FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A sorozat mai epizódjának helyszíne az egykori Sikabonyi út – ez első bécsi döntést követő magyar időkben Zrínyi Miklós utca – amely a 2. vh. után Makszim Gorkij orosz származású szovjet író nevét viselte. A rendszerváltás után Szabó Gyula utca, a Budapesten született, de élete java részében Losoncon alkotó festő- és grafikusművészről elnevezve, aki a 2. vh. utáni időszakban a szlovákiai magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Az utca, s egyben városunk (egyik) legpatinásabb épülete a Vermes Ferenc főszolgabíró által 1905-ben építtetett Vermes-villa. Tulajdonképpen itt kezdődik a mai Szabó Gyula utca, a vége pedig keresztül szelve Sikabonyt lassacskán összeépül Hodos községgel.
Mindezen tények ellenére a lakosság köztudatában még mindig Gorkij „szelleme kísért”. Talán mert túl sokáig hívták így, s nem mellesleg rengeteg diák folytatta alap-, majd középiskolai tanulmányait ebben az utcában, még anno Gorkij elnevezés alatt. A jelenlegi, Iskola utcai alapiskolában az 1974/75-ös tanévben kezdődött meg a tanítás. Az iskola a szűkebb pátriánk köztudatában szintén Gorkij suliként lett közismert – a szomszédos Gorkij utcáról kapva városszerte használt nevét. Végezetül bő két évtizede, 2002-ben vette fel a Szabó Gyula elnevezést, s lett Szabó Gyula Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola.
Én „komenskýs” voltam – vagyis a mai Kodály Zoltán alapsuliba jártam. Az itteni srácokat természetesen „gorkijosoknak” hívtuk.
Alapiskolás időszakom utolsó éveiben – ahogy mindannyiunknak – nekem is el kellett döntenem, mi leszek, ha nagy leszek? Nem szokásom cifrázni a dolgokat, így mindenképpen valamilyen szakmát szerettem volna kitanulni, mégha tanulmányi előmenetelemből kifolyólag talán ennél többre voltam hivatott – gondolták ezt mások, én azonban nem osztottam a véleményüket. Nyilván nekem is voltak álmaim, de a realitás talaján álltam, hisz a korabeli felfogás szerint mégiscsak munkáscsaládba születtem, s nőttem fel. Ami persze csak annak szégyen, akinek nem fűlik a foga a munkához.
Aztán 1989-ben a Gorkij utcai „inasiskolába”, hivatalosabban az Építészeti Szakközépiskolába nyertem felvételt, mint víz-, gáz-, központiszerelő inaslegény. 1993-ban kaptam kézhez a segédlevelem, vagyis a szakmunkás-bizonyítványom.
Meglehet, három év nem hosszú idő, ám amikor éppen egy évtizedekig berögződött, néha utált, de olykor mégis visszasírt rendszer változik, igenis egy örökkévalóság. Itt, a Gorkij utcában – mert a rendszerváltás után még évekig így hívták – lettem gyermekből kamasz. Akinek már nem kell feltétlen felmondani odahaza a házi feladatát, és bizony már az előmeneteli könyvecskéjét sem követik szülei napi rendszerességgel. Roberto, az osztályelnök, ahová a vízvezetékszerelőkön kívül néhány bádogos is járt.
Tudom, kedves fiatal olvasóm, a fenti sorokon, akárcsak egy olcsó Facebook mémen jót derültél, de hidd el, az még egy teljesen más világ volt. Képzelheted, én meg ezt a mait nem egészen vágom, és vagyunk ezzel így páran, úgy vélem.
Az egykori tanonciskola – amit ma „Szabó Gyula 21”-ként is ismerünk – valamikor az 1960-as évek első felében épült itt, az egykori Gorkij utcában, valójában Sikabony és Dunaszerdahely városrészek között. Az oktatás 1965. szeptember 1-jével indult, s mivel az iskolaépület már elejétől fogva szűknek bizonyult, elkerülhetetlenné vált egy másik objektum építése is. Az iskola bővítése magával hozta az újabb iskolaépület, diákotthon, tornaterem, majd étterem megépítését, ami 1972-ben egyúttal az iskola kettéválását is eredményezte. A régi épületben maradtak a gépipari és a szolgáltatásokat nyújtó szakmák, a hátsó rész az építészeté lett. Ehhez az 1980-as évek második felében újabb szárnyat építettek, osztályokkal és műhelyekkel.
Na, ide jártam én 1990-től 1993-ig az Építészeti Szakközépiskolába, csupa környékbeli srác társaságában, illetve néhány más járásokból. Ezzel szemben a régi épületben lányok is voltak, ezért azt kicsit leegyszerűsítve leányiskolának hívtuk.
Nem is volt ez olyan nagy tévedés, hiszen 1991-ben valóban alakult ott egy Leány-szakközépiskola is, majd a kettő egyesítésével jött létre 2002-ben a Magyar Tanítási Nyelvű Egyesített Szakközépiskola. Később már szimplán csak Szakközépiskola, 2019-től pedig az Informatikai és Szolgáltatóipari Szakközépiskola nevet viselte. Végül 2021-ben az Informatikai és Szolgáltatóipari Szakközépiskola és az „én” Építészeti Szakközépiskolám egyesítéséből létrejött a Közös Igazgatású Szakközépiskola, vagyis az 1972-ben kettévált suli újra egyesült.
Talán nem tudtad lekövetni a sok évszámot és névváltozást, ám ha valamely elnevezés alapján saját szakközépiskoládra ismertél itt a Gorkij-, majd Szabó Gyula utcában, ne légy rest hozzászólni.
Egykori osztályfőnökömet Kuczman Andrásnak hívták, vagyis hívják mind a mai napig. Kedves mester Uram, Duborszky Endre azonban pár éve sajnos eltávozott az élők sorából. Annyi bizonyos, nem rajta múlott, hogy végül egy percet sem dolgoztam a szakmámban. Egy csöpögő csapot talán még képes lennék megszerelni, a gázzal azonban bajban vagyok, mivel azt nem látom, ha „csöpög”. Zárszóként tehát egy jótanács: ilyen ügyekben rám ne számítsatok, ha gondotok akadt, hívjatok inkább szakembert!
MÉG TÖBB FOTÓ A SZABÓ GYULA UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
