Előző cikkünkben annak jártunk utána, hogy milyen hatása is van a sport a gyerekekre. Edzőként, nevelőként vajon hogyan kell megfelelően motiválni a gyerekeket?
Két sikeres kosárlabdatáboron van túl Zalka Lóránt, a helyi Amade László Alapiskola tanára, igazgatóhelyettese, a kosarasok edzőbája, aki ugyan nem szakember, ám annál nagyobb lelkesedéssel karolta fel a kosarazni szerető fiatalokat. Fiával, Zalka Csongorral közösen dolgoztak a gyerekekkel, akik örömmel sorakoznak fel mögöttük és tanulták az újabb cseleket, gyakorlatokat.
A testmozgás során hogyan fejleszthető a gyerekekben a kitartás?
Nálam a kitartás csak dicsérettel, baráti szavakkal, vállveregetéssel fejleszthető, bár a csipetnyi szigort sem szoktam a háttérben hagyni. Mert ha valaki a meccsen már sokadszor marad elől, és nem fut hátra védekezni, az bizony megkapja a magáét, mert így nem lehet csapatot építeni. Nem mondok újat: a kosárlabdában bizony futni, és újra csak futni kell! Ez az alap. A csapatból minden gyerek tisztában van azzal, hogy a suliválogatottba, csak az kerülhet be, aki a legkitartóbb. Ezt a kitartást persze kézzel fogható díjakkal is szoktam jutalmazni. Évente kétszer hirdetem ki azt az ifjú sportolót, aki a legtöbb alkalommal jött el az edzésekre.
Az általad tartott edzéseken hogyan motiválod a gyerekeket?
Úgy érzem, én már az edzéseket megelőzően motiválom a gyerekeket. Mivel az egész nap folyamán találkozom kosarasaimmal, ezért elég gyakran (sőt, majdnem mindig) előfordul, hogy ha összefutunk a folyosón, udvaron, (a tanítási órán!) akkor a kosarazásról beszélgetünk. Elemezzük a korábbi meccseket, elmondjuk (vagy -elmutogatjuk), ki mit csinált jól, vagy rosszul az edzéseken, illetve azokat a pillanatokat is felelevenítjük, amelyek korábban kimagasló eredményeket hoztak iskolánknak. Ilyenkor szoktam nekik beszélni azokról a fiúkról is, akik 10-15 évvel ezelőtt beírták magukat az Amade László Alapiskola kosaras történelmébe. Ettől pedig nem is kell nagyobb motiváció. Az edzéseken pörögnek az események, de a legfontosabb mindig az az edzések végén zajló mérkőzés. Mivel itt elég időnk van, időközönként meg szoktam állítani az eseményeket, és dicsérem azt a játékost, aki jól adta a labdát, aki jól helyezkedett, de leginkább azokat szoktam kiemelni, akik önztetlenül, sportszerűen viselkedtek a pályán. Ez az én egyszerű módszerem. Csak így tudok újabb gyerekeket elcsábítani, hogy kosarazzanak velünk.
Mit tanácsolsz a szülőknek, akik bizonytalanok a sportban?
Igen, ezen a téren a szülőket is motiválni kell(ene), illetve helyre kellene őket tenni. Főleg azokat, akik elfogultak gyerekeikkel kapcsolatban. Nekik azt tanácsolom, hogy mindig az alapoktól induljanak, legyen szó bármilyen sportágról, és ne akarják gyereküket azonnal olimpiai aranyéremmel a nyakában látni. Próbáljanak ki több irányzatot, miközben persze hetente kétszer-háromszor fussanak is gyerekükkel (milyen szép is lenne!) Ismertem olyan kölyköt, akit fociedzésekre hordtak el a szülei, miközben a gyerek floorballozni szeretett volna, vagy úszni, ráadásul ezekhez még több tehetsége is volt. Ezért kell több dolgot is kipróbálni, ja, és ezt abban a korban, amikor a gyerek még kisiskolás. És még valami: az iskolás gyerek nyugodtan járjon képzőművészetre, tanuljon meg hangszeren játszani, énekelni… De sportolni akkor is kell!
Hogyan válasszanak a gyereknek sportágat?
Azt már a szülő is könnyen megállapíthatja, mihez lesz tehetsége később gyermekének. Figyeli, hogy 2-3 évesen hogyan pattintja le a labdát, vagy miként rúgja el azt, látja, hogyan kapaszkodik a korláton, hogyan mozog a játszótéren. Ezekből aztán lehet építkezni, tervezni. A továbbfejlesztés már a szakember dolga.
Mik a vészjósló jelek, amikor ez mégsem a gyerek útja?
Az én edzéseimről – bár látok vészes jeleket, mozgásproblémákat – sohasem szoktam hazaküldeni gyereket. A „hazatérést“ mindig ők saját maguk döntik el. Ha az ifjú sportolónak már hosszabb ideje nem sikerült bedobnia egyetlen kosarat sem, ha ügyetlenebbül kapja el a labadát, ha hónapok elteltével sincs még tisztában a kosárlabda szabályaival, én nem szoktam csüggedni, ilyenkor egyszerre aktivizálom saját magamat meg a gyereket, hogy a dolgok jó irányba forduljanak, mert (és ezt már fentebb egyszer említettem) sportolni akkor is kell! A lényeg a testmozgáson, az egészséges életmód szinten tartásán van. Aztán, ha a gyerek (vagy a szülő) feladja, hagyom, bár tanítványom jövőbeli sportéletéről szoktam érdeklődni.
Hogyan reagálsz olyan szülőre, akiben látod, hogy csupán maga miatt íratta be a gyereket az adott sportágra?
Hála Istennek, én ilyen szülőkkel nem szoktam találkozni. Talán azért is, mert a mi csapatunk, a mi kis vállalkozásunk nem jövőbeli olimpikonokkal foglalkozik, hanem sportolni vágyó vagány fiúkkal és lányokkal, akiknek a sportolás egyfajta élményt és baráti közösséget jelent.
