FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A város, jobban mondva az egykori Újfalu városrész történelmi utcájában járunk, melyet anno Kétszer-Újfalunak hívtak. Az elnevezés arra utalt, hogy az utca mindkét oldalán házak álltak, ellentétben Félszer-Újfaluval, vagyis a mai Bacsák utcával, ahol csak az egyik oldalon. A későbbi Teleky, majd a magyar időkben gr. Teleki Pálról elnevezett utca a 2. vh. után egészen a rendszerváltásig Malinovszkij marsall nevét viselte. A környékbeliek mégis inkább Partizán utcának hívták.
Abban az időben ugyanis létezett itt egy Aranykalász nevű vendéglő – az egykori Kázmér-féle vendéglő helyén – amelyhez valamikor hotel is tartozott. Ez volt történetesen a Hotel Partizán. Innen a ma is sokat emlegetett legendás Partizán, amelyet azonban 2007-ben végleg lebontottak, hogy a telek közel másfél évtizedes parlagon heverése után felépüljön helyén a Gradus Residence multifunkciós épületegyüttes. Lakásokkal, üzletekkel, kocsmával, szolgáltatásokkal, illetve egy sikátorral, ami összeköttetést teremt a Kondé püspök utca és a Galántai út között. Egy kezemen meg sem tudom számolni, hova mindenhova hordunk ki ide Klikkout magazint a Lalival…
A rendszerváltás után végül az utcát Kondé püspök utcára keresztelték.
Az utca északi odalához merőlegesen álló Sárga kastély építését sokáig Kondé Miklós nagyváradi püspök nevéhez kötötték. Mígnem egy naplóból ki nem derült, hogy városunk második legrégibb épületét valójában Padányi Biró Márton veszprémi püspök építtette 1754-ben unokatestvére, Padányi Biró István számára, s az csak később került a Kondék tulajdonába…
Ennyit a történelmi tényekről, most pedig ugorjunk egy jó nagyot az 1980-as évekbe, amikor eme sorok írója gyermekkorát éli szemben az utcával.
De nem csupán éli, hanem kialakul fejében egy olyan elképzelés, miszerint ami akkor és ott van, az a mindenkori tökéletes világ- és városkép. Ezt a képet láttam nap mint nap a gyerekszobám ablakából, és ezt a képet raktároztam el magamban sokáig. Ezen eszme mezsgyéjén íródott számtalan dunaszerdahelyi történetem itt a Klikkout oldalain is. Egy kép a boldog gyerekkoromról.
Minden, ami később ettől eltért – mert teszem azt lebontották –, az a gyermeki idea lerombolása, és minden új dolog ugyanezen idea elrablása, annak végképp eltörléseként jelent meg a fejemben.
Ha tudtál követni, most azt is megtudtad, hogy éltem meg immár felnőttfejjel a Partizán sorsát, és miképpen tekintettem minden olyan új építményre, ami az utca egyik vagy másik oldalán – illetve úgy általában a városban – létrejött. Kivételt ez alól talán csak a református templom jelentett, ami emlékezetem szerint már egy üres telekre épült. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ez a gyermeki berögződés, tehát ez a bolondság a mai világban egyáltalán nem egészséges. Ami pedig hozzásegített a felismeréshez, az a Gradus Residence sikátora, avagy átjárója volt.
Sétáltam a gyerekekkel a városban, s amikor megláttam, hogy végre megnyitották, valami felső erő bevonzott oda. Vagy csupán a kíváncsiságom?
A Partizán melletti egykori Ister udvarának lebontását, valamint a helyére épült irodaház meglétét már réges-rég elengedtem, de a Partizán emléket sosem tudtam addig. Viszont bemenni sem tudtam az épületbe míg állt, hiszen hét lakat alatt őrizték, az üres telek pedig semmit sem mondott. Most azonban itt állt ez az új, és ismét beléphettem „oda”. Kora tavasz volt vagy ősz, de semmiképpen sem nyár. A langyos időben jóízűen aludtak a gyerekek a babakocsiban. Egy pillanatra behunytam a szemem, nosza, gyerünk!
Hétvége lévén csend honolt mindenütt, hallottam azt is, amint elhaladok az élelmiszerüzlet mellett, s annak fotocellás ajtaja visszacsukódik mögöttem.
Lassú léptekkel haladva a Kondé püspök utca irányából a Galántai út felé átadtam magamat a pillanatnak. Azt kívántam, sose érjek át a túloldalra, majd a zárt részből kijutva a széllel együtt a megbékélés szele is megcsapott. Ha már nem változtathatom meg a visszafordíthatatlant, legalább megtanuljak élni ezzel az újjal. Az udvarban parkoló fogadott, az üzletekkel szemben fasort imitáló kompozíció, a parkoló alatt pedig mélygarázs. Mindeközben olyan érzés kerített hatalmába, amidőn az ember alázattal „temetheti el” magában a történelmet, és mindazokat, akik valamilyen formában egykor őt a Partizánhoz kötötték. Végül mégsem mentem ki a túloldali Galántai útra, hanem a kocsma előtt visszafordultam.
A modern építészetet addig minduntalan elutasító lényem szinte háborogva vette tudomásul, hogy betörtem.
De mint valami vad lovat, ami addig zabolátlanul, kénye-kedve szerint vágtathatott. Partizános történeteim a zsíros gallérú elvtársbácsikkal eztán sem feledtem, ahogy a szalontüdő illatú étkezőt sem. Felidézem a múltat, amely egyre szebb lesz, mert többé már el nem érhetem, s minél inkább távolodok tőle időben, annál jobban bennem él. Viszont már haragudni sem tudok erre az új világra, mivel egyszeriben kedvem leltem a helyben. Olyannyira, hogy később jó pár riportalanyomat invitáltam ide, hogy DAC-szurkolóként bemutatkozzon a Klikkout magazinban. Minekután a Partizán ódon falai egykor szintén számos derbi „harmadik félidőjét” hallgatták végig…
MÉG TÖBB FOTÓ A KONDÉ PÜSPÖK UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
