Gasparik Maja és Fecó alkotja a tágabban is értelmezhető régiónk egyik legrégebbi bandája, az Arizóna szívét és lelkét, teszi ki a gerincét. 15 éve kezdődött közös történetük úgy az életben, mint a zenekarral. Azóta persze a feje tetejére állt a világ körülöttük, rétegzettebb lett az életük, a sztorijuk viszont tovább íródik. Emlékekről, motivációkról és tervekről beszélgettünk.
ALBUMAIK:
Kezdőcsapat: ének – Bokros Krisztina „Maja”; dobok – Halász László „Hajas”; basszusgitár – Madari Gábor; gitár – Gerő János; billentyűk – Gasparik Ferenc „Fecó”
Lélekzet (2014)
Maja + Fecó, Madari Gábor, Gerő János.
Tiltott gyümölcs (2016)
Maja + Fecó; dobok – Tóth Ákos; basszusgitár – Sütöri Patrik; gitár – Zöld Bálint
XÉV (2019)
Maja + Fecó; gitár – Lépes Gábor; dobok – Kovács Dodi; basszusgitár – Sütöri Patrik
Jelenlegi csapat: Gasparik Maja + Fecó; gitár – Lépes Gábor; dobok – Kovács Dodi
15 éve vagytok a porondon. Maja, neked ez az életed fele, Fecó, neked pedig a 2/5-e. Az Arizóna tulajdonképpen az első közös gyereketek, aki most már kamasz, és a szülők ilyenkor szokták feltenni a kérdést, hogy hová tűnt a mi pici babánk. Nos, ti felteszitek ezt? Van, amit úgymond „visszasírtok” a kezdetekről?
Maja: Azt a fajta lelkesedést, ami csak a kezdetekkor van meg. Én akkor még alapsulis voltam, minden álomszerűnek tűnt. Nem mondom, hogy visszasírom, mert teljesen más élethelyzet és körülmények vettek körül, de mindenképpen jó rá visszaemlékezni. Fecó viszont nagyon hamar átvette az irányítást, teljesen jogosan, és mindmáig ő az, aki vezeti az egészet.
Fecó: Nekem voltak már előtte zenekaraim, de az Arizóna volt az első, amellyel saját dalokban gondolkodtunk. Ami hiányzik nekem, az a kezdeti bátorság. Én 23 voltam, volt körülöttem négy 15-17 éves fiatal, és akkoriban nem jelentett problémát az első demóinkkal beülni a kocsiba és elmenni Budapestre, hogy felkutassuk a nagy kiadókat, és bedobáljuk a postaládáikba a demóinkat, vagy bekopogjunk ide-oda. Ma már azért ezt átgondolnánk. Ezzel a bátorsággal jutottunk be Jáksó Laci műsorába, a Class-FM-be. Halász Laci („Hajas” – az első dobos – a szerk. megj.) annyit zaklatta őt, hogy azt mondta, jó, mindegy, gyertek el! Az esti műsorban aztán volt egy élő beszélgetés velünk. Nekem ez a bátorság és lazaság hiányzik. Sok minden őrültségbe belefogtunk, és alakult is belőle valami. Ha nem is az, amit aktuálisan szerettünk volna, de kiépült valamilyen kapcsolat vagy tapasztalat.
Mi történt egyébként konkrétan január 17-én, 15 évvel ezelőtt, amihez kötitek a megalakulásotokat?
Maja: Az egy szombati nap volt. Hajas meg én voltunk, akikben ez megfogalmazódott. Én mondtam, hogy szeretnék zenekart, ő pedig, hogy ő lesz a dobos, basszusgitárost Tilajčík Imike ajánlott. Ezek vicces dolgok voltak, mert igazából a Gábor (Madari Gábor) nem volt basszusgitáros, csak vett egy basszusgitárt. Én latin zenét akartam játszani, és Hajas mondta, hogy ő ismer egy igazi latin figurát. Johnny (Gerő János – gitáros) viszont egy metálfigura volt külsőre. Lett volna egy billentyűsünk, aki valami folytán mégsem tudott velünk találkozni, állítólag külföldön ragadt valami hóvihar miatt. Fecóval viszont mi akkor kezdtük egymást megismerni, és megkérdeztem, nem ismer-e valakit, vagy neki nem volna-e kedve beszállni, ő pedig azt mondta, dehogynem, menjünk oda szombaton megbeszélni. Odamentünk mind, Hajas körülnézett, rögtön mondta, hogy ez jó lesz próbateremnek. Rögtön lett egy zenekarvezetőnk. Ez történt 2009. január 17-én.
Fecó: Apum mindig lejárt próba közben vagy után, amikor már rakodok, és mikor Majáék akkor elmentek, azt kérdezte, kik voltak ezek a gyerekek. Mondom, az új zenekarunk. Ő meg, hogy „ezekkel e? Áh…!”
Elcsépelt kérdés, de nem tudom kihagyni – hogy született meg akkoriban a banda neve?
Maja: Beneveztünk egy versenyre, ahová kellett egy nevet megadni. Ott ültünk a Golfban, próbálgattunk neveket. Létezett akkoriban egy Arizóna nevű kávézó a Maxban, a Hajassal ott ültünk le először. Úgy döntöttünk, hogy akkor legyen ez: Arizóna. Így lett.
Milyenek voltak az akkori körülményeitek 2009-ben egy zenekari induláshoz, amikor volt már internet, YouTube? Tudtatok már ezzel élni?
Maja: Akkor azt hittem, hogy mondjuk 8 év múlva a Wembley-ben fogunk koncertezni. Ezt meg is hagytam magamnak, azok a dolgok nyitottak meg előttünk új színtereket, hogy ilyen dolgokat tudtunk imádni. Walt Disney-t szoktam idézni, aki azt mondta: „Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!” Ha a kicsit álmodod meg, akkor az lesz a mérce, ha a nagyot, akkor pedig az. Valahova akkor is eljutsz. Komolynak indult az egész. Próbáltunk kibontakozni a YouTube-on, ahol vlogot indítottunk. Mindmáig nehéz állandóan jelen lenni online, de Fecót győzködöm, hogy tegyük újra publikussá az első vlog-videóinkat.
Fecó: Akkoriban az énekes Kovács Ákos volt az, aki példát mutatott a vlogolásban, az ő vlogjait a zenekarból mindenki követte. Az akkori gitárosunk, Gerő Jani nagy filmrajongó volt (most már Amerikában dolgozik filmesként), az öccsével, Gerő Zolival pedig ott voltak a zenekar mellett, értettek a technikához, vágáshoz, és megcsinálták a videókat.
Történt olyan, hogy valamely szerzeményetek kelt önálló életre?
Fecó: Egy magyarországi polgármester-jelölt egyszer betett egy kis refrénnyi részletet az Egy új esély című, egyik első dalunkból a kampányvideójába. Megbeszéltük vele, hogy találkozunk Budapesten, és míg várakoztunk rá, gondolkodtunk, hogy mennyit kellene kérnünk a felhasználásért?! Egyszer csak megjött és a többszörösét ajánlotta, mint amire mi gondoltunk. Természetesen beleegyeztünk.
Maja: Valahol ez normális, hogy elkészül egy dal, és önálló életet kezd élni. A tematikája is, hiszen mást jelent nekem és mást a hallgatóknak. Előfordul, hogy az én olvasatomban is évek után teljesen újraértelmeződnek. Némely dalunkat most kezdem mélyebben megérteni. Most értem meg rá.
De ez természetes, hiszen például már tíz évvel ezelőtt született meg, ugye, a Szürke és rózsaszín, ami egy nagyon komoly dal, ám ezt akkor még egy 20 éves Maja énekelte… A szövegét Lombos Márton írta, akivel máig együttműködtök. Hogy indult ez az egész?
Maja: 2013-2014-től dolgozunk együtt. Fecónak köszönhetem, máig a legnagyobb ösztönzőm azzal, hogy nem fél valakivel leülni beszélni. Nincs számára elérhetetlen, volt, hogy például Charlie stúdiójában kötöttünk ki. Ettől én is megbátorodtam. Történt aztán, hogy Caramel zongoristáját, Kardos Norbert zongoraművészt kerestem fel, egyébként ismeretlenül azzal, hogy ki írja Caramel dalait, merthogy nekem is szükségem volna valakire és Caramel szövegvilágát nagyon szerettem. Nos, elmondta, hogy Caramel magának írja, de Lombos Marcit ajánlotta, akit aztán reszkető gyomorral felhívtam, bemutatkoztam neki és elmondtam, mit szeretnék. Egyszer csak valahogy már ott ültünk nála és megszületett a Szürke és rózsaszín, illetve még egy, az Új lapra.
Fecó: Amikor alakult a zenekar, egymás között eldöntöttük, hogy nem akarunk egy tipikus amatőr csallóközi zenekarként működni, tehát hogy dalokat írni és próbálni a garázsban, míg azt nem mondjuk, hogy készek vagyunk, aztán fellépni valamely klubban az ismerősök előtt. Hanem felbátorodva elhittem saját magamnak, hogy picit többek lehetünk, és el is kezdtünk újfajta technikával dalokat írni.
Ez mit jelent pontosan?
Fecó: Célszerűen. Amit hallgattunk, megpróbáltuk reprodukálni, hasonlót csinálni. Én 2004-2005-ben kezdtem a stúdiózást, és voltak már lehetőségeim arra, hogy ne kelljen okvetlen például élő dobokat felvenni, hanem használhattunk dobmintákat. A dalszerzési, produceri munkák nagy részét a mai napig én csinálom. Megszületik egy dal a fejemben, amit ilyen „nananás” dallammal megírok aztán gitárra vagy zongorára. Elkészítek belőle egy demót, ami aztán már 80%-ban megmarad. Elsajátítottam ezeket a fortélyokat, így nem volt gond összerakni egy dob ritmusát vagy rájátszani egy basszusgitárt, felvenni egy énekdallamot. Marci úgy jött a képbe, hogy szövegileg nem éreztük erősnek a dalokat. Maja viszont beszélt neki az érzéseiről, megismerte őt, és rájött, hogy mit szeretne megfogalmazni egy-egy dalban. Mostanra teljesen ismer bennünket és Maja stílusát. Előfordult olyan is, hogy egyáltalán nem kellett semmiről egyezkedni. Például a Vak a szerelemnél. Annál összenéztünk és mondtuk, hogy ezzel teljesen beletalált az akkori életérzésünkbe.
Maja: Marci nagyon eltalálja a szavakat. Az évek alatt aztán úgy megismersz valakit, hogy ha nem is vagytok napi szintű kapcsolatban, akkor is rá tudsz érezni a másikra, és Marcinak nagyon jók ezek a receptorai. A Szürke és rózsaszínt, amiről már szó esett, például csak valamikor tavaly kezdtem a magaménak érezni, pedig soha nem felejtem el a szövegírás napját, amikor én egyes szám második személyében akartam írni, megmondó akartam lenni, és Marci rögtön lestoppolt és megkérdezett, hogy mi van bennem. Ezután már tudtam, hogy a saját érzéseim, világom kerülnek a fókuszba…
Említettétek a vlogokat, de a kezdetektől forgattok klipeket is. A „Te vagy, aki kell” volt az első klipetek, aminek ki volt találva a koncepciója, forgatókönyve?
Fecó: Igen, azt nagyon sokáig forgattuk a Max parkolóházában. Késő délután kezdtünk kipakolni, este akartunk forgatni, és hajnali négyig csináltuk. Már a rendőrök is kijöttek szólni, hogy lehet, már be kéne fejezni. De forgattunk Pozsonyban is, az STU (Műszaki Egyetem) környékén, és kimentünk a reptérre is.
Maja: Ma már nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy meg mernénk jelenni valahol forgatni, bármilyen engedély nélkül. A Maxban mondjuk komoly egyeztetés folyt, de amúgy le is zártunk helyszíneket azzal, hogy bocsánat, itt forgatás van.
Fecó: Győrben egy diszkó előtt kijöttek szólni, hogy mit akarunk, nekünk viszont akkor meggyőződésünk volt, hogy ezt megtehetjük. Elküldtek, de a felvétel addigra megvolt. Csináltunk egy taxijelet is, felragasztottuk a fehér Renault-mra, azzal járkáltunk és forgattunk Pozsonyban. Abszolút nem gondoltunk bele, mi lett volna, ha megállít a rendőr és kéri a papírjainkat.
Maja. A világ tetején éreztük magunkat.
Találkoztam egy szintén korai klipetekkel a rapper Bokival, amin meg is lepődtem, különösen azon, hogy angolul énekeltetek. Ez hogy született?
Fecó: Boki 9-10 éves volt, amikor elhozták hozzám, hogy tudnám-e rögzíteni. Utána évekig járt hozzám stúdiózni. Már akkor látni lehetett, hogy ezt nagyon akarja. Nyilván akkor ez még egy kezdetleges rappelés volt, de ahogy telt az idő és rendszeresen járt, sokat fejlődött és felmerült a közös dal ötlete. Belevágtunk, sőt, egyszer élőben is előadtuk a Way for me-t. Boki ma a szlovák szcéna egy jelentős képviselője. Ami viszont az angol nyelvet illeti, az utolsó, amivel próbálkoztunk, a Reborn című dal volt, amit az Euróvíziós Dalverseny válogatójára küldtünk.
Maja: Annak a szövegét Halász Peti írta, aki Boginak a We All-t, ami egy nagy slágerdal lett. Akkoriban néha jól jöttek az angol dalok, de mostanra már körvonalazódott, hogy nem tudok úgy angolul megnyilvánulni, ahogy szeretnék, és ez stresszt jelentett, magyarul sokkal színesebben megy.
Az évek alatt lezajlott néhány tagcsere az Arizónában, ezek hogy sültek el?
Maja: Annyi dobost, amennyit mi elfogyasztottunk az évek alatt – 10-11-et – annyit biztos senki.
Fecó: Az első tagcserénk akkor történt, amikor Laci, a dobosunk kiszállt. Ő az a figura volt, aki szeretett mindenbe belekóstolni és a dobolás is ilyen volt. Ezek a tagcserék mindig olyankor történtek, amikor azt éreztük, hogy valami beindult: klipet forgattunk, fotózás volt, készítettük a promóanyagot, stb.
Maja: A meghatározó az volt, amikor Gábor és Jani kiszálltak. Éreztük, hogy mindannyian más-más zenei világból érkeztünk, én puhulni szerettem volna, ők pedig keményebbet játszani. Ez 2014-ben történt.
Egyszer régen kaptunk olyan visszajelzést, hogy túl bonyolultak a zenéink a mai piacra. Aztán amikor próbálkozol, mindent meg akarsz tenni, hogy működjön, és mi is próbáltunk egyszerűsíteni. Most térünk vissza oda, hogy nem akarunk egyszerűek lenni, inkább önazonosak.
Az albumok egyfajta mérföldkövek a zenekarok életében. Nálatok ez hogy jelent meg, melyikről éreztétek úgy, hogy azzal érkeztetek meg, vagy mi az, amiben eltér a megítélésük részetekről?
Fecó: Az első albumot zenekarként készítettük, közös volt a munkafolyamat. Éreztem, hogy ez a névjegyünk. A második album inkább már az én produceri és dalszerző munkám gyümölcse. Sem időnk, sem terünk nem volt arra, hogy zenekarként dolgozzuk ki. Ez amolyan kötelező kör volt, azért csináltuk az albumot, mert akkor már rég adtuk ki az elsőt. Amikor viszont megjelent, elindult vele valami. 2016-ra összekovácsolódott az új felállás: Tóth Ákos dobolt, Zöld Bálint gitározott, Sütöri Patrik basszusgitározott. Ezt követően nagyon sok koncertünk volt, megjelent három videoklipünk is, játszottunk a Kowalsky meg a Vega előzenekaraként, Demjén Ferenc előtt Somorján, akkor kaptuk meg a Harmónia-díjat, Maja pedig az Éter Fesztiválon előadói díjat. Miután viszont Ákos kiköltözött külföldre, megint dobost kerestünk és egy kicsit megrekedtünk.
Maja: Azért jó meghatározni, hogy lemezt adunk ki, mert akkor van határidő, belehúzunk és intenzíven dolgozunk valamiért. Amikor csak a single-ket csináljuk, amelyekből majd egyszer lesz egy lemez, az nem ugyanaz.
Én az X évnél éreztem, hogy tízévesek vagyunk, és ott indult el az az irány, aminek most már látom az eredményét. Korábban lemezfelvételkor szorongó voltam, tavaly éreztem először, hogy odaállok és meg tudok nyílni. A Térdelj elém feldolgozása volt a legelső ilyen dal. Ehhez képest előtte csak hittem azt, hogy igazán átéltem a dalokat.
Akkor ez a dal is nevezhető egy mérföldkőnek. Hogyan jutottatok el a feldolgozásig?
Maja: Nagy megtiszteltetés volt a Rómeó Vérzik részéről, hogy fennállásuk 25. évfordulójára úgymond teret adtak a kollégáknak, és felkérték őket, válasszanak a dalaik közül és dolgozzák fel. Mindenkit megleptünk a mi változatunkkal. Nem volt egyszerű, de Fecóval a közös munkában olyan szinten tudtunk egymásra hangolódni, mint azelőtt soha. Oda kellett rá figyelnem, nehogy elvigyük közönségesbe. A szöveg is nagyon komoly volt, nem az én szavaim, de tudtam, hogy akarok kezdeni vele valamit.
A covidos évek alatt jött ki két jelentős, nagyon színvonalas klipetek is, az egyik épp Lombos Marcival, másik pedig Kocsis Tiborral. Hogyan éltétek meg a karanténos éveket zenekarként?
Maja: Én még Zalán, a nagyobbik fiam születésekor szerettem volna egy szünetet, de akkor nem volt, és emiatt sokáig a színpadon is anyuka maradtam, nehéz volt ezt elengednem. A covid viszont abban segített, hogy kényszerszünetet tartott mindenki. Nem éreztük azt, hogy ha kis időre, egy szezonra leállunk, akkor a világ elmegy mellettünk. Ilyen szempontból a pandémia jólesett, és a lezárások ellenére megszületett a két említett dalunk.
Fecó: Nem akartunk direkt módon karanténkoncerteket adni, egy évet teljesen pihentünk. 2021 februárjában viszont a Magyarság Háza felkért bennünket, adnánk-e online koncertet, és ennek eleget tettünk, a dunaszerdahelyi könyvtárban vettük fel.
Maja: A covidos időszak kevésbé tűnt bizonytalannak, utána viszont mintha a zenei színtéren valami történt volna. Egyre kevesebb helyre hívják a hazai előadóakat – ezt valahogy máshogy kéne, mert fogy előlünk a tér.
Említetted Maja, hogy jobbnak látod, ha lebeg előttetek egy album, mintha csak single single-t követ. Most viszont úgy tűnik, single single-t követ, megjelent a Nem klisé Gyurcsík Tibivel, bejelentettetek egy együttműködést az Ipoly-menti Kingfishers zenekarral. Hogy néz ki az idei évetek, és hol az album?
Fecó: Én ezt őszre már szeretném egy digitális albumba foglalni. Fizikailag már nincs hova betenni az embereknek a CD-t, de talán emlékbe kihoznám néhány LP-n.
Én már szerettem volna pontot tenni a duettek végére, de még van két lehetőség, az egyik Kovács Koppánnyal. Készülőben van két dalunk is, A rózsabozót titka és az Édeni elixír, emellett tízéves a Szürke és rózsaszín, bepályáztuk ennek 2024-es változatát, szóval újrahangszereljük, hasonlóan a Vak a szerelemhez, amelyhez klipet szeretnék forgatni, és megszólítani vele más formációkat, pl. egy citerazenekart vagy néptáncegyüttest, hogy a csallóköziességét kihangsúlyozzuk.
Maja: A Vak a szerelmet én mindig is úgy konferáltam fel, hogy ez a csallóközi dalunk, ebben érzem leginkább a gyökereinket. Van benne egy élő hangszeres kis mulatós, szórakoztató és vidám, a koncerteken ezt várom mindig a legjobban.
Alapvetően is azt mondanám, hogy nekem most jó megérkezni Arizónába. Most értem meg rá, most vagyunk önazonosak, és ugyan voltak ilyen pillanatok, de nem szeretném, hogy vége legyen. Most érzem, hogy összeértünk.
