Fotók: PxHere, FlLickr, Wikimedia
Az olyan nemesfémeknek, mint az arany, vagy az ezüst, az emberiség évezredek óta nagy jelentőséget tulajdonít. Használták, illetve ma is használják őket fizetőeszközként, az istenségek templomait díszítik, luxuscikkeket gyártanak belőlük, és tehetős hölgyek-urak nyakában is díszelegnek lánc formájában – minél vastagabb, annál jobb, ugye. Ritkaságuk és értékességük persze arra is predesztinálta őket, hogy az orvoslásban ki legyenek próbálva – az egészség mégiscsak nagy kincs, már régen sem sajnálta a visszaszerzésére költeni a pénzét az, akinek van. Na, de vajon milyen sikerrel?
Az ezüsttel már az ókor óta szemeztek a gyógyászok
Az idősebbik Plinius például esküdött arra, hogy ha sebre applikálják, akkor sokkal gyorsabban gyógyul be a bibi. De általában véve is tisztító erőt tulajdonítottak neki, aki tehette, ezüstedényekben tárolta az elemózsiát meg a bort. Hitük szerint ezzel jócskán meghosszabbították a táplálékok szavatossági idejét, bár akkoriban még valószínűleg nem ezt a fogalmat használták.
Később is bíztak az ezüst konzerváló és bajmegelőző erejében. A pestis évszázadaiban az evőeszközöket és tányérokat igyekeztek ebből gyártani, hogy távol tartsák az ártalmas kipárolgásokat, melyek felelősek voltak (szerintük) a halálos kórért. Akiknek elérhető volt ez a luxus, azokat valószínűleg kevésbé is sújtotta a pestis, szóval hatékonynak tűnhetett a dolog. Na nem azért, mert valóban olyan effektív lett volna: egyszerűen csak a gazdagok nem éltek olyan zsúfolt körülmények között, mint a pórnép, szóval jobban el tudták izolálni magukat. Az ezüsttel még a vámpírokat is hatástalanítani lehetett, bár velük szemben az egyszerű parasztnak is megvolt a maga fegyvere: a fokhagyma.
A huszadik századra sem ment ám ki a divatból az ezüst, sőt! Az első világháborúban a harctéren gyakran fertőtlenítették vele a katonák sebeit, de a tábori sebészek még ezüst cérnát is használtak arra, hogy összefoltozzák a sebesülteket.
Ezüsttartalmú szemcseppeket csöpögtettek újszülöttek szemébe a fertőzéseket elkerülendő, főként ha az anyuka valamiféle nemi bajban szenvedett. Ezüst-sók úsztak feloldva az allergia és megfázás tüneteit enyhítő orrspraykben, de a mindenre is jó kúrás italoknak is gyakori összetevői voltak.
Az ezüsttől persze az arany sem maradt el a népszerűségben
Főként, hogy értékesebbnek tartották nála. Jóllehet már az ókori orvosok is eléggé szkeptikusak voltak azt illetően, hogy bármilyen pozitív hatással lehetne a szervezetre (pedig alacsonyan volt a léc), azért csak erőltették a használatát. Hiszen olyan szép, romolhatatlan és állandó – akkor biztos ilyen lesz az is, aki lenyeli…
A középkori alkimisták vért izzadva kísérelték meg előállítani az aranyat mindenféle másból, hogy aztán kormos trutyival teli üstöket kapjanak. Értsd: keresték a bölcsek kövét, amely az alantas anyagból nemeset csinál, az emberből meg halhatatlant, kevés sikerrel.
Mindenesetre az élet meghosszabbítása érdekében azon is ügyködtek, hogy valahogy ihatóvá tegyék az aranyat. Fáradozásaikat végül siker koronázta: az arany-klorid nagy találmány volt, Paracelsus például úgy vélte, fogyasztója testét elnyűhetetlenné teszi, kigyógyítja minden betegségéből, és még a kedélyét is feljavítja.
Ehhez képest az erősen toxikus oldat inkább hidegrázást, folyamatos nyáladzást, és állandó vizelési ingert hívott elő a pácienseknél, hogy a végén veseelégtelenséget idézzen elő. De végülis e kellemetlen fel lehetett fogni úgy, hogy e módon távoztak a méreganyagok a szervezetből.
A 17. században az arany gyakori összetevője volt a szíverősítő elixíreknek, vagy legalábbis a sárkányfűárusok így reklámozták a portékáikat. Valójában ezeknek a tonikoknak a zöme még csak nyomokban sem tartalmazott semmiféle aranyat – tekintve azonban, hogy az amúgy sem vezetett volna túl sok jóhoz, talán jobb is.
Az aranyat mindemellett kipróbálták a szifilisz, na meg függőség ellen. Leslie E. Keeley hadisebész 1880-ban nyitotta meg a szanatóriumát, melynek falai között alkoholistákat és drogosokat próbált meg kikezelni. Csodatonikját kétóránként adagolta a betegeinek, a receptet pedig titokban tartotta, csupán egy összetevőről lebbentette le a fátylat: az aranyról. Nos, ha valaki direkt tőle kért termékmintát, akkor tartalmazott is aranyrészecskéket az oldat, az elcsent mintákból azonban nem lehetett kimutatni a méregdrága fémet. Cserébe volt benne kokain, alkohol, kannabisz, morfium meg mindenféle más finomság, szóval talán nem is olyan nagy csoda, hogy a páciensek egész jól átvészelték a Keeley-féle terápiát. Dokink hihetetlen magas, 95%-os sikermutatóval dicsekedett, ami valószínűleg köszönőviszonyban nem volt a valósággal, de annyit mindenképp a számlájára kell írnunk, hogy már abban az időben betegségként kezelte a függőséget, amikor mindenki más pusztán erkölcsi csődként könyvelte el.
A nemesfémeket a modern alternatív gyógyászat is felfedezte magának
Mégpedig leginkább az ezüst-kolloid formájában. Ez tulajdonképpen nem más, mint víz, amelyben ezüstrészecskék úszkálnak. Voltak bizonyos tanulmányok, melyek kimutatták, hogy ha baktériumokkal teli petri-csészébe ezüstöt teszünk, akkor azt a bacik rosszul tűrik. Ezen felbuzdulva az ezüst-kolloidot csodaszernek kiáltották ki, amely herpesz, cukorbetegség, TBC, HIV és még isten tudja mi ellen is jó.
A helyzet az, hogy ami ellen ajánlják, annak még csak a fele sem bakteriális eredetű, nem beszélve arról, hogy ami egy petri-csészében működik, az az annál sokkal bonyolultabb környezetet biztosító emberi testben nem feltétlenül fog.
Az amerikai FDA már az ezredforduló táján úgy nyilatkozott, hogy semmiféle bizonyíték nincs azt illetően, hogy az ezüst-kolloid készítmények hatékonyak lennének. Cserébe van egy olyan mellékhatásuk, amely ha a felhasználónak és szeretteinek nem is, mindenki másnak azért elég vicces lehet: hosszú távú használat esetén kékesszürkére színezik a bőrt. Ez az argyriának nevezett állapot, amely hupikék törpikét csinál belőled, sajnos a legtöbb esetben visszafordíthatatlan. Ritka esetekben más galibát is okozhat az ezüst-kolloid, például veseelégtelenséget, illetve negatívan hathat bizonyos orvosságok felszívódására, szóval az orvosok azt ajánlják, inkább ne próbálkozz vele.
Egyébként kaják részeként lehet fogyasztani aranyat is, hosszabb élet és jobb egészség reményében, vagy pusztán azért, mert valakinek annyi pénze van, hogy ennél kreatívabb és szórakoztatóbb mód nem jutott eszébe arra, hogy elköltse.
Az ehető arany egyszerűen csak végigmegy az emberi testen, körülbelül semmilyen reakciót nem vált ki benne, már ha nem vesszük a másnap reggeli csillogó végterméket, melyet megcsodálhatsz a vécékagylóban. De ez meg tökre megéri a pénzt, nem?
Azért korlátozott használata mégiscsak van e nemesfémeknek az orvoslásban.
Ezüsttartalmú készítményeket még most is tesznek sebekre, főképp fekélyes jellegűekre a baktériumok elszaporodását gátolandó, bár a mellettük szóló bizonyítékok nem teljesen egyértelműek, és vannak más alternatíváik. Ezüsttel vonnak be lélegeztető csöveket, illetve katétereket is, a tanulmányok szerint a fertőzésveszélyt csökkenthetik. Az aranyat pedig a fogtömések mellett az ízületi gyulladás esetén injekciók formájában használják például, de sajnos ez sincs mellékhatások nélkül – az ezüsthöz hasonlóan elszíneződhet a kezelés hatására a bőr.
E két nemesfém haszna a gyógyászatban tehát meglehetősen korlátozottnak tűnik, szóval valószínűleg jobban jártok, ha nem rendeltek az internetről semmiféle kolloidot. Feltéve, hogy nem vágytok érdekesebb bőrszínre, mint amire mondjuk napozás segítségével tehetnétek szert. Az aranyat meg ezüstöt aggassátok inkább a fületekbe, vagy a nyakatok köré – ott jobban mutatnak!
