FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A mai ismereteink szerint a világunkban sok mindenből sok van, de talán igazságból van a legtöbb. Mindenkinek megvan a maga igaza, a saját, külön bejáratú véleménye, a maga valósága. A világ viszont nem csak fehér és fekete, nem csak jó és rossz – a dolgok, a történetek sokféleképpen, sok szögből nézhetők, láthatók és láttathatók. Erre teszünk ma újra kísérletet a Klikkout Sokszög című műsorában.
„Nagy fába vágtad a fejszéd, fiam!” mondta apám, amikor 2002-ben megemlítettem otthon, hogy bősi cserkészbarátom lakodalmában elvállaltam a vőfély szerepét. Lássuk be, apámnak igaza volt. Életem első vőfélysége a szemtanúk szerint nem sikerült ugyan rosszul, de ama, 22 esztendővel ezelőtti szombaton megpecsételődött a sorsom – évekre beszippantott a lakadárék világa. Nem is ment egykönnyen a kilépés belőle, végül viszont erre is kaptam kegyelmet az életben. Kellő távolságból, és egyre fogyó nosztalgiával, azóta is szemmel tartom a lakodalomipar változásait. De hogy ezekről a változásokról autentikus lakadárémesterek, gyakorló lakodalommatadorokat kérdezzek, mai beszélgetésünkhöz régi cimborákat invitáltam a Sokszög asztalához – úgy, mint Kocur László vőfélyt, civil foglalkozását tekintve újságírót, Nagy Iván vőfélyt, mindennapi foglalkozását tekintve a nyékvárkonyi Móra Ferenc Alapiskola matematika és fizika szakos tanárát és nem utolsósorban Zalka Lóránt vőfélyt, polgári foglalkozását tekintve a bősi Amade László Alapiskola magyar és történelem szakos tanárát, egyben igazgatóhelyettesét. Barátaim a botban, sziasztok!
Ezeket a beszélgetéseket úgy szoktuk kezdeni, hogy mindenkit megkérdek, hogyan is keveredett ahhoz, hogy azt, amit épp csinál, hogyan és miképp választotta. Én is véletlenül csöppentem bele a történetbe, konkrétan Lóri lakodalmán, ami bizony 2002-ben volt. Viszont nem Lórival kezdünk, hanem időrendi sorrendben haladva Kocur Lászlóval, hiszen közületek ő az, aki legelőször vett vőfélybotot a kezébe.
K.L. Így van, nekem 2001. május 5-én adott az Úr botot, de nem Pesten, hanem Nagymegyeren, komáromi kezdéssel. 2000-ben a Malomvölgyi kollégiumban italoztunk kedves barátaimmal, ami egyetemistaként nem megvethető. Az egyik kedves barátom, Csémi Szilárd mondta, hogy a következő évben megnősül. Döbbent csend lett a konyhában, vágni lehetett volna a levegőt, úgy megfagyott. Elkezdődtek az ilyenkor szokásos ugratások és ott, melegében meg is kért arra, hogy legyek én a vőfély az esküvőjében. A mai napig nem tudom, miért tette ezt, miből gondolta, hogy én erre képes leszek. Szó szót, üveget üveg követett, majd előtte egy hónappal felhívott, hogy megbizonyosodjon róla, nem felejtettem-e el. Természetesen nem felejtettem el. Már a betárcsázós modemek utáni időben járunk, a WEB 1 és a WEB 2 határán, az internet forrásai nem olyanok voltak, mint ma, de szerencsém volt, mert a keresztanyám anyakönyvvezetőként dolgozott szülőfalumban, Bátorkeszin és keresett egy öreg bácsit, akinek volt egy kézzel írt vőfélykönyve. Abból tanultam meg az első verseket, mert azt gondoltam, a versek a legfontosabbak. Utóbb megtudtam, hogy nem, de ez sok lakodalomba került.
Most hányadiknál tartasz?
K.L.: Szombaton volt az ötszáznegyvenedik.
Ez gombócból sem kevés. Lóri, időrendi sorrendben te vagy a következő.
Z.L.: Tegnap volt napra pontosan 19 éve, hogy vőfélybotot vettem a kezembe. Megköszönném, hogy 2002. szeptember 21-én eljöttél mint vőfély, amikor nősültem. Ez rám is nagy hatással volt, ez első lagzikra azokkal a versekkel érkeztem, amelyek tőled voltak meg. Te biztosítottad számomra a táptalajt, hogy tudjak valamit mondani. 2005. május 25-én kezdtem, egy cserkészbarátom jött el hozzám és megkért, legyek a vőfélye. Egy faragott vőfélypálcát is adott a kezembe, néhány szalaggal. A szalagok már nem az eredetiek, de a bot még mindig ugyanaz, nem cseréltem ki. Azóta változtak a dolgok és a mai napig a te verseidnek hívottak közül nagyjából 90 százalékot átírtam vagy újat írtam helyette, de a fennmaradó 10 százalék sosem jut erre a sorsra – a menyasszony- és a vőlegénybúcsúztatókat semmiképp sem akarom megváltoztatni.
Azokat én is kölcsönbe kaptam, így ezek igazából tovább hagyományozott dolgok. Lagziszámban hol tartasz?
Z.L.: Szombaton lesz a 460.
A végén majd összeadjuk a számokat, hiszen egy matematika szakos tanár is van közöttünk. Iván, te viszont pályaelhagyó kamerás vagy. A másik oldalon kezdted a dolgot, onnan jössz, ahol a képet gyártják…
N.I.: Így van, hat évig filmeztem lakodalmakat, születésnapokat. Ti unszoltatok folyamatosan, hogy ki kellene magamat próbálnom a barikád másik oldalán is. Volt néhány negatív tapasztalatom a vőfélyekkel kapcsolatban, de ők már szerencsére nincsenek a szakmában. Én is gondolkodtam azon, hogy ki kellene magamat próbálni, és akárcsak Lacit, engem is egy átmulatott éjszaka után kért meg az egyik barátom: vezényeljem le a lakodalmát. Egyből ráálltam. Másnap, mikor tisztább volt a fejünk, felhívott, hogy tényleg számíthat-e rám – a válasz igen volt. Azóta is hálás vagyok neked, Dodi, hogy küldtél nekem lakodalmakat. Amint Laci és Lóri is megtudta, azonnal elkezdtek hívásokkal bombázni. Tizenhárom éve volt az első lakodalmam vőfélyként, jelenleg 292 lagzinál tartok. Kamerásként nem számoltam.
Szokták mondani, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. A Sokszög asztalához azért is választottalak titeket, mert összedolgoztunk és van egy ismeretségi kapcsolat is közöttünk. Lacival 30 éve, Lórival az 1991-es cserkésztábor óta, tehát 33 esztendeje ismerjük egymást, Ivánt pedig tulajdonképpen a gyerekkorától ismerem. Azt akarom ezzel mondani, hogy a szakma sok képviselőjét ide tudtuk volna ültetni, és ezúton kérünk mindenkitől elnézést, aki nem ül most ennél az asztalnál, de az ő nevükben is próbálunk majd beszélni dolgokról, trendekről. Nekem az ötlött a fejembe, hogy ezért is beszélgessünk, mert tíz éve készült egy könyv, amelynek „Lakadáré” volt a címe és mi hárman írtuk. 2016-tól nem vagyok benne ebben a világban és nagyon kíváncsi voltam, mi változott, amit ti megéltetek. Jött a koronavírus, amely sok mindent megváltoztatott a lakodalom világában, de kezdjük az elejétől. Mi az, ami jelenleg szerintetek változik a lakodalmak világában? Kezdjük ott, hogy kell egy menyasszony és egy vőlegény, maradjunk ennél a leosztásnál. Vegyük végig, hogyan zajlik egy tervezési folyamat.
K.L.: A tervezés nagyon sokat módosult egy elmúlt tíz év során. Maliciózus módon azt akartam mondani, hogy a vőfélyeket leszámítva az egyéb szolgáltatók árai száz százalékot emelkedtek, a vőfélyeké nem – legalább is az enyém biztosan nem. Komolyra fordítva a szót, a tervezés annyira közel került az emberekhez, hogy tíz éve még kockás füzetbe, programozó vőlegényjelöltek menyasszonyai Excel táblázatba, az ínyenc hölgyek pedig aranyáron kapható, gyönyörű szép, menyasszonyboltokban kapható, kézzel varrott és merített papírt tartalmazó naplókba terveztek, ma pedig vannak már erre appok. Sőt, a telefonunkba is feljegyezhetünk mindent. Vannak, akik fizetnek ezekért az appokért, ahelyett, hogy beleírnák egy füzetbe. A zsebünkbe került a tervezés.
Z.L.: Nekem az ultrakonzervativizmusomból kell kimozdulnom, ha ilyen dolgokat hallok. Ti tudjátok a legjobban, hogy ha tíz éve megkérdeztek volna, dolgoznék-e együtt DJ-vel, nemet mondtam volna, nem voltam ezzel kibékülve, de mára egészen jól összebarátkoztunk ezzel a műfajjal is. Úgy érzem, hogy a jelenlegi, de akár a múlt tervezésében is az értelem és az értelmetlenség vívja a harcát: de ez örökké így van… Bármit is mondhatunk a korunk házasulandó huszonéveseire, sok értelmes dolgot találnak ki, amelyek, ha akarjuk, megvalósíthatók. De csak akkor, ha mi akarjuk, mert akkor lagziból lagziba visszük tovább a gondolatot, és tulajdonképpen elhitetjük a többiekkel, hogy ez egy értelmes dolog. Az értelmetlen dolgokról annyit, hogy hihetetlen, mit ki nem találnak főleg a menyasszonyok, a vőlegények kevesebbet. Mi, a kamerás, a fotós és olykor a dekorációt készítők is csak fogjuk a fejüket, hogy ezt nem lehet megvalósítani. Aranyhalnak néznek minket, akiknek az a feladata, hogy teljesítsük a három kívánságukat, de ezeket nem lehet megvalósítani.
Ennek a generációnak is vannak olyan tagjai, akik kimondottan jó ötletekkel állnak elő, és működőképessé teszik abban a keretben, ami talán a nyolcvanas években is keret volt.
Iván, tudsz értelmetlen dolgot mondani? Például mikor ne kezdjünk lagzit?
N.I.: Amivel nem vagyok kibékülve – és szerintem nem vagyok egyedül –, ha nyáron a negyven fokban beteszünk polgári vagy egyházi szertartást, a vendégeket pedig már kettőre hívjuk. Koraeste hat órára már mindenki a saját levében folyik, hajnal kettőkor pedig azzal jön a menyasszony, hogy mennek haza a vendégek, ne engedjem őket. Mit csináljak velük? Tizenkét órája ott vannak negyven fokos melegben, sőt a teremben még több is lehet. A klímával úgy vagyunk, hogy ha van, az is baj, ha nincs, az is: soha senki sincs vele kibékülve. Szerintem ez a legrosszabb: a nagy melegben simán bevállalnám a szertartás hatórás kezdését…
Itt azért előjönnek a hagyományok: nem biztos, hogy hét órakor akad olyan eskető, templomi atya, aki kinyitja a templomot és összeadja az ifjú párt…
N.I.: Gyakran ütközünk ebbe az akadályba, hogy azért nem lehet hattól, mert fél héttől-héttől már szentmise van.
Z.L.: Ezért kell fél háromra mennünk.
N.I.: A koronavírus általi lezárások időszakában volt olyan lagzi, amelyet a hétvégi lezárás érintett, így csütörtökre beraktuk a lakodalmat. Egy kérésem volt az ifjú pár felé: ne háromkor kezdjünk. Erre fél három lett belőle, mert az anyakönyvvezető azt mondta, háromig tart a munkaideje.
Mondtatok néhány értelmetlenséget. Az appok használata teljesen új információ volt számomra, de manapság már szinte mindenhez, a főzéshez és a személyi edzéshez is van már app – ehhez miért ne lehetne? Lóri, mondtad, hogy a fiataloktól lehet értelmes dolgokat pluszban tanulni. Mi az, amit az elmúlt tíz évben behozott a mostani generáció? Mi még az X generáció vagyunk, ti pedig jelenleg már inkább Z generációt adjátok férjhez…
Z.L.: Ez egy közös munka, amelyben a kamerásnak, fotósnak és a zenésznek is partnernek kell lennie. Nem szabad belefutni a korai kezdésbe. Ha nincs hagyományos búcsúztató a lakodalom előtt, ami nagyon szép dolog, de el tudom fogadni a hiányát, akkor az esküvő után mindenképpen megtiszteljük a szülőket azzal, hogy megköszönjük, amit a fiataloknak adtak. Ezt pedig fokozatosan elfogadták. Mi is elfogadjuk, hogy fél kettőre vagy korábban kell érkeznünk, mert akkor kezdődik az uzsonna, majd jön a hagyományos búcsúztató, a templomi esküvő, majd visszatérünk és folytatódik tovább a lakodalom. De, aki azt mondja, hogy találkozzunk a templomnál, a közös munkánk hatására azt mondják, hogy így is szép volt, megkönnyezték a szülők, de ez nem a búcsúztatót jelenti.
Akkor ez egyfajta köszönőformula.
Z.L.: Manapság tíz lagziból kilencben hétfőn megy fotózkodni a pár. Ha visszagondolunk arra, mennyi idő ment kárba, amikor vacsoráig azt mondta az ifjú pár, hogy elmennek fényképezkedni. Akkor ez volt a trendi. Lement a templomi esküvő, a násznép várt, vagy berúgott, majd két és fél óra után megjelent az ifjú pár, hogy néhány héttel később lesznek a fotók. Ezt azonban a násznép érzékelte, és nem díjazta.
K.L.: Azt kérték, hogy addig csináljak valamit a násznéppel, mivel sorban kell állni a stúdiókban, mert máshol is volt csúszás.
A fotózás sok újdonságot hozott, mert tíz évvel ezelőtt megjelentek, de mára már ki is mentek a divatból azok az eszközök, amelyekkel a násznép magát fotóztathatta.
K.L.: Mindegyik terméknek megvolt a maga életciklusa. Budapesti és szlovák közvetítéssel nálunk is debütált a SelfieMAT nevű szelfigép. Az egyik kollégám egy budapesti esküvőn látta, innen indult hódító útjára. Ma már mindenkinek van, a klasszikus dobozos változat már kimenőben van, jön helyette a selfie tükör, sőt egy budapesti lagziba begurult egy selfie Barkas. A fiatalabb nézők, olvasók kedvéért elmondanám, hogy ez egy NDK-s furgon. Bemehetsz és ott szelfizhetsz különféle dolgokkal, például a beépített kanapéval.
Mi az a selfie tükör?
K.L.: Egy elég nagy, nehéz tükör, ahol a tükör mögé van beépítve a szerkezet. Nem lábakon áll, be van állványozva. Akinek ilyenje van, az most menőbb, mint akinek csak a dobozos változat áll rendelkezésére. Minden terméknek van egy életciklusa. Az EU-s pályázatókból szépen felújított kultúrházakban mostanában sátrakat alakítanak ki, hogy még plusz hét fokkal melegebb legyen a légköri hőmérséklethez képest. Ez is menő most, vannak nagyon szép sátrak, én is voltam egyben. Némelyikhez szerintem már építkezési engedély kell, olyan komoly vaskonstrukció. Sátras lagzi-érzést ad. Azelőtt ez az örömszülők udvarán realizálódott, édesanyám legidősebb nővére még ilyen konstrukcióban házasodott Bátorkeszin a hatvanas évek végén. Vannak ilyen vadhajtások, szerintem ez egy darabig menő lesz, aztán majd az építőparban felhasználják ezeket a vaskonstrukciókat. A legszámottevőbb forradalmi változások leginkább a dekoráció terén mentek végbe.
Mi több száz éve szöveget mondunk, rímes konstrukcióban, prózában, bottal és bot nélkül. Beszélünk és tesszük a dolgunkat. Ebben olyan lényegi változás nem történt. Ha megnézzük a szüleink és egy mostani fotóalbumot, óriásiak a változások. Ha az akkori dekorációs élne, bizonyosan nem értené, mi történik.
A koronavírus-járvány eléggé megváltoztatta az iparágat. Miben? Amit érzékeltem, az emberek jobban meggondolták, mire költik a pénzüket, ez által kisebb és költséghatékonyabb lagzikat szerveznek. Iván, te hogy látod ezt?
N.I.: Én is azt tapasztalom, hogy míg régebben a 100-120 személyes esküvő volt az átlag, amely nem számított se kicsinek, se nagynak, ez mostanra lecsúszott 60-80 személyre, ez az átlag. Ha 120 személyes lagziba megyek, azt már nagynak mondom, de például pont ma egy 40 fős esküvőre foglaltak le. A másik változás, hogy sokkal hamarabb véget érnek a lakodalmak – hajnali kettőre nemcsak üres székeket, de teljes asztalokat is látunk.
15-20 évvel ezelőtt Győrben hatkor kezdődött egy lakodalom, de kettőre vége volt. Mindig azon csodálkoztam, hogy ha nálunk kettőkor kezdődött az esküvő és hajnal ötig tartott a vergődés, pontosan a fele idő, vagy még annyi se volt rá, és sokkal nagyobb hőfokon pörögtek a lakodalmak. Kevesebbet bírnak a mostaniak, vagy kevesebbet akarnak mulatni?
N.I.: Nem tudom, pontosan miért, de hamarabb hazamennek. Lehet arra fogni, hogy elfáradtak, vagy talán a bezártság alatt elszoktunk attól, hogy akármeddig kint lehetünk.
K.L.: Említettél egy nagyon fontos kulcsszót: a mulatást. A mulatás fogalma, mint olyan, a covidtól függetlenül, az elmúlt harminc évet tekintve gyökeresen megváltozott. Rejtő Jenő regényében, a Piszkos Fred, a kapitányban olvashatjuk, hogy amikor a hajón utazik fülig Jimmy, néha egy-egy indiai gyarmati milliomos mulat, a fején egy pezsgősvödörrel vezényli a zenekart, a többiek pedig irigylik.
A mulatási szokások, a nótázás mint olyan – ami a Pered–Nádszeg–Mácséd háromszögben, a kemény lagzik hazájában, amit közösségileg mindannyian imádunk – már nincs. Részben azért, mert nem tudják a nótát, beszűkültek a közösségi éneklés terei, alkalmai, megváltoztak a mulatási szokásaink.
Z.L.: Ivánhoz hasonlóan én is azt tapasztalom, hogy hamarabb befejeződnek a lagzik. Fél kettő-kettő fele elkezdenek hazafelé szállingózni a rokonok, az ifjú pár tekintetébe pedig az van írva, hogy vajon miért nem sikerült. Az, hogy rövidebb volt, nem azt jelenti, hogy nem sikerült. Valamennyien tudjuk, hogy faluhelyen, akár itt, a Csallóközben és a Mátyusföldön is, ha vasárnap vagy hétfőn megkérdezi a szomszéd, hogy meddig voltunk a lagziban, az ötig nem számít válasznak. Nyolcat kell mondani, mert mi az, hogy háromkor vagy ötkor már eljött az ember? Gyakran az örömanya teszi hozzá, hogy bár a zenészek háromkor rakodtak össze, ők fél négykor mentek haza, kitolva a lagzi végét. A mulatás teljesen eltűnt. Az idő, amikor az idősebb generáció leült egy asztalhoz, a zenészek pedig kimentek asztalozni, elmúlt. A zenész nem megy ki asztalozni, de nem is hívják, a nótákat sem kérik. Sőt, arra is volt már példa, hogy a menyasszony kimondottan odafigyelt arra, hogy az apjával és a leendő apósával közölje, hogy ne óbégassanak az ő lagzijában. 2024-ben a mulatás egyenlő lett az óbégatással.
Megmutatkozik a generációk közötti különbség. A fiatalok nem ismerik a nótát, és nekik kellemetlen, hogy valaki úgy mulat, hogy nem töményet iszik, hanem bort, és a borocska mellett nem fárad el annyira, ki is énekelték magukból. Maga a nóta is eltűnt, mint olyan.
Z.L.: Ha egy lagzi délután fél kettőkor kezdődik, és amikor éjfél után azt mondja a legidősebb családtag, hogy ő már menne haza pihenni, azért az mégiscsak csaknem tizenkét óra. Ehhez azért kemény erőnlét kell. Ha valaki fél négykor távozna, nem szólhat senki egy rossz szót sem, mert az már 14 órás „munkaidő”. Nem biztos, hogy rossz lagzi, ami kettőkor befejeződik…
…addig talán olyan hőfokkal égett, hogy mindenkinek az marad meg az emlékezetében, hogy milyen jó esküvő volt. A zenével kapcsolatosan mondtad, hogy a muzsikusok nem mennek ki asztalozni. Azt vettem észre, hogy a cigányzene eltűnőben van – azok a zenészek, akikkel pár éve még a lagzikban találkoztam, teljesen más polgári foglalkozást visznek, mert egyszerűen a zenélésből nem élnek meg. A zene is átalakult a lakodalmak vonatkozásában: Lóri, te a DJ-ket említetted, de szerintem több minden változás is van.
Z.L.: Igen, de annak is örülök, ha egy lemezlovassal találkozom egy lagziban. Tudunk kommunikálni, barátok leszünk. Mindannyian tudunk a környéken kapásból legalább nyolc olyan zenekart mondani, akik 2019 óta eltűntek a pályáról.
K.L.: Talán korábbra is visszamehetünk, de tízet bármikor fel tudunk sorolni. Az asztalozásról annyit, hogy szintetizátorral nehéz lenne. A covid a közös lakodalmas szakma legalább évtizedes nevelőmunkáját tette tönkre. Évekig tartott, míg kondicionáltuk az ifjú párokat arra, hogy legalább egy évig készítgessék elő a lakodalmat, foglalják le a megfelelő szolgáltatókat. A különböző extrém helyzetekben volt, hogy szombatról keddre szervezték át a lagzit, és látták, hogy ezt négy nap alatt is meg lehet szervezni, mondjak bármit is. Most, hogy a rendszer kezd visszatérni a normális kerékvágásba, azokon a mentális struktúrákon edződöttek nem tudják ezt működtetni. Akkoriban tényleg voltak hajmeresztő dolgok, például pénteken közölték a menyasszonnyal, hogy az előre leegyezett hely főnöke, ahol titokban megtartották volna, lefújta a dolgot. Próbáljuk elképzelni annak a hölgynek a lelkiállapotát. A nevelőmunka kútba esett, ezt újra kell építeni a pályán levő és a most a pályára lépő generációnak.
Azt mondják, a háború épít. Bár ez elég vaskos megfogalmazás, de volt videósként azt kérdezném Ivántól: jól érzékelem-e, hogy a vizuális szakma is teljesen átalakult? Manapság egy okostelefonnal bárki képes felvenni bármilyen eseménysort…
N.I.: Igen, biztosan változott. Nagyon kevés ifjú pár hív kamerást a lagziba. Pontosan azért, mert mindenki mindent felvesz a mobiltelefonjával, aminek mi annyira nem örülünk. Amikor jön be az ifjú pár, nagyjából legalább huszonhárom ember tart telefont a kezében, és rögtön élőben is közvetítik az eseményt. Meg is kérnek minket a menyasszonyok, hogy szóljunk a násznépnek, ne posztoljanak, ne élőzzenek, mert szeretné ő megosztani elsőként ezeket a pillanatokat.
Z.L.: Tizenöt évig nem volt olyan kérés, hogy bevonuláskor szólj rá a násznépre, hogy ne vegyék elő a telefonjaikat. Hihetetlen, ami most folyik.
N.I.: Igen, mivel a menyasszony szeretné először feltenni egy posztban, hogy ma van a nagy napjuk. Mivel mindenki a nagyon rövid videókat szereti, feltöltenek egy 15 másodperces élő videót. Ez nyilvánvalóan a háttérbe szorította a videós szakmát.
És a fotósok?
N.I.: Talán még nem is voltam olyan lakodalomban, ahol ne lett volna fotós. Ez kell, olyan lakodalmam is akadt, ahol inkább hívtak két fotóst, mintsem egy fotóst és egy kamerást.
K.L.: Vagy lehet, hogy a násznép azt hitte, két fotós van, de az egyikük kamerázott a fényképezőgéppel. A mai technika már ezt is lehetővé teszi.
N.I.: Olyan is van, hogy beállnak a kamerás elé egy képre, aki azt mondja nekik, nyugodtan lehet mozogni, beszélgetni, mert nem csak képet rögzítek, hanem hangot is.
K.L.: Talán most már elmondhatjuk a történetet, amely során hajnalban a Colors zenekar frontemberéhez, Csánó Tomihoz, két évtizedes tapasztalattal a háta mögött a lakodalmas szakmában, odament egy, láthatóan már vidám vendég, hogy fotózza őt le. Tomi azt válaszolta neki, hogy „Elnézést, ön nem látta, hogy délután négytől itt állok a szintetizátor mögött?”.
Z.L.: Érdekes, hogy ezt meséled, mivel én voltam a Tomi mellett a vőfély, amikor az a bizonyos úriember feltette a kérdést.
N.I.: Nekem is írtak nemrég, hogy fotózok-e még lakodalmat? Írtam, hogy nem, és sosem csináltam ilyet.
K.L.: Egyébként a videózás világában a technika árban elérhetőbbé vált. Ha belegondolunk, hogy amikor bejöttek a VHS-kazetták, a VHS-kamerával dolgozó lagzis videós eleinte fizikailag vágta, nyírta a szalagot, ami mára már elképzelhetetlennek tűnik. Sőt, volt egy megelőző szakasz, amikor még nem is nyírtak, csak kinyitották a kamera oldalát, kivették a kazettát, beletették egy tokba, azt mondták, 3000 korona lesz, ami abban az időben bődületes pénz volt. Viszont be kellett hozni a kamera árát, ami pedig egy Škoda Favorit gépkocsinál is drágább volt a kilencvenes évek elején.
Mondtuk a videót, a zenét, a dekorációban bekövetkezett változásokat: de még nem beszéltünk a menüről. Gondolom, húsleves még mindig van, és kirántott hús nélkül nem igazi egy csallóközi lagzi. Ami már szerintem jó ideje trend, hogy a hajnali fogások svédasztalos, egyszeri kihozatalra szűkültek, és már nincs olyan, hogy hajnali négykor káposztát kanalazunk, és addig nem megy senki sehová, amíg mindet meg nem esszük. Mennyire van még káposzta a történetben?
K.L.: Ha van is, akkor svédasztalos formában. A vendéglátóhelyeken történő lagzikban ennek van egy munkajogi vonatkozása is, mivel az éjszakai munkáért pótlékot kell fizetni. Amikor forgatókönyvezünk az ifjú párral, többen is megosztották velem, hogy a vendéglátóhelyeken azt mondták nekik: tízkor kiteszik az utolsó vacsorát, ami aztán ottmarad. Ugye ennek az is a háttere, hogy felárat kellene a – hangsúlyozom – bejelentett munkavállalónak fizetni, amit nem biztos, hogy mindenki akar a profit maximalizálása érdekében. Nyilván kultúrházas esküvőben, ahol a szomszéd villanyszerelő srác a pincér, ez nem merül fel, mert ő ugyanazt a két üveg bort fogja kapni, akármeddig is kell maradnia. Magam is emlékszem olyan esetre, mikor az örömapa beállt az ajtóba, és nem engedte el a násznépet, mivel a káposztát még ki kellett hozni. Akik indulóban voltak, visszaültek, megvárták és nagy duzzogva megették a káposztát, vagy legalább összekenték vele a tányért, hogy örüljön az örömapa. Ma már ezek az események időben előbbre kerültek.
Amikor jöttem a beszélgetésre, Nagymad településen áthajtva vettem észre, hogy életem második lakodalmának a vőlegénye ott nyírja a füvet. Megálltam és megkérdeztem, emlékszik-e még rám. Emlékezett, és elmondta, hogy azóta már unokája van és a házassága azóta is működik. Érdekes élmény volt, kicsit gondolkodásra késztetett azt illetően, mi is történt azóta. Mivel már nem vagyok gyakorló vőfély, ti mennyire változtok, ha végignézünk a pályátokon, veszt-e a rugalmasságából egy vőfély? Iván, te vagy a legfiatalabb, kezdjük veled!
N.I.: Nem hinném, hogy elveszítjük a rugalmasságunkat, muszáj változni. Vannak kérések is, az ifjú párok is hoznak be olyan új játékokat, amiket aztán én is tovább viszek, mert kérik, hogy látták ezt egy animátortól a törökországi kiránduláson, és próbáljuk ki a lakodalomban. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy próbáljuk ki veletek, mutassátok meg a násznépnek, hogyan is fog ez működni.
Szóval biztosra mész, hogy ne te égj le, hanem ők.
N.I.: Ezt bevállalják, aztán mehet, és ha le van próbálva a lagziban, sikere van, akkor lehet tovább vinni. Viszont vannak olyan játékok is, amelyeket kifejezetten kérnek, hogy már ne legyenek – akkor azt kihagyom a repertoárból, semmit nem erőltetek rájuk. Rugalmasnak kell maradni. Volt már olyan például, hogy megkérdezték: muszáj lennie menyasszonyi táncnak? A sztárvendég ugyanis fél egykor lelépett, addig buliztak, és annyira hullafáradtak voltak, hogy nem szerették volna. Azt válaszoltam, hogy semmi sem kötelező, hiszen ők az úgynevezett főnökség. Felajánlottam, hogy ha el akarnak menni, akkor kimentem őket egy frappáns kis szöveggel, majd, ha visszajönnek, akkor csináljuk meg a menyecsketáncot. Muszáj mindent megoldani.
Z.L.: Nekem 2006-ban kérte egy ifjú pár, hogy legyen népi ihletésű az egész lagzi. Akkor raktam össze a lakodalmi toborzó népi hagyományát. A rugalmasságról lévén szó, addig, amíg huszon- és harmincegynéhány éves fiatal srácokat táncba hívok, és látom, ahogy botladoznak, görnyedeznek mögöttem, rugalmas vagyok. Vicces hátranézni és azt látni, hogy huszonöt évesen fogják a derekukat vagy a térdüket, és arra panaszkodnak, hogy nem tudnak leguggolni. Addig vőfélyként rugalmasnak érzem magam. Ezt fizikai értelemben mondtam el, mentális értelemben pedig azt mondanám, hogy a vers mára sajnos harmadlagos lett. A vőfély valamikor egyenlő volt a verssel és a szalagos bottal. Egyre több dolgot mondok el prózában, és ezt értékelik. Megmondom, hova álljanak, amiért nagyon hálásak, talán még borravalót is csak ezért adnak. Kicsit fáraszt, hogy szerintem már tíz éve nem mondtam borköszöntőt. Bár lehet, hogy annyi ideje nincs, de nagyon régen volt az utolsó. Szerettem és gyűjtöttem ezeket a dolgokat, de már nem érdekesek. Mit szeretnének tőlem? Nem verset, hanem hogy játsszak velük.
Ez a generáció igényes játékokat akar, nem pedig gagyit. Például régebben a vőlegény lábszárában átvezetni a tojást, ez volt a nagy játék, ma viszont tőlünk sokkal igényesebb, összetettebb dolgokat kérnek. Talán attól is vagyunk keresett vőfélyek, hogy ennek a feladatnak folyamatosan meg tudunk felelni.
K.L.: Darwin írta a Fajok eredetében, hogy nem a legerősebb, hanem a legalkalmazkodóképesebb egyedek vagy fajok élnek túl. Ezt a szférát együtt alakítjuk mi, vőfélyek, a megrendelők, tehát a mindenkori ifjú párok, menyasszonyok, vőlegények, a fotós és videós kollégák, a dekorációért felelősök, az egyházfiakkal bezárólag. Ide érthetjük az anyakönyvvezetőt felváltó szertartásvezetőt, akivel a hétvégén módom volt dolgozni. Ez egy nagy közösségi, szociokulturális közeg, amit itt együtt működtetünk. Ahogy ez a közeg változik, benne változunk mi is.
A végére már csak egy kérdés maradt. Sok mindent megéltem már kívülről is, láttam már olyan vőfélyt, akiből pap lett, láttam olyan kamerást – itt ül velem szemben -, akiből vőfély lett, de meddig lehet ezt csinálni? Mindig szezonról szezonra gondoljuk végig, hogy megy-e ez még, akarjuk-e még, vagy van egy pont, amikor azt mondjuk: lehet, hogy itt a vége? Lóri?
Z.L.: Mindig elég nehezen indulok neki a tavaszi szezonnak. Októberben vége az előző szezonnak, az áprilisi első lagzira mindig nehezen mozdulok ki. Össze kell magam rántani, de amikor felveszem a svungot… Nekem mindegy, hogy 35 fokban, nyakkendőben és zakóban tolom a lagzit, akár száz emberrel is elhitetem, hogy nincs forróság. Akkor érzem magam a csúcson, amikor elhitetem az emberekkel, hogy a házipálinka márpedig finom: igyunk, mulassunk! Nem érdekel, hogy mindenkiről szakad a víz, ha meghúzod a nyakkendőt és csöppen belőle egy vízcsepp. Augusztus-szeptember eleji időszakra beindul a dolog, októberre pedig már szomorú vagyok, amikor eljön az utolsó lagzim. Engem ez éltet.
Laci, te vajon gondolkodsz bizonyos pont kitételén.
K.L.: Semmiképpen sem kell azt megvárni, amíg az embert két oldalról, kerekesszékben tolják be, hogy el tudja mondani a beköszöntőt. Polgári foglalkozásomból kifolyólag egy csinos, fiatal ketrecharcos hölggyel készítettem interjút, akire, ha az utcán ránéz az ember, nem gondolná, mivel foglalkozik, senki sem szeretne tőle pofont kapni. Ő mondta, hogy a ketrecben olyan szinten elönti az adrenalin, hogy az ütések, rúgások, a földön vonszolások nem fájnak annyira, mint egyébként fájnának. Amikor az ember kiszáll az autójából, lehalkítja a telefonját, elteszi a kulcsot, kezébe fogja a botot, körbe hordozza a tekintetét, olyan szinten önti el az adrenalin, hogy a következő hajnalig módosult tudatállapotba kerül.
Iván?
N.I.: Még én sem gondolkodtam azon, hogy abba kellene hagyni. Nehéz is lenne ezt mondani, hiszen már 2025-re is foglalnak, vagy befuthat egy 2026-os foglalás is. Mikor mondom, hogy elég? Szerintem jóval korábban meg kell hozni ezt a döntést, mert amit egyszer elvállalt az ember, azt muszáj megcsinálni – legalább is én így látom. Jöhet az ember életében egy olyan pont, amikor be kell fejezni, de ezen még nem gondolkodom.
Ennek örülök és biztatlak is benneteket a pálya folytatására. Öröm volt veletek beszélgetni, visszatekinthettem a korábbi dolgokra és tanulhattam is tőletek, ezért pedig nagyon hálás vagyok. Magasra a pálcát, botot, jó egészséget és erőt kívánok ehhez a szezonhoz. Köszönöm a beszélgetést!
Videóinterjú:
Nagy Iván, Zalka Lóránt, Kocur László | Sokszög
