A cikk megjelent a Klikk Out 2024/05. számában.
Tilda zsidó szülők gyermekeként látja meg a napvilágot 1943. nyarán – recept a katasztrófára. Mielőtt azonban a családot a gettóba zárnák, anyja Erzsire, a gyermektelen dadájára bízza őt, őrizze meg visszatértükig. S ahogy sejteni lehet, vissza nem tér érte senki. Erzsi és férje sajátjukként szeretik, nevelik fel a kis Matyit, aki tehetséges színésznővé érik, s felnőttkorban próbál meg számot vetni származásával, s mindazzal a borzalommal, amit a huszadik század zúdított az emberekre.
Tompa Andrea úgy beszél a holokausztról, mint előtte kevesen. Az érdekli, hogy lehet emberileg, művészileg feldolgozni azt, ami nem velünk esett meg, de valahogyan mégiscsak velünk. Mert Tilda csak a színházon keresztül képes erre, csak a színpadon tudja, ki is ő valójában, amint a függöny összezárul, ő csak egy üres héj.
Talán pont ez az üresség az oka, hogy olvasóként nem igazán tudok Tildához, a történetéhez kapcsolódni, a figyelmem el-elkalandozik, pláne azoknál a részeknél, ahol a darabokról, szerepekről gondolkodnak munkatársaival. A Sokszor nem halunk meg így fontos témája, szép nyelvezete ellenére sem kerül fel a képzeletbeli toplistámra. De lehet, hogy csak nem jókor vettem kézbe.
