FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A vasútállomástól látni az egykori Járási Nemzeti Bizottságot, onnét pedig a vasútállomás fogadóépületét. Mindenki tudja, hol járunk?! Figyelem: „Hajóhinták találkozása tilos!” Vagy százszor „megénekeltem” már, s ha azt írom, ott, ahol anno a hajóhinták sorakoztak a városban, szerintem mindent elmondtam az utcáról. Én még az a generáció vagyok, akinek sötétedés idején jelenése volt otthon. Aztán ha sötétedés után érkeztem, jogom volt hallgatni. Igyekeztem élni vele.
De eszembe jutott egy egészen újkeletű történet is: Talán sokan sejtik, hogy elolvastam már pár könyvet életemben. Gyerekként inkább a nagy klasszikusokat, majd következett az az időszak, midőn a tényirodalmat faltam: lexikonokat, leírásokat, történelmi magazinokat stb. Egészen a közelmúltig, amikor is pár éve kezembe került Szomolai Tibor kortárs író első könyve. Majd a második, a harmadik, a negyedik, nemrég pedig az ötödik is. Bírom a stílusát.
A száraz tényirodalom valóban csak a tényeket közli veled, nem visz el kávézni, hogy közben érezd az ital zamatát.
Nem ültet bele a hajóhintába sem, amit mikor meghajtok, egy szempillantás alatt máris szárnyal velem a világ. Néha a hajóhinta szemközti oldalában ül valamelyik pajtásom. Aztán már azon filózok, milyen lehet túlpördülni, fejjel lefelé lógni, mint a denevérek. Így lettem kisgyerekből nagyobbacska, a hinták pedig közben tönkrementek. Úgy csüngtek, akárcsak azok a tinédzserek, akik régen a hintákon „csöveztek”. Egyik-másik az autóbuszra várva, vagy csak kedvtelésből, suttyomban elszívva az utolsó cigit, a szülői szigor tiltása ellenére. Aztán a hintákat szétszedték, egy időben üresen állt a park, majd új élet költözött belé. De míg azok a „szocis” hajóhinták évtizedekig állták a „tengeri hullámokat”, az EU-szabványos már kétszer elkorhadt. Elteltek az évek, eljárt felette is az idő.
Nos igen, az idő. A „panta rhei” gondolatiságának lényege, hogy minden folyik, semmi sem tekinthető állandónak. Mi szintén ropogósabbak lettünk, még szerencse, hogy EU-szabvány nélkül is tudunk létezni.
Egy magamfajta „firkászra” ugyanígy ráfér néha a generáljavítás. A megkopott agytekervényeket az olvasás tudja legjobban karbantartani. A Jesenský utca számomra egy könyvesbolttal kezdődik és a vasútimádattal ér véget. Olyasmi témájú könyvet kerestem, akárcsak a már említett kortárs íróé, aki bár egyszerűen ír, mégsem kizárólag az évszámokkal dobálózik. Mert hát kit érdekel manapság, melyik évben kezdődött a régi dunaszerdahelyi autóbuszállomás építése, amikor mindösszesen három évtizedig szolgálhatta az utazóközönséget. Arra viszont mindenki szívesen emlékezik, milyen volt a kissé puritán talponállójában a szalámis saláta íze!
Az író ihlete, mint a fegyver. Nem lehet folyton csak lőni, olykor tárazni kell. Muníciót raktározni, tehát olvasni.
Duba Gyula azon regénye megvolt otthon: Ívnak a csukák – mit ad Isten, egy irodalmi rejtvény megfejtésére kaptam annak idején. Csakhogy ez egy trilógia első része, és új kiadás nem létezik. Így bukkantam rá az „antikvár könyvek” kifejezésre a neten, és hogy ebben a Jesenský utcai könyvesboltban foglalkoznak ilyennel is. Nosza gyerünk. Az egykori Szolgáltatások házának oldalsó szárnyában lévő könyvesbolt gyerekkoromban is könyvesbolt volt, sőt valószínűleg a „Domszluzsbi” átadása óta az. Onnét származik az összes Búvár Zsebkönyvem…
„Domszluzsbi” – nagyanyám hívta így, aki nem igazán tudott szlovákul. Mindent fonetikusan mondott, azt is a maga módján. A szlovák Dom Služieb elnevezésből alkotta. Neki Ján Čarnogurský, „Csernoguszti” volt.
Viszont anno első kézből mesélte azt, amiről többek közt az általam hőn áhított könyv is szól. Leadtam tehát a megrendelést a könyvesboltban, s talán két hét telt el, mire jött is az üzenet: Az Ön által keresett, Duba Gyula – Örvénylő idő c. könyv megérkezett…
Nem csalódtam, bárcsak a harmadik rész is meglenne! A Haladó parasztvilág – reménytelen!? Az ember úgy van a könyvekkel, hogy alig várja az események végkifejletét, viszont néhány lappal a vége előtt lassítana. Mint egy finom, tartalmas leves – pacalleves, azt szeretem – ahhoz, hogy jóllakj, meg kell enned egész tányérral. De amint végeztél vele, azonnal sajnálni kezded, mert elfogyott…
MÉG TÖBB FOTÓ A JESENSKÝ UTCÁRÓL
A két világháborúban elesett dunaszerdahelyi katonák tiszteletére emeltetett emlékművet a város önkormányzata, amelyet 2018. november 2-án lepleztek le a vasútállomással szembeni parkban. Lebó Ferenc szobrászművész alkotása a 224 magyar honvéd mellett a több száz munkaszolgálatos áldozatnak is emléket állít.
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
