Fotó: Pixabay.com / Pexels.com
Gyermekként az életünk fő tevékenysége a játék, amely ébredéstől lefekvésig tart. Legyen az egyéni vagy csoportos, mondókázás, fára mászás, kergetőzés, bújócska, labdázás, különböző szerep- és társasjátékok – a közös bennük, hogy számtalan élménnyel ajándékoznak meg. A gyermeki képzelet a játék végtelen tárháza, ahol minden körülményt a játszó teremt meg – helyzeteket, viszonyrendszereket modellez, problémákat old meg és ezáltal ösztönös módon, felkészíti magát az életre.
Felnőttkorba érve aztán az újonnan megszületett felelősségek hatására a játék helyét átveszik a feladatok és kötelességek – így ez a tevékenység háttérbe szorul. Az egykori játékszerektől (olykor nehéz szívvel) megszabadulunk, és ezzel együtt mintha a játékosság, ez az alapvető emberi készség is a dobozok mélyére kerülne…
Lehetséges-e a gyermeki ént, amely kíváncsisággal és kísérletezéssel teli, valahogy átmenteni a felnőttkorba? A téma mélyrehatóbb megvizsgálásához, Kiss Csala Alexandra Emma pszichológus segítségét kértem.
Milyen gyakorlati haszna van a játékosságnak, mint készségnek felnőttkorban?
Azt tapasztalom, hogy e téren a végletekben gondolkodunk, és a játékosságot gyakran a Pán Péter-szindrómával azonosítjuk – holott ez nem szükségszerű. Az én személyes meglátásom és néhány kutatás szerint is a játékos emberek könnyedebben, kevesebb szorongással oldanak meg feladatokat, illetve olyan helyzeteket, amelyekben egy átlagos vagy szorongó ember nem talál örömet, szórakozást.
Nézzünk meg néhány példát! Milyen pozitív hozadékokkal járhat az, ha valaki rendszeresen társasjátékokat játszik a baráti körben, kvízjátékon vesznek részt csapatként, vagy esetleg közösen űznek, valamilyen labdasportot?
A jólét feltételeit kutató szociológusok és pszichológusok megfigyelték, hogy a kommunitás és a szocializáció e formája mindenképp az alappillérek közé sorolandó. Tehát a közösségben megélt élmények, és az, hogy valakivel ezt megoszthatjuk, átélhetjük, másképp hat az idegrendszerünkre. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem érezhetjük magunkat jól egyedül is, viszont a játék során átélt közös kaland más élménytartományba tartozik, mint amikor egyedül, saját magunk társaságában töltődünk fel. Az agyi funkciók megtartásában is nagy szerepe van. Azáltal, hogy többet kell gondolkodnunk a jó eredmény eléréséhez (pl. társasjáték során), megerősödnek a kognitív funkcióink, emellett pozitív hatással lehet az önértékelésünkre, teret adhat személyiségfejlődésünknek, emellett új megközelítésekhez, megküzdési stratégiákhoz is hozzásegít.
A játékossághoz a közvélekedés a gyerekességet társítja, mint pejoratív tartalmat. Mi a véleményed szakemberként ennek jogosságáról?
Azt veszem észre, hogy a társadalom a gyermekekből nagyon korán alakít ki „kis felnőtteket“, amit nem érzek feltétlenül hasznosnak és gyakran nem megfelelően támogatja a gyermek idegrendszeri és érzelmi intelligenciájának a fejlődését. Ha valahol gyermekkorban itt hiány lép fel, előfordulhat, hogy nehézséget él át olyan helyzetekben, amiket a gyermek játék során fedez fel és sajátít el (persze ez nem szabályszerű).
Gondoljuk csak végig, mi mindent kell tudnia ahhoz, hogy megértse a szabályokat, türelmes legyen a játék végkimeneteléig, átgondolja a lépéseit, emellett összpontosítania kell a társai játékára is. Ha egy gyermek csapatban játszik, megtanul alkalmazkodni, hangot adni a véleményének és odafigyelni a többiekre. Ebben az életszakaszban rengeteg szociális készség, érzelmi szabályozás és kognitív készség fejlődik, ami felnőttkorban ugyanolyan hasznos lehet, iskolai vagy munkahelyi környezetben.
Milyen egyszerűen alkalmazható tippjeid vannak arra nézve, ha a játékosságunkat szeretnénk fejleszteni?
A kulcs a sokat emlegetett önismeret: merjünk őszinték lenni önmagunkkal szemben! Válaszoljuk meg magunkban a kérdést, mit szerettünk gyermekként csinálni, jelenleg mit élveznénk belőle, amit szívesen űznénk továbbra is? Van-e „bakancslistám”: dolgok, amiket mindig is ki szerettem volna próbálni?
Vegyünk egy egyszerű, gyakorlati példát. Az összes barátom konditerembe jár, de számomra ez csak nyűggel és kellemetlenséggel jár – tehát egyértelmű, hogy ez nem nekem való. Lehet, hogy például a focizás sokkal több sikerélménnyel járna, csak éppen nem fér bele a szabadidőmbe?
Rengeteg coachinggal foglalkozó felület foglalkozik az időbeosztással, nem véletlenül. Ha megtaláljuk a kedvünkre való tevékenységet, nézzük meg, hogy mennyi időt tudunk rá hetente elkülöníteni.
Ha egy hobbi segíti a játékosságunkat, hozzájárul a készségeink megtartásához, fejlesztéséhez vagy egyszerűen csak kikapcsol, akkor mindenképp szánjunk rá időt! Az sem baj, ha eleinte ez csak húsz perc lesz – a lényeg, hogy kezdjük el!
