Az alábbi verssel egy olyan festményt idézek meg, amelyet valószínűleg mindannyian láttunk már – ha nem is élőben, de legalábbis képeslapon, fényképen, nyomatokon. A félhomályos, késő délutáni fényeknél egy nő alakja bontakozik ki – titokzatos mosollyal, mintha egy rejtély egyetlen létező megfejtését birtokolná…
Kovács Andrea: Mona Lisa
Sötét selymeit kibontja előtted,
mint ajándék, terül vállára haja.
apró ajkán enyhe a fintor,
balzsamos, nehézkes délután olaja.
A házfalon az árnyék hosszúra nyúlt,
a levegőben édes, mezei virágok,
a nyár végi, elnehezült föld
heves, gyors záportól ázott.
Csak egy percet maradj mozdulatlan,
fedd szégyellős mosollyal a tragédiát,
kortyold úgy fogyatkozó perceid,
mint a mester, e hűvös malvasia-t.
Hajlott lámpafénynél csak hagyd,
hogy sugárzó titokká fessen.
Légy a kérdőjel, ha véget ért a mondat.
Az arc, akit mind láttunk már ezerszer.
Történészek találgassák a korod,
s te, mint kit csak untatnak a tények,
nyúlj fölénk, a széles időkön át,
Legyél te, a lényegen túli lényeg.