Itt a tavasz, a sündörgésnek vége, lófráljon hát szabadon az elme akármerre. Szemünkben éget, fülünkbe béget, ölünkbe pottyan mindenhol az élet, legyen az százszorszép, csicsergő madár- vagy sikító porontyének.
Március derekán kokárdába öltözik a nemzet, ünnepel csend helyett felkelést, büszkén zászlót lenget. Mindig van mit, nőnapon a nőket, választáson meg a képmutató államfőket. Mindegy, mi van, csak ne köpjünk egymásra savat, mérget, ne szúrjunk mások körme alá tüskéket!
De mikor lesz időnk játszani?
Dobni pár követ, ölelni törzset, bejárni völgyet. Noha gyerekkel kirándulni időnként merénylet, honnan tudná, milyen az, mikor az ismeretlen elénk megy? Hogyan tanulná meg a legfontosabb igéket, hogy a félelem ellen a kézfogás, a játékban pedig a cinkosság a legjobb orvosság.
Ha ott vagyunk a másik mellett tavasszal, nyáron, ősszel és télen, hordozzuk egymást tenyéren, hiszen a nagyvonalúság minden esetben lefegyverez, míg a kicsinyesség, irigység léket éget, haragot permetez.
Ha akarsz holnaptól tiszta szívű gyerekként játszani, ma kell még az elméd s szíved szivárványba mártani. Hogy a Tátra alján, Duna mentén, üljünk együtt nyeglén, lengén, olvassunk Radnótit, Weörest, Kosztolányit, nem kell mindent, de legalább parányit!
Hogy mikor szemünk bús-szomorún, csüng a távol hegykoszorún, nézzünk körbe, s jobb kezünkkel a balra lévőt, bal kezünkkel a jobbra lévőt pörgessük ezen a csodás, játékos randevún!
Akarsz-e boldog lenni? Kezdd ma, ne tégy fogadalmat, hisz talán holnap már ide-oda szórják a hamvad. Hagyd a kínt egy kalitkában odakint, mellé a fájdalmat csipeszeld egy kötélre, ott száradhat. Maradjon benned csak tisztaság, őszinte empátia, s akkor a boldogság sem lesz messze, legfeljebb egy órányira!
