Akár gyerekkel, vagy gyerek nélküli párkapcsolatban élünk, akár nincs párunk, szeretnénk valamit, vagy nem szeretnénk, minden helyzetet megélhetünk nyereségként és veszteségként is. Mire kell figyelnie a hagyományos, nukleáris családban élőknek akkor is, ha a szerkezet, amiben éltek, „rendezett”? Vörös Zsuzsanna, EQ- és személyiségfejlesztő válaszolt nekünk és ad pár hasznos tanácsot is.
A nukleáris család egyik fő gyengesége, hogy a szülők túlságosan gyermekközpontúvá válhatnak. Milyen következményei lehetnek ennek?
Az egyik fontos vonal, amit itt meg kell említeni, hogy a túlzott gyermekközpontúság a párkapcsolatot egy idő után nagyon háttérbe tudja szorítani, hiszen ezáltal megugrik a fészek-idő mennyisége, és bár a szülőpár tagjai egy idő után érzik a szükségét annak, hogy ebből fellélegezzenek, ez viszont legtöbbször csak az én-időben merül ki, ahol külön utakat járva kapcsolódnak ki, s általában a mi-időre már idő és energia is alig marad.
Éppen ezért én nagyon fontosnak tartom magának a párkapcsolatnak a fejlődését megtámogatni a nukleáris családok esetében is. A minőségi idő beépítését a mindennapokba, s ezzel együtt folyamatosan mélyíteni az intimitást. Ebből nemcsak a szülőpár profitál majd, hanem ezzel a gyerek(ek)nek is olyan mintát adnak tovább, ami nagyban megalapozza azt, hogy a jövőbeli párválasztás során milyen értékrendeket visznek majd bele a kapcsolatukba.
A túlzott gyerekközpontúság milyen hatással lehet a gyerekekre?
Ez nagyban függ attól, hogy mi magunk melyik szülőtípusba tartozunk. A magyar szakirodalom egyik kiváló szakírója, L. Stipkovits Erika, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta 9 szülőtípusról ír. Érdemes szülőként önismeretileg felmérni, hogy mely típusok fő jellemzői illenek ránk a legjobban, hiszen a gyereknevelésünk más-más irányt tud felvenni, ha borostyánszülők vagyunk, vagy épp jó fejek. Aki mélyebb vizekre is mer már evezni, ott érdemes elgondolkodni azon, hogy a saját szüleink milyen típusú szülők voltak, hiszen ez már egy jó kiindulási pont ahhoz, hogy amennyiben változtatni szeretnénk jelen életünkön, akkor a szüleinktől szerzett sebeink gyógyítása eredményes lehet saját szülőségünk fejlődését illetően is.
Mert ahogy a mondás is tartja, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és bizony szeretettel is nagyon és sokat tudunk sebezni…
Milyen szülőnek kellene lennünk, hogy ne ártsunk? Létezik ilyen?
Van az úgynevezett bátorító szülő, vagy más néven elég jó szülő. Az elég jó szülő fogalom alatt viszont én azt tapasztalom, hogy sok tévhit él az emberek fejében. Sokan a tökéletességre gondolnak ilyenkor, vannak olyanok is, akik a teljes liberalizmussal teszik egyenlővé, és számos ember valami földöntúli, elérhetetlen képességként tartja számon. És igazából ezek közül egyik sem. Az 1960-as években jelent meg először az „elég jó anya” fogalom, ami akkoriban azt jelentette, hogy az anya igazodik a csecsemője szükségleteihez, majd a gyermek életkorának előrehaladtával képes fokozatosan a háttérbe húzódni. A ’80-as években könyv is íródott a témában, ahol a szerző már „megengedte” a szülőknek, hogy megéljék a nehézségeiket, kudarcaikat, negatív érzéseiket. Fontos azt is megemlíteni, hogy ez nem egy velünk született személyiségjegy, hanem hosszú belső munka eredménye.
Igazából bárkiből lehet elég jó szülő, de ahhoz az alapanyagot nem a piacon kell keresni, hanem önmagunk mélyebb rétegeiben.
…és akkor mit csinál egy elég jó szülő?
Kimutatja az érzéseit és ugyanakkor a gyermekeivel is beszélget az érzelmeiről. Nem óvja gyermekét minden nehézségtől, de nem is követel többet annál, mint ami a gyerek életkorának megfelel. Próbálja mellőzni az összehasonlítgatásokat. Aktívan vesz részt a gyermeke életében, minőségi időt töltve vele. Képes meghúzni a határokat, de ugyanakkor nem tilt mindent, és ami nagyon fontos, hogy a rendszerességre törekszik. Az is hagyja, hogy a gyermek kreativitása kibontakozzon, és ha unatkozik, nem szórakoztatja azonnal, hanem hagyja, hogy feltalálja magát.
A nukleáris családoknál sokszor gondot jelent, hogy messzire költöznek a nagyszülőktől, így kevesebb a segítségük, és ugyanakkor el is izolálódnak, ami különféle stresszhelyzeteket és konfliktusokat idéz elő. Szakmailag hogy látod ezt?
Én azt gondolom, hogy nem kell ahhoz messze élnie a nagyszülőknek, hogy úgymond kevesebb segítsége legyen a családnak, hiszen manapság nagyon sok családban még dolgozó nagyszülők vannak, akiknek a nyugdíjig még sok év van hátra. Ilyenkor ugyanúgy meg kell oldani a felmerülő problémákat a családban, mintha távol élnének egymástól. Ugyanúgy az izolációt sem feltétlenül maga a távolság váltja ki. Ha a szülőtípusokra visszatérünk egy gondolat erejéig, nem az az egészséges kapcsolat a már felnőtt gyerekek és szüleik között, amikor minden lépésükről beszámolnak, és esetleg maguk a szülők irányítják az életüket. Ez sokszor sokkal nagyobb stresszhelyzetet idéz elő, mint, amikor távol élnek a családok egymástól. Nyilván az időgazdálkodás is egy hatalmas kérdés, ami számos határhúzási lehetőség tanulását is felkínálja számunkra.
Rangsorolni kell megtanulni, de ahhoz fel kell vállalni saját igényeinket, majd az értékrendünk szerint kiállni döntéseink mellett. Ez utóbbihoz pedig elengedhetetlen az igazi önismeret, amitől eleinte nagyon félnek az emberek, pedig higgyük el, hogy ettől nagyobb ajándékot nem is adhatunk utódainknak.