NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL, FOTÓK: ARCHÍVUM
„Minden most kezdődik el, ahogy dobban a szíved, minden most kezdődik el, ahogy hinni sem mered…” – énekelte Ákos annak idején, s énekeltük mi is, a DAC új stadionjának megnyitója alkalmával. De pontosan hogy is kezdődött a klub története? Mintha már 120 éve ismernélek…
A város képviselő-testülete 1904. április 11-i ülésén mintegy kétholdnyi területet jelölt ki sportolási célra a Csigéri-dűlőben, a mai Észak I. lakótelepen található Rózsakert helyén, ahol tornaszereket állíttatott fel. Az 1904. május 26-i ülés jegyzőkönyve már a dunaszerdahelyi „Tornakert” meglétéről tanúskodik. Ugyanitt 1905-ben Vermes Ferenc szolgabíró a korábban megvásárolt telkén felépíti kúriáját, amit napjainkban Vermes-villaként ismerünk.
A 2024-es esztendő a DAC 120 éves jubileuma jegyében telik. Az esemény kapcsán várjuk azon szurkolóink jelentkezését, akikkel klubunk gazdag történelméről beszélgetnénk a Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok c. rovatunkban.
1908-ban megalakult a DSE
1908. május 2-án megalakult a Dunaszerdahelyi Sport Egyesület (DSE), városunk első hivatalos sportszervezete, a DAC elődje. Az első klubelnök Vermes Ferenc szolgabíró lett. Vermes 1909-ben emeltette kúriája tornyait, talán, hogy jobb rálátása legyen az eseményekre? Ugyanezen év május 22-én a községházán hivatalosan is bejegyezték a DSE-t. Valószínűleg éppen Vermes Ferenc fejében fogalmazódott meg az igény, hogy a pozsonyi csapatok mintájára Dunaszerdahelyen is elsajátítsák a foci – vagy ahogy akkor nevezték, a rúgósdi – minden csínját-bínját. Ehhez viszont egy állandó labdarúgópálya is szükségeltetett.
Aztán rögtön az első futballverseny elmaradt!
Felállították a kapukat, nagyjából elegyengették a földet, és az egyik legény szerzett meszet, amivel kicsíkozta azt a reguláris használatra. Félig mese, félig valóság, hiszen a pontos történetet talán senki sem ismeri. Annyi bizonyos, hogy a város elöljárósága kezdetben nem volt vevő erre a „marhaságra”, hiszen a lapok is megírták, hogy meghiúsult a barátságos „futballverseny” a PTE ellen.
1912. augusztus 21-én egy „Meghiúsult Footballverseny”-ről adott hírt a Csallóközi lapok:
„A Dunaszerdahelyi Sport Egyesület Szent István napján footballversenyt akart rendezni Dunaszerdahelyen a Pozsonyi Torna Egyesülettel a községi faiskolában. A terv azonban meghiúsult, minthogy a verseny megtartása esetén a fákat és bokrokat ki kellett volna vágni, amit a községi elöljáróság nem engedett meg.”
Gondoljunk csak bele, az ellenfél talán vonaton érkezik, majd lovaskocsikba ülnek. A pozsonyi „nagyágyúk” megkezdenék az átmozgató edzést, a DSE szertárosa pedig éppen elhozza a szabótól a piros-fehér csíkos trikókat, de a barátságos meccs elmarad. Nem vágták még ki a fákat – ej, de kellemetlen! Legalább a fogadás és a fogadtatás baráti lehetett a Vermes kúriában, hisz az ünnepi falatok mellett bor is akadhatott a demizsonokban.
Bezzeg a többi sportnak könnyebb sors jutott, a sakktáblához elég egy asztal és két szék, tornázni meg teniszezni is lehet bárhol.
De Vermes Ferenc nem tágított. Elnökként talán ott állt büszkén a pálya szélén, a jegyzővel és a pénztárossal egyetemben. Számolgatták a megmaradt filléreiket, és persze a gólokat. Ha belegondolok mecénásnak lenni a foci világában ma sem egyszerű dolog, s nem csak ezért, másért is megérdemelne a Rózsaligeti park széle egy Vermes emléktáblát, ahogy hét évtizeddel később Weisz Mihály érdemeit sem szabadna felednünk. És igen, természetesen Világi Oszkárt se hagyjuk ki!
Mindeközben „Ferencjóska” harcba hívta a Monarchia fiait, hogy „mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek”. Nem így történt, de:
A labdarúgás erejét mutatja az is, hogy az első világháború alatt a dunaszerdahelyi hadifogolytábor olasz katonái sem vetették meg a focit, vagy ahogyan Itáliában ismerik a „calcio”-t. Könnyen előfordulhat, hogy egy olasz-orosz derbire is sor kerülhetett a város határában. A mai Rózsaligeti rózsakert helyén lévő, Vermes-féle pálya lett a dunaszerdahelyi foci első „stadionja”, melyen egészen az 50-es évek elejéig megrendezésre kerültek a különböző sport-, kulturális-, illetve politikai rendezvények.
A Vermes család is nagyjából ekkor, tehát az 50-es évek elején volt kénytelen elhagyni otthonát.
Egy pad mellett állok a Rózsaligetben, előttem az a terület, ahol anno az egész futballőrület elkezdődött. Vizes a pad, ezért nem ülök le, de néhány pillanatra visszaidézem magamban, amit a 120 éves múltról írtak a könyvek, ám azt is, amit csak hallomásból ismertem meg. Rég volt, s ami rég volt, biztos szép is lehetett. Mindaz, mi fellelhető abból az időszakból kissé homályos, pont ahogyan most, az eső után felszáradó park felett tejszerű ködöt alkotó pára.
Már gyermekkoromban rózsabokrok díszítették, mára egy egész kert található itt, telis-tele szebbnél szebb rózsabokrokkal.
Elgondolkodom, hogy a tövisek bizony nagy ellenségei a focilabdának, nincs az a csatár, aki elkerülné sorsát, ha a nagy becsben tartott „fűzős” kilyukadna. Menten véget vetne a mérkőzésnek! De akkor, a kezdetek kezdetén még azért is nagy harc folyt, hogy egy talpalatnyi füves területet találjanak ennek a „rúgósdi” nevezetű sportnak a városban. Ahol a jobb összekötő elfutott a szélen, most egy háromemeletes társasház áll, ám lelátója is volt a pályának, pár soros, fapados.
Talán éppen abból a faanyagból ácsolták össze, amelyeket innen kivágtak, hogy végre kialakuljon a pálya területe.
Dacolva az idővel és az időjárással – hisz’ az eső ismét eleredt – nem először, s gondolom nem utoljára álltam meg itt, visszaemlékezni a szerdahelyi foci kezdeteire. A hely szelleme mindig segít ebben, itt megelevenedik a gyermekkorom is. A Vermes-villa közelsége felébreszti bennem az első iskolai látogatás élményeit, melyet számtalan további követett.
1919-ből származik az első fennmaradt csapatkép.
A dunaszerdahelyi labdarúgás első ismert csapatképe 1919 júliusában készült, melyen a DSE és a Komáromi FC játékosai láthatók. A Vermes-féle pályán rendezett mérkőzés 2:2-es döntetlennel végződött, a képen a DSE játékosai egycsíkos mezben részben elvegyültek a KFC lila-fehér mezes játékosai közt. A dunaszerdahelyi labdarúgók egészen 1926-ig csupán barátságos mérkőzéseket játszottak, majd ekkor bejelentkeztek a Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetség Pozsonyi kerületi másodosztályába. A Szlovenszkói Magyar Labdarúgó Szövetségről és a DAC további történetéről a 2. világháborúig itt olvashatsz. A 2. világháborútól 1980-ig pedig itt.
Az első nagy világégés és a trianoni események után a klubot 1920-ban átnevezték DAC-ra.
Hősünk, a dunaszerdahelyi foci alapjait lerakó Vermes Ferenc nevét azonban már hiába keresnénk az akkori vezetőségben. A klub „nagy lelkesedés mellett” 1920-ban felvette a DAC nevet, ami a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club rövidítése. A klub elnöke dr. Nagy Árpád főszolgabíró, titkára pedig Marschal Mátyás lett. A névváltozás nem csupán a klub rövidítésére utalva a felvidéki magyarság dacolását szimbolizálta, s szimbolizálja a mai napig.
Sárga-kékben a DAC.
Az egyesületi színek is változtak, a kezdeti piros-fehér helyett sárga-kékre. Bár a múlt rendszerben kialakult elv szerint a sárga (vagyis arany) a csallóközi gabonamezőkre, a kék pedig a Dunára utal, létezik egy másik feltevés is. A Vermes család címérében uralkodó színvilág ugyanis megegyezik a DAC akkori új, s napjainkban is használt klubszíneivel. Ez az apáról fiára, anyáról lányára szálló tisztelet övezi szurkolóink lojalitását is szeretett klubunk irányába. Abban bízva, hogy egyszer felkerülhet az arany csillag címerünk tetejére!
Isten éltesse szeretett klubunkat, és minden sárga-kék hívet!
