Az irodalom mellett talán a képzőművészet az a művészeti ág, mely leginkább közel áll hozzám, és képes megérinteni. Az ízlésem e téren eléggé eklektikus: a szecessziótól kezdve a huszadik század eleji avantgárdon keresztül egészen a hiperrealizmusig sok minden megfog. De ha muszáj lenne felsorolnom a kedvenc festőimet, a listán biztosan ott lenne Frida Kahlo neve.
Fridának az életútja is kimondottan festői volt. Testileg nem egyszer törött össze, hihetetlen akaraterejével mégis képes volt talpra állni. Versem ihletője az ő Törött oszlop című festménye, amit kifejezette szeretek. Épp erről tanúskodik a vers, a maga szabályos formájával, és “régies” ízével, de hát a festmény is már 80 éve született…
Sipos Janka: Frida
Gerincem tartóoszlopáról
pattogzik a festék:
lepkeszárnyról a hímpor.
Lankadt nyári esték
hanyatlanak zöld lankákra.
Haragoskék az égbolt.
Összevont szemöldököm
varjúként vádló szénfolt.
Rozsdás szögeket ver belém
az ébrenlét, az álom.
Eltörtem sokszor, sok helyen,
de majd kihordom lábon.
Majd összetart a szigszalag,
kötés, géz, lepel, fűző.
Ha vigaszt nem is nyújt a vers,
de jó unaloműző.
Ha gyógyítani nem is tud,
jó nedvszívó a vászon.
Ecsetemet az üszkösödő
szívsebembe mártom,
és rákenem a szenvedést,
hogy ne legyen hiába.
Ne ütközzem molylepkeként
a lét üvegfalába,
míg szerveimben burjánzanak
a fájdalom-áttétek.
Vagyok, tehát megyek tovább.
S ha megyek tovább: élek.
