Gergely és zenekara nemrég adott egy csodás, és egyedi koncertet az NFG klubban. Budapesti cimboráival nagyon sajátos módon játszották a jazzt, és közben azon tűnődtem, milyen kevés hazai tehetség van, aki a zene egyik legnehezebb műfajával ily módon képes szórakoztatni a közönséget. Aztán azon, milyen utat járt be Gergely ahhoz, hogy itt legyen, és vajon mi lehet az ő kedvenc tízes listája? A mai epizódban mindezekre fény derül.
Fotók: Ugróczky István
Gálffy Gergely vagyok, majdnem zenész, volt gitártanár, leendő informatikus. Ez kicsit úgy hat, mint amikor munkanélküli vagy, megkérdezik hogy mit dolgozol, és nem azt válaszolod, hogy munkanélküli vagy, hanem hogy „éppen két állás közt vagyok”.
Az egész ügy úgy kezdődött, hogy a Kodály Zoltán Alapiskolába jártam, azon belül is C osztályos voltam, ami a zeneosztályt takarta, és az volt a mondás hogy elvileg nekünk több énekóránk volt, és mindenkinek kellene valami hangszert tanulnia, és ekkor kezdtem hegedülni és az iskola kórusában is énekeltem pár évet (rajta vagyunk a 2006-os győri Republic-koncertvideón, ahol a környék kórusaival éneklünk, de pár éve próbáltam keresni magamat a kórusban, nem találtam).
A hegedülés annyira jól ment, hogy az abszolvens vizsgán megbuktam, mert katasztrofálisan játszottam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkoriban kezdtem el gitározni, először a Sipinél, majd a Gálffy Józsinál, ekkor találtam ki hogy én mindenáron zenész leszek, részben azért mert eszméletlenül lusta voltam tanulni, másrészt mert ki ne akarna rocksztár lenni. Én nagyon akartam. Érettségi után nem vettek fel a Kőbányai Zenei Stúdióba, de az Egressy Béni konziba igen, viszont gyanúsnak kellett volna lennie a felvételi anyag alapján, hogy ott csak jazzt lehetett tanulni. Kezdetben úgy voltam vele, hogy egye fene, elvagyok én itt egy évet, addigis a hangszerrel foglalkozom, meg azért valami kevés jazzt illik tudni a legnagyobb rocksztároknak is és jövőre megpróbálom a Kőbányát megint.
Ekkor jött a jazz…
A konziban Szalay Gábor volt a tanárom, aki egy év alatt annyira megszerettette velem a jazzt, hogy következő évben eszem ágában se volt újrapróbálkozni. Három év konzi után egyetemen szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, így kerültem el a bécsi fenntartású Vienna Konservatoriumba ahol 2020-ban kellett volna diplomáznom.
De ez nem történt meg.
Ezen egyetemen az volt a diplomázás menete, hogy a fenntartók Bécsből eljöttek meghallgatni a diplomaműsorokat, és az alapján ítélik meg, hogy megkapod-e a papírt, vagy nem. A 2020-as lezárások következtében bécsiek jelezték, hogy a kiírt időpontban nem tudnak sajnos átjönni Pestre, hogy meghallgassanak bennünket, határozatlan ideig tolódik. Ez történt áprilisban, a diplomakoncert júniusban lett volna, majd augusztusban kaptunk egy német nyelvű e-mailt, hogy köszönik szépen, ők most csődbe mennek és megszűnnek, mindenki menjen amerre lát. Na most ott állsz úgy, hogy beleraktál valamibe 3+4 évet, meg gyakorlatilag egy all in-t, mit csinálsz?
Ekkor már tanítottam két iskolában, és nem igazán akartam foglalkozni azzal, hogy honnan lesz diplomám, illetve hogy mit fogok csinálni a jövőben. Az akkori barátnőm, aki végignézte ezt az egyetemmel a kálváriámat – ő is oda járt, szóval közös volt a kálvária – piszkált azzal, hogy nem áll meg az élet azért mert így alakult ez a dolog, és hogy adjam be a jelentkezésemet valahova. Jelentkeztem hát a zeneakadémiára, de tovább piszkált azzal hogy adjam be máshova is, ami nem zene, aztán majd elődöntöm hogy mit akarok. Annyira nem akartam ezzel az egésszel foglalkozni, hogy megnéztem a Google térképen, hogy melyik egyetem van a lakásomhoz a legközelebb, nini ott a Pázmány ITK, beadom oda.
Az ezt követő fel év alatt valahogy annyira elment a kedvem a Zeneakadémiától, és így ettől az egész zenélés-tanítás dologtól, hogy oda már a felvételire se mentem el, eközben valami rejtélyes módon felvettek az ITK-ra, szóval ezzel eldőlt a sorsom. Meglepő módon azáltal, hogy kevésbé függtem a zenével kapcsolatos munkáktól, sokkal felszabadultabban állok a hozzá, akár a zenehallgatáshoz, akár a hangszeremhez, sokkal nyugodtabban állok ki a színpadra, talán ebben szerepe lehet annak is, hogy leesett a vállamról a megfelelés kényszere. Mindenesetre nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem kézbe a hangszert; illetve elkap a szorongás, ha úgy indulok el otthonról ha nincs teljesen feltöltve a fülhallgatóm, vagy a tanulás közben nem szól a háttérben a Smalls jazz klub valamelyik előző napokbeli streamelt koncertje.
A mix…
Bevallom nagyon nehéz helyzetben vagyok, egyrészt azért mert ha nagyon a szívemre teszem a kezem, csak jazz számok lennének rajta, amit én meg néhány barátom szívesen elhallgat, de a valószínűleg senki más a hallgatóitok közül, így a koncepció a tízes listámon az volt, hogy viszonylag fogyaszthatóbb dolgokat szedjek rajta össze, amik érdekesek, mintsem azon örömködjek, hogy mennyire jól szaxofonozik a Chris Potter, vagy mennyire jól gitározik a Julian Lage. Másrészt tíz darab előadót egész könnyen, tíz lemezt meg alkukkal de megoldom, viszont tíz számot kegyetlenül nehéz kiválasztani.
1. Vulfpeck – Animal Spirits
A Vulfpeckben az a szörnyű, hogy mindegyikük multiinstrumentalista és kurvajól szól a kezükben bármi, amihez hozzányúlnak. Az első meghatározó élményem velük kapcsolatban, amikor covid lezárás alatt otthonról tanítottam, és két órám között feldobta a YouTube a Madison Square Garden koncertjüket, gyakorlatilag pislogás nélkül csodálkoztam végig a koncertet. A tagoknak külön-külön is vannak formációik, csodálatosnak tartom Theo Katzman lemezeit, Cory Wong bármelyik koncertfelvételét, és Jack Stratton a zenekarvezető Vulfmonként csinál nagyon egyszerű és jó dolgokat.
2. Isten Háta Mögött – Eszem éjjel és baglyot
2011-es MR2 Szimfonik Live CD-n a Rúzsa Magdi és a Hiperkarma között befigyelt egy rockzenekar, aki egy szimfonikus zenekar kíséretében üvölti, hogy „kinyit a hastájon át, hiszen ideje jósolni bélből”. Mi ez, ha nem a világ legmenőbb dolga? Ez volt az Isten Háta Mögött. Ami megragad bennük a mai napig, hogy valami olyan nyers energia árad a zenéjükből, amihez foghatóval nem igazán találkoztam még. Ez az a tipikus haragudós zene, és az elmúlt pár évben; főleg a két évvel ezelőtti elvonulásom során csavarodtam rájuk.
3. Louis Cole – When You’re Ugly
Louis Cole-t egy korszakos zseninek tartom, a számait teljes mértékben egyedül veszi fel. Az a lendület, ami a dobolásából jön, illetve a számainak a zseniális hangszerelése, az egyedi hangszíne és a könnyed humora pillanatok alatt ragad magával.
4. Rühös Foxi – Hey, göszi
Van egy perverz vonzalmam az ilyen jellegű zenekarok iránt, amik nem nem vesznek komolyan igazából semmit, de legfőképpen saját magukat nem, ebbe a kalapba tartozik a Ricsárdgír a Tudósok is, mert kicsit olyan, mintha azáltal, hogy nem veszik komolyan ezt az egészet, egyszer csak így elkezd működni a zenéjük. A Hey, göszi pedig szerintem ha nem a legjobb, akkor a top 10 magyar alter szám között ott van.
5. Wes Montgomery – Misile Blues
Talán ez volt az a felvétel ami miatt a jazz irányba mentem el véglegesen. A jazz hangszereknek a konziban a vizsga részét képezi, hogy egy szólót az elejétől végig el kell játszanod a felvétellel, és nekem ez volt a legelső ilyenem. Nagyjából azóta vagyok teljesen beleborulva a jazzbe, Wes Montgomery-t pedig a valaha élt legjobb jazzgitárosnak tartom. Bármelyik lemezét rakod fel, nem nagyon tudsz mellé nyúlni.
6. Mmamt – Ez egy ilyen világ
A Mindenkinek Megvan a Maga Története Egyedi Péter ilyen kis egyszálgitáros magánprojektje. Talán ez az a dal a listán ami igazából nem követel meg a hallgatótól különösebb odafigyelést, hanem csak egy ilyen kicsit kedvesen szomorkás srác gitározik és énekel ilyen kedvesen szomorkás dolgokról. Talán ez az az eleme a listának, amikor a hallgató pihen.
7. Thank You Scientist – Anchor
Ez az zenekar messze a legjobb progrockzenekar amit valaha hallottam. Minden számuk egyedien van hangszerelve, a hegedű – szaxofon – trombitával kiegészülve, bőven használnak világzenei dallamokat, és ami a lenyűgöző a 8-10 perces számaik minden egyes pillanata úgy van megkomponálva, hogy ne vesszen el a lendület, és ne lankadjon a hallgató figyelme. Faltól-falig számomra tökéletesen megkomponált rockzene.
8. Brad Megdau – And I Love Her
Nem létezhet úgy mixem, hogy ne legyen rajta legalább egy Brad Mehdau felvétel. Gyönyörű az is, ahogy Bachot játszik zongorán majd parafrázisokat improvizál rá, fantasztikus ahogy a Joshua Redman kvartettjében zongorázik, és elképesztő ahogy progrock számokat dolgozik fel elektromos hangszerekkel, bárhol hallod játszani pontosan felismerhető a stílusa, és csak rajongani tudok érte.
9. Ben Levin – The Wave That Got Away
Itt most bevallom kicsit csaltam, de ez a felvétel számomra számonként értelmezhetetlen, egyben viszont egy teljes zenei élményt nyújtanak. Ben Levin egy nagyon különös figura, iszonyatosan jó zeneszerzőnek tartom, vannak nagyon weird dolgai, de ez a felvétel véletlenül szerintem borzasztóan szép, főleg ahogy a kórust kezeli.
10. The Bad Plus & Joshua Redman – Silence Is the Question
Ha igaz az, hogy mielőtt meghalunk, lepereg előttünk az életünk, akkor az én rövidfilmem 13 és fél percig fog tartani és ez a felvétel fog szólni alatta. Ezt a 10 számot iszonyatosan nehéz volt összeszednem, de ha csak egyet kellett volna választanom az könnyen kiválasztom, ez lett volna az. Eredetileg szaxofon nélkül írta Reid Anderson bőgős, és az eredeti verzió is elég nem gyenge, de számomra ez messze mindent felülmúl, amit valaha eddig hallottam. Az az érzésem, hogy bármi amit írnék erről a felvételről, csak kevesebb lenne tőle.
A MIX:
link a műsorlistához:
