaérkezni a Kruger nemzeti parkba, amely a világ egyik legnagyobb, vadállatok megőrzésére létrehozott nemzeti park. Elképzelni is alig lehet, hiszen 350 km hosszú, és átlagosan 60 km széles. A parkban a vadállatok szabadon mozognak, így az autóból szemügyre veheted őket. Néha nem éppen a legszelídebbek, egy elefánt például hatalmas „dudálással” és felénk jövet adta tudomásunkra, hogy ki is ezen a területen a király! Kissé megszusszantunk a haragos elefánt láttán, ám az utunkat folytatnunk kellett, mivel tudni kell, hogy a parkba nyolc kapun keresztül lehet be- és kijutni, amelyek csak este nyolcig tartanak nyitva, ám ha lekésed, akkor bizony a parkban kell töltened az éjszakát, mégpedig nagyon drágán. A szálláshelyek ugyanis eléggé drágák a parkon kivüliekhez képest, gondolom azért, mert sokkal többe kerül az állandó felügyelet és minden egyes rezort védelme az állatok esetleges támadásának elkerülése érdekében.
A parkban 50 km/óra a megengedett sebesség, így rendesen be kell tervezned az ottléted idejét. Mi úgy döntöttünk, hogy kapuzárás előtt elhagyjuk a parkot, a park határát átlépve a Krokodil folyó mentén található Pestana Kruger Lodge szálloda komplexumába érkeztünk. A vacsoránk fejedelmi volt, hiszen a legjobb minőségű steakek is elenyésző áron kaphatóak az otthoni viszonyokhoz képest. Perszehogy nem bírtuk szusszal, így gondoltuk, a desszerteket egy tányéron magunkkal visszük a házikónkba, ám miközben pakoltuk ki a bőröndjeinket, Attila ott felejtette a tányért a desszertel a villanyóra alapzatán, így reggel, miközben frissítő reggeli sétára készültem, vagy két tucat majom szervezetten vett körbe. Szemeikből szinte áradt a kérdés, van még édesség te fehér legény? 🙂 Gondoltam egyet, és az autóból kiemeltem egy kis zsákot, amely tele volt mangóval, majd gondoltam, hogy egy párral megvesztegetem a „főnököt”, és talán békén hagynak. Persze, miután kiraktam párat a „villanybódéra” az autó ajtaját nyitottan hátrahagyva azt vettem észre, hogy vagy féltucat majom bemászott az autóba, majd keresgéltek ezt-azt. „A k***a anyád!” – üvöltve rohantam a kocsihoz, majd szerencsétlenül a saját ujjamat is odacsapva kihajtottam őket az autóból. Szinte röhögőgörcsöt kaptam a szituáció kapcsán, gondoltam, velem minden előfordul a világon, ami csak lehetséges. J A zsákból dobtam a majom anyukáknak még pár mézédes mangót, majd továbbálltam, és nekifogtam a környék felfedezésének. Miután felébredtek a fiúk is, összepakoltunk, a reggelink és a kávézásunk szinte a National Geographic operatőréhez volt hasonlítható, hiszen távcsővel a vizilovakat és a krokodilokat szemléltük.
Hamarosan útra keltünk, hiszen aznap is jó párszáz kilométer állt előttünk, míg el nem érjük St. Luciát, remélve, hogy az Indiai-óceán partján lévő városka melegebb, meghittebb pihenésre lesz alkalmas. Sötétedéskor értünk célba, így azonnal a szálláshelyünkre siettünk, majd az üdvözlő ital után elfoglaltuk a szobánkat. Útközben kisebb falvakon, kisebb-nagyobb városokon haladtunk át, így már szinte „muzsikált” a bendőnk az éhségtől, miközben akárcsak egy „fatamorgána” megjelent előttünk egy KFC gyorsétterem billboardja. Életemben első alkalommal kóstoltam a ropogós csirkefalatokat, ám sajnos (vagy sem), hatalmas „kiblivel” tolták elém az általam rendelt ételt. Vagy hármat bírtam belőle elfogyasztani, majd feltettem magamban a kérdést, mi legyen a többivel? Kidobjam? Mivel Afrikában vagyunk, gondoltam, csak találok egy rászorulót, akivel megoszthatnám a még forró, ropogós csirkefalatkáimat. Nos, nem is kelett olyan sokáig szemlélnem a terepet, azonnal feltűnt egy kislány, aki nagyjából tizenöt éves lehetett, és ott álldogált, várva arra, hogy valakitől kap valamit. Kissé kételkedve odaintettem, majd táskába pakoltam neki mindent, szemeimmel kérdően nyújtottam a táskát az irányába… Kéred?
Kedves ismerőseim, barátaim, olvasóim! Attilával ekkora köszönetet nyilvánító szemeket még életemben nem láttam, amelyekből patakokban folytak az örömkönnyek, olyannyira, hogy szinte mindketten meg is könnyeztük. Sokáig még szótlanok maradtunk, egyben elgondolkodtunk azon, hogy mennyire igazságtalan is ez a világ…
Sajnos Zsolti az egésznek nem volt részese, mivel ő (állítólag) nem fogyaszt gyorséttermi ételeket, és mondta, hogy inkább bemegy a szemközti boltba, majd vesz magának némi harapnivalót. Mit vett??? Csomagolt hotdogot, afrikai parízer szalámit, édes pogácsát, sajtot, majd elkezdte mindazt jóízűen falatozni… 🙂 Meg is lett éjszaka az eredménye, mind a lefolyóban végezte felső úton távozva… 🙂
