FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az egykori Bivalykert utcában járunk, amelyet a 2. vh. után Fučík utcára kereszteltek. Julius Fučík cseh kommunista újságíró volt, akit a német titkos államrendőrség 1943-ban kivégzett. A rendszerváltást követően az addig megszokott utcanév Štefánikra változott – bár az idősebbek mind a mai napig gyakorta Fučík utcaként emlegetik. Milan Rastislav Štefánik neve azonban szintén ismerősen csenghet sokunk számára.
Szlovák politikus, diplomata és csillagász, a szlovák történelem jelentős alakja volt, aki T.G. Masaryk és Edvard Beneš mellett Csehszlovákia egyik alapítójának tekinthető. A francia hadsereg tábornoka, majd Csehszlovákia honvédelmi minisztere 1919-ben repülőgép-szerencsétlenség következtében hunyt el. Jellegzetes, tábornoki sapkát viselő arcképe közintézmények falait díszítette, illetve az ország fizetőeszközeire is rákerült. Legutóbb – még az euró bevezetése előtt – a legnagyobb címletű szlovák papírpénzre, az 5000 koronásra.
Csaknem minden településen utcát neveztek el róla, ez alól pedig Dunaszerdahely városa sem jelenthetett kivételt.
Gyerekkorom egyik fontosabb helyszíne ez, amikor is a Fučík utcán keresztül jutottam el otthonról a Rózsaligeti nagyszüleimhez. Később ez az irány megfordult: otthonról jártam haza, immár a Štefánik utcán át a Rózsaligetbe. Mindeközben felfigyeltem azokra az egyforma, egyszintes lakóházakra, amelyek még az ötvenes években épültek, és anno a konzervgyár, valamint a lengyár dolgozóinak otthonául is szolgáltak.
Szintúgy a túloldalon lévő gimnázium aszfaltpályáján, a „piros szalagon” futballozó gyerekek mindig bőséges csoportjára.
A Štefánik utca talán legnagyobb objektuma a Vidékfejlesztési Szakközépiskola, újabb nevén a Közös Igazgatású Iskola uszodája. Jártamban-keltemben gyakorta megcsodáltam télvíz idején hatalmas, bepárásodott üvegablakait, mégsem úsztam itt soha. És te? Egy időben közfelháborodást keltett, amiért visszametszették az utca fáit. A fák koronái már-már összeértek az úttest felett, mindegy alagutat képezve.
Akkoriban egyébként is divatba jött a drasztikus „tarvágás”, de itt egyben elkerülhetetlenné vált a villanyvezetékek miatt.
Csupán középtájt a Szent István tér parkolója, majd a gimnázium udvara törte meg ezt az összefüggő fasort, szemben pedig a Vásártér bejárata. 2017 környékén kvázi itt indult az újságírói pályafutásom. Az egykori családi ház helyén felhúzott egyszintes épületegyüttes sarkán akkor éppen kávéház üzemelt. Korábban ugyanez a hely Vito bagetázó, ma pedig Don Pizza néven fut. Szóval ide, a sarki Centrál nevezetű kávéház teraszára beszéltünk meg egy találkozót Poór Tibivel, a Klikkout főszerkesztőjével.
Hogy miért pont ide, már magam sem tudom. Sosem voltam az a buja kávéházi lélek, ezt a helyet viszont ismertem.
A kávét otthon bögréből szeretem, lehetőleg jó nagy bögréből – na, de nem ez a lényeg. Számtalanszor feltették már nekem a kérdést: – Roberto, mióta írsz? – Hogy kerültél a Klikkouthoz? Hát így, legfeljebb azelőtt kevesebbekhez jutott el egy-egy gondolatom. Nyár volt, tikkasztó hőség. Olyan, amikor az esőcseppek is elpárolognak, még mielőtt a földre hullanának. Leültünk itt a Štefánik utca és a Vásártér sarkán, és megbeszéltük a részleteket. Nem nagy dolog, azt, amit addig a közösségi oldalamra írtam – meccsjegyzetek, szerdahelyi szösszenetek – ezentúl átvette a magazin. Ahogy ezt is, amit éppen most olvasol.
Figyelj Roberto, nagyon egyszerű. Az lesz a feladat, hogy leírod, amit gondolsz – szólt a Chili. És én akkor egy picit beparáztam, mert mi van, ha olyat is leírok, amit nem kéne? Vagy olyat hagyok ki, aminek benne kellene lenni? – kb. erről szólt a diskurzus. Egy újságba írni mégis hivatalosabb, mint a „fészbukra” posztolni. Nemde?
Azóta, ha a Štefánik utcán járok, eszembe jut ez a sztori. És persze lepereg előttem, amint kosaras kocsiból metszik a combomnyi vastag ágakat, miközben az addig folyton sötét utca egyszeriben kivilágosodik. Meg ahogy gyöngyözik az uszoda ablaka, amint visszaszorul a hőmérő higanyszála odakint. A lakótelepi suhancoktól viszont azóta árván maradt a gimnázium udvara. Oda műfüves pályát álmodtak, és az EU-szabvány tette is a dolgát. Biztosan szebb, mint a térdeket felhasító aszfalt volt, de győzz meg egy magamfajta kölyköt, ha fejében még a forró betonra izzadnak az emlékek…
MÉG TÖBB FOTÓ A ŠTEFÁNIK UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
