Éteri élmények – Fejezetek az érzéstelenítés történetéből | Sárkány ellen sárkányfű

Az elmúlt 100-150 évben az orvostudomány rengeteget fejlődött. Persze nem mindenre találta meg a választ, illetve gyógymódot, de mondjuk annak tükrében, hogy pár századdal ezelőtt nagyobb eséllyel nyírt ki bennünket a kezelés, mint például a kolera, komoly előrelépésről beszélhetünk.

A védőoltások segítségével rengeteg olyan betegséget előzünk meg, amelyek korábban számtalan, főleg fiatal életet követeltek , gyógyszerekkel kontrolláljuk a vérnyomásunkat vagy épp koleszterinszintünket, és bonyolult, többórás műtéteket vagyunk képesek végrehajtani. Közben pedig még csak fel sem jajdulunk! Nos, hogy ezt miért tettem hozzá, az nem feltétlenül lesz egy csapásra világos, hiszen hozzászoktunk, hogy bármilyen komolyabb beavatkozás alkalmával első lépésként érzéstelenítenek minket.

Ám a 19. század közepéig ez a luxus egyszerűen nem létezett.

Igény persze lett volna rá, a fájdalom ugyanis nem egy újkeletű találmány, de ha elég intenzívvé vált, általában nem sok mindent tudtak vele kezdeni. Homérosz említést tesz egy nepenthe nevű szerről, amiről persze ma már nehéz megállapítani, hogy konkrétan miről van szó, mert különösebben nem írta körül a dolgot. Talán kannabisz, talán ópium, ezek közül ugyanis biztos, hogy mindkettővel bepróbálkoztak a múltban is, csakúgy, mint a nadragulya főzetével, bár ez utóbbinál nagyon kellett vigyázni az adagolással, nehogy az ember végképp fájdalomcsillapítson. A feljegyzések szerint a brit tengerészek – mily meglepő – a rumban hittek leginkább, ha végtagjaikat fából faragott protézisekkel voltak kényszerűek helyettesíteni. De valljuk be, ha csak lehet, nem szeretnénk ezt utánuk csinálni.

A műtét szó hallatán tehát mindenkinek felállt a hátán a szőr, nem is nagyon vállalkoztak ilyen beavatkozásokra, hacsak nem életmentésről volt szó, és abszolút kikerülhetetlen volt a dolog. Mivel a páceinsnek kimondhatatlan fájdalmat kellett elviselnie, igyekeztek a lehető leggyorsabban túllenni az egészen, következésképp a sebésznek nem is annyira a pontosság, mint a gyorsaság volt a legeslegnagyobb erénye. A sztársebészek jóformán versenyt csináltak az operálásból, néhány perc alatt nyiszáltak, vágtak, varrtak, amit értek. A páciens meg, ha szerencséje volt, elájult közben.

A felmentősereg egészen váratlan irányból érkezett.

Az emberiség mindig is szeretett partikázni, és kereste azokat az anyagokat, amelyek feldobják a bulit. A vegyészet tudományának tizenkilencedik század eleji ugrásszerű fejlődése szavatolta, hogy felfedezzenek bizonyos kémiai anyagokat, illetve azok szervezetre tett hatásait. Ezek közé tartozott például a dinitrogén-oxid, közismertebb nevén nevetőgáz, melyet egy, a mai Columbia Universityn tevékenykedő Gardner Colton nevű orvostanhallgató népszerűsített előszeretettel. Nyilvános demonstrációin önkéntesek tolhatták a nitrót, vagy nézhették, ahogy a többiek tolják azt, és érzik magukat látványosan jól.

Az egyik ilyen demonstráción részt vett egy Horace Wells nevű fogorvos. Megfigyelte, hogy az egyik résztvevő elég csúnyán megütötte magát, de láthatólag nem foglalkozott vele. És hát mivel a fogorvosi is egy olyan szakma, ahol épp eleget nyavalyog a szerencsétlen kuncsaft, eszébe jutott, hogy ki lehetne próbálni ezt a gázt a székében ülők leszedálására is. Nem is volt rest, és az eredményekkel is elégedett volt, csakhogy amikor egy saját szervezésű nyilvános demonstráción látványosságot próbált csinálni a találmányából, az bizony szó szerint fájdalmas kudarcot vallott, a kíváncsi orvosközönség pedig humbugnak könyvelte el a kísérletet.

Persze ezzel a kis zsákutcával történetünk nem ér véget, csak más irányt vesz. A tizenkilencedik században az alkohol vallási és praktikus okokból egy kis időre kiment a divatból. Az a hír járta, hogy öl, butít és nyomorba dönt, vagy valami ilyesmi, az emberiség azonban nem javul meg csak úgy egy csapásra. Ha valamely ördögtől való dologról kénytelen lemondani, igazán kreatív tud lenni abban, hogy valami mással helyettesítse. Így tett szert nagy népszerűségre az éter. Ezt a színtelen, édes illatú folyadékot már a 13. században felfedezték, és az 1500-as években Paracelsus is ódákat zengett róla, igazán azonban csak az antialkoholista mozgalom idején kapták fel. Koktélokat kevertek belőle, fűszerezték cukorral és fahéjjal, meg mindenfélével az ember pénztárcájának megfelelően, a fogyasztása pedig simán volt olyan szórakoztató, mint az alkoholé.

Itt is a rekreációs használatból nőtt ki tehát az orvosi alkalmazás.

Először a sarlatánok használták ki a tényt, hogy ha az éter nem is gyógyít semmit, a tüneteket nagyszerűen elmaszkolja, és mindenféle (gyakran alkohollal vegyített) étert tartalmazócseppeket meg tinktúrákat kezdtek el árusítani. Mindenre is, a menstruációs görcsöktől kezdve a fejfájásig. Azzal a logikával, hogy mivel az éter könnyen gázhalmazállapotúvá alakul, és lehet inhalálni, mindenféle légúti megbetegedésre is ajánlották.

Aztán, ahogy Horace Wellsnek, Dr. Crawford Longnak is felgyulladt a fejében a villanykörte, amikor étertől kapatos orvostanhallgatókat tanulmányozott, merthogy azok sem éreztek fájdalmat, amikor fejreálltak. Long hamarosan kipróbálta az étert egy páciensénél – 1842-ben egy cisztát sikerült eltávolítania annak nyakáról, méghozzá fájdalommentesen. A cucc tehát bevált, de Wells-szel szemben Long óvatos volt, nem akarta rögtön reklámozni a nagy találmányt. Mielőtt publikálta volna, tutibiztosra akart menni. Ez persze érthető és rokonszenves hozzáállás, csakhogy amíg évekig ült a babérjain, egy William Morton nevű kollégája megelőzte. 1846-ban sebész barátjával, John Warrennel koprodukcióban népes közönség előtt éterrel altatott el és operált meg egy férfit, aki még csak annyit sem mondott az amúgy fájdalmas beavatkozás alatt, hogy mukk. Az éter segítségével történő érzéstelenítés tehát bevált.
Aligha lehet eltúlozni ennek a felfedezésnek a jelentőségét.

A sebészmunka ugyanis az érzéstelenítés segítségével sokkal pontosabbá válhatott, és egyáltalán: egyre több esetben merült fel mint opció, nem csupán végső megoldásként. Persze azért voltak az éterrel problémák, például, hogy baromi gyúlékony, és ezáltal balesetveszélyes volt, de ez csak azt jelentette, hogy volt még hova fejlődni.

Az érzéstelenítésre ma már nem étert használnak, a technikák, műszerek és az adagolás sokkal kifinomultabbá vált, maga az altatás pedig sokkal gyorsabbá és biztonságosabbá. De nem árt megemlékeznünk arról, hogy egykor mindez nem volt magától értetődő, és gondolatban megköszönnünk az itt emlegetett fószereknek, hogy ma nem alkoholos rongyba tekert faágba kell harapnunk, ha éppen kifakadóban van a vakbelünk.