A cikk megjelent a Klikk Out 2034/07. számában.
Miután felkérést kaptam egy magántársaságtól arra, hogy utazzam el velük egy egyhetes hajóútra, egyben lássam el őket mindenféle finom falattal az utazásunk során, még nem gondoltam volna, hogy mekkora kihívást is jelent egy közel harminc méteres „ladikon”, egy bárkán a hullámokat meglovagolva főzőcskézni, ám mivel imádom a nem mindennapi kihívásokat, szinte azonnal IGENT mondtam…
Az utazás napja épp egy másik rendezvény befejeződő munkálataira esett, így hulla fáradtan, két óra alvás után indultunk neki a közel hat órás útnak a horvát tengerpartra, Sukosanba.
Őszintén szólva nem vagyok elragadtatva Horvátországtól, így nem volt nagyon gyakori úticélom a közelmúltban, ám gondoltam magamban, mi bajom lehet egy luxusjachton magán séfként?
Egy tapasztalattal több, így szerencsémre hulla fáradtan, ám nagyon kényelmesen zajlott az út egészen a célunkig. Persze alvásról szó sem lehetett, hiszen az egész társaság már előre izgult velem együtt, hogy milyen is lesz egy hét a hajón. Hatalmas kalandnak indult már az elején, bepakoltam a fűszeres csodadobozomat, ellátva minden kellékkel, amilyenre szükségem lehet egy ismeretlen kiskonyhában, majd a menü alapján összeszedtem azokat az alapanyagokat, amelyeket szinte biztosan nem tudtam volna beszerezni a helyszínen, mivel egy-két thai fogás is szerepelt a kívánságlistán. Nagyon sokat gondolkodtam, vajon milyen körülmények lesznek a bárkán…
Mivel a reggeli órákban indultunk, a hasunk korgása szinte elűzte a fáradságot belőlem, és még Magyarországon járva megpillantottam a térképen egy Betyártanya nevű csárdát, amely épp az utunkba esett.
„Na, a betyár mindenit, fiúk! Itt aztán megállunk, az biztos!” – hangosan felhívtam a fiúk figyelmét, és mivel azonos a név az én vándoréttermemmel, így azonnal hatalmas kíváncsiság fogott el, egyben alig vártam, hogy megérkezzünk.
Ami késik, nem múlik, így pár kanyar után már fel is tűnt a horizonton a csárdánk, akárcsak egy fatamorgána a sivatagban. Kipantattunk a kocsiból, és már helyet is foglaltunk a teraszon. Betyártanya! Annyira a szívemhez szól, így már kerestem is az összefüggéseket a kül-, illetve a belvilágban, még mielőtt meglestem volna az étlapot. Sajnos nem egy jellegzetes csárda, egyetlen mütyürke díszítőelem sincs a falakon, még Rózsa Sándor körözési felhívása sem. Reméltem magamban, legalább az ételek legyenek toppon, ha a helyszín nem is győzött meg annyira.
Kis időn belül hozzánk cseperedett a pincérnő, és már nyújtotta is az étlapot, amelyről azonnal a halászlevet választottam, kis adagot, mivel nem voltam benne biztos, hogy mindkét fogással velebírok, ennek ellenére még akkor sem kaptam meg, amikor közöltem a felszolgálóval, hogy hajlandó vagyok kifizetni a teljes adag árát. „Hagyjuk inkább” – gondoltam magamban, majd lesz vele valami. Miután felszolgálta a halászlevet, mosolyogva közölte, hogy a másikféléből bizony lehet fél adagot is rendelni… „Istenem, mássz le a keresztről, há’ mit bolondít engem ez a némber már fél órája?” – így gúnyosan visszamosolyogva csak annyit mondtam: élni fogok a lehetőséggel, köszönöm, majd jóízűen szürcsölgetni kezdtem a remek forró halászlevemet. Egy marhapörkölt sosem jön rosszul, így dödöllével egy kifogástalan párost alkottak, így ez lett a választásom a második körben. Nem csalódtam az ételekben, ízleteset ettünk, ám csak egy kicsit javíthatnának a vendégekhez való hozzáálláson. Szívesen visszatérek, ha erre járok!
Tele bendővel már más volt a helyzet, így ahogy átléptük az országhatárt, máris elaludtam egy órácskára. Egy órácska alvás néha annyit tesz, akár egy hét pihenés, így szinte frissen ébredtem a tenger közelségét jellemző nedvesebb, sósabb levegővételekre. Előbb éreztem a levegőben, ám amikor meglátom a tengert, elönt az örömmámor. Igen, az ott már a kikötő, majd áthaladtunk a bejáráton, keresgetni kezdtük a mólót, ahol már várt ránk a két kapitány, akikkel – így előre elárulom – egy balszerencse révén egy életre szóló barátságot kötöttünk.
Nézegetünk jobbra-balra, csak nem találjuk a ladikunkat, majd telefonos segítségre szorultunk, így hívtuk is Klaris kapitányt, aki szívesen útbaigazított. Már szinte átthaladtunk az egész kikötőn, mikor megpillantottunk egymás után három óriási „bárkát”!
Fiúk! Ne vicceljetek! Ezen valamelyiken leszünk egy teljes hétig? majd lassan a hajóig gurultunk a „hetessel”, és ahogy elkezdtünk integetni egymásnak, már biztosra vettem, hogy egy újabb álmom válik valóra. RELAX volt a jacht neve, és ez azonnal pozitív érzéssel töltött el.
Lábbelinket ledobálva szinte felsurrantunk a fedélzetre, majd tág szemekkel vettük szemügyre a határtalan luxust, amely az elkövetkező egy hét alatt körülvesz bennünket. A két kapitány, apa és fia, Klaris és Mato az első benyomásra nagyon szimpatikusak voltak, így szinte biztosra vehettük, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Mindenki elfoglalta a saját szobáját, majd egy nyitott prosecco társaságában kihajóztunk egy közeli öbölbe, ahol eltöltöttük az első éjszakánkat. Az útitervek megbeszélése közben készített nekünk Klaris némi hideg harapnivalót, majd megbeszéltük, hogy holnap már átveszem a stafétát. Így is lett, és a reggelit már szinte a napkeltére elkészítettem, hiszen aludni lesz időnk még bármennyi, így minden pillanatot kihasználva gyönyörködtem a tájban, és a gyönyörű csilli-villi AZIMUTH 72-es „gályában”.
Minden nap más szigeten jártunk, minden este más-más helyszínen kötöttünk ki, így a végére gondoltam, nem is olyan rossz ez a Horvátország ilyen formában.
Annyira kijött az időjárás is, hogy szinte csak reggelit, könnyű ebédet, majd kissé izmosabb vacsorát kellett készítenem a fiúknak. A kapitányékat sem felejtettük ki sosem a sorból, ám mi igazi magyar emberek kissé csípős ízvilággal készítettünk szintre mindent. Néha kissé csavargatták is a bajuszukat „Iglóék”, mit is esznek ezek a HUNGRY HUNGARIAN emberkék. Harcsapaprikás is szerepelt a menüben, noha sajna harcsát nem, csak valamilyen nagyon ízletes sügérfajtát sikerült beszereznünk, így abból készítettem el azt. Megnyalták szinte mind a tíz ujjukat, míg nekünk meg sem kottyant.
Egy, a kapitány által hozott szokás szerint meghívta társaságunkat a Sali kiváros kikötőjében található kiskocsmába egy-két sörre, miután elkészítettem a thai red curryt a helyszínen vásárolt garnélákból. Elmondani, leírni nem lehetséges azt a tömérdeknyi gyönyörűséget, élményt, és sikert, mert minden úgy zajlott és olyannyira ahogy kell, hogy Klaris kapitány szívesen lát bármikor a jachtján, amikor szüksége lesz egy szakácsra egy másik társaságnak. Ha jön a lehetőség, újra kihasználom, hiszen a nóta csak annyit mond:
Tanulj meg fiacskám komédiázni, hisz komédia az egész világ…:)
Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget!
