FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk mai vendége Petr Kašpar, a DAC legendás középpályásának kisebbik fia, Kašpar Tamás. Tomival autentikus szurkolói környezetben, a MOL Arénával szemben üzemelő Black Truck vendéglátóhelyen beszélgettünk.
Szervusz Tomi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. A te esetedben nem túlzás azt állítani, hogy beleszülettél a DAC-ba, mégha édesapádat, a DAC legendás „ötösét” nem is láthattad már sárga-kék mezben focizni. Hogy emlékszel vissza ezekre az évekre?
Köszönöm a lehetőségnek, sziasztok. Nos igen, aput már nem láthattam DAC mezben játszani, ’96-os születésű vagyok. Édesapám lényegében ’86-tól ’95-ig focizott Szerdahelyen, közben egy évet Újpesten is eltöltött. A DAC-stadionban volt a restink, amit aztán eladtunk, vagyis a város visszavette. Ezután leköltöztünk a szögletzászló melletti saroképületbe, amelyet Tipitoként ismerhettek a szurkolók. Sokáig jártunk oda, naponta a pályán focizhattunk, nagy partink volt. Szerdahelyi szív dobog bennem – aki ismer, tudja –, le sem tagadhatnám.
Miután apu abbahagyta a focit, a ligetfalusi Artmedia Petržalka menedzsere lett, majd a Slované… Közben elkezdtem focizni, először a Szabadidőközpontban Lépes Gyuri bácsi kezei között, majd 7-8 évesen átkerültem a DAC-ba. Nagyon sok edzőnk volt az évek során, közülük sajnos páran már nincsenek köztünk. Szó szerint öröm volt felvenni abban az időben DAC-mezt. Megtörtént, hogy a Slovan ellen játszottunk – még az öreg stadionban –
és az edző engem nevezett csapatkapitánynak, csak azért, mert a fater akkor már a Slovannál volt. Óriási élményt jelentett, ráadásul a korosztályos csapatokban megörököltem apu mezszámát: kijárt nekem az 5-ös!
Egészen az idősebb ifjúsági csapatig [U19] a DAC-ban fociztam, aztán abbahagytam. Jöttek a barátnők, a szórakozás, talán vihettem volna többre is, de más útra tértem. Korosztályomból került ki Bénes Lacus, Iván Alex… A diákcsapattal bajnokok lettünk a 2. ligában, az más kérdés, hogy nem kerülhettünk fel, mert az idősebb korosztály mindeközben kiesett.
Jobbhátvéd voltam, kicsit más poszt, mint az apué anno. Ő védekező középpályást játszott, de azért bőségesen rugdalta a gólokat – aztán repkedett gólörömében. Visszanéztem a videókat, pl. amikor a Spartának ollózva gólt rúgott. Érdekes, hogy otthon nem nagyon mesélt a DAC-ban töltött évekről, inkább csak az akkor épp aktuális Ligetfalu dolgairól. Oda szerettem járni, de minekután a Slovanhoz került, oda nem megyek. Mert nem! Igaz, neki ez a munkája, de akkor sem.
Térjünk át a lelátóra. Ahogy én emlékszem a kétezres évek elejére, te egészen fiatalon kezdted.
Második, sőt harmadik ligát játszott a DAC, talán erre az időszakra emlékszem vissza a legszívesebben. Pedig csak húsz-harmincan lehettünk a B-középben: a bátyám Petyó, Huli, Uppas, Mirkó… az volt az igazi élmény. Akkor még nem volt olyan, hogy pl. bárhonnan eljött volna valaki ismeretlen, és a DAC-nak szurkol. Más idők voltak, kibéreltünk egy nagy buszt és elutaztunk a csapattal Stubnyafürdőre [Turčianské Teplice]. Voltunk húszan az ötven személyes buszban, de akkor is elmentünk.
A kétezres évek elején 4-5 évesen már ütöttem a dobot, és megafonba kiabáltam. Talán nyolc idényt húztunk le így a 2. ligában, egyet pedig a 3. ligában, majd jött 2008. Mohseniék átvették a DAC-ot, felkerültünk az 1. ligába, rögtön az első meccsen teltház előtt legyőztük 3:0-ra a Nagyszombatot.
A DAC fiatalabb diákcsapatában játszottam akkor, mi vezettük fel a játékosokat a pályára. Szintén leírhatatlan élmény!
Ha nem labdaszedők voltunk, akkor az edző összeszedett minket és a cserepadunk mellé ültetett: – Figyeljétek a játékosokat, mit csinálnak a pályán, hogy viselkednek a cserepadon.
A szurkolói szubkultúra más-más irányzatát képviseltük az öreg stadionban. Ti lent, mi ultrák pedig fent. Sőt néha még cukkoltuk is egymást, de ennyi talán belefért.
Igen, igen, volt köztünk „valami”. Valójában négy szurkolói csoport volt a lelátón: YBS, FH, WA, YBK. Megtelt öt busz is idegenbe, meg egy csomó autó, Mariatölgyes [Dubnica], Aranyosmarót [Zl. Moravce], ez is egy külön fejezet. Az FH mindig külön busszal utazott. Ilyen szerintem már sosem lesz. Mondjuk úgy, hogy amit másoknak szabadott, annak a felét sem engedték meg nekünk.
Aztán jött a Világi-éra, te lettél a cápó. Felépült az új stadion, de mi ismét maradtunk a szélén, a D4-ben. Viszont ez már egy teljesen más közeg volt, modern. Azt vettem észre, hogy a foci is modern lett. Annak idején találkoztunk az Admirálban 100-an, 150-en, majd elindultunk közösen a stadionba. Felépült az új stadion és elkezdtünk szétesni. Már nem találkoztunk annyian a meccsek előtt, azt is néha csak bent. Utána jöttek a kitiltások, összeszedtek minket alaptalanul a semmiért. Amit találhattak, az legfeljebb a Nagy-Magyarország zászló, Romantikus Erőszak CD, FH-póló. Olyanokat is bevittek, akik lényegében nem is voltak a csoportunk alapítótagjai.
Minden meccs előtt fél órával a rendőrségen kellett jelentkeznünk. A bíró lefújta a mérkőzést a stadionban, de te még mindig várj bent, nehogy balhé legyen az utcán. Még akkor is, amikor a Covid időszak alatt senki sem járhatott meccsekre. Az ún. pártfogó és közvetítő tisztünk – akihez szintén járnunk kellett – javasolta, hogy mivel Covid van, nem ülhetünk tizenhatan egy helyiségben: – Menjetek be, írjátok alá a „jelenléti ívet”, aztán engedjenek el, mert egymást fertőzitek meg! Szerinted elengedtek? Szó sem lehetett róla! Amikor barátságos meccset játszott a DAC, mondjuk a Hodossal, akkor is bent kellett ülnünk.
Letelt a három év, hosszú volt, mindannyiunkat megviselt. Minden nap, reggel ötkor „várod”, hogy jönnek érted!? A szurkolói csoportunk mondhatni megszűnt, DAC-meccsre se mész be fenntartások nélkül, mert mi van ha? Mi van, ha megint történik valami, és ha semmi sem történik, akkor is lehet, hogy… Szóval inkább nem! Nehogy valamit a nyakadba varrjanak, miközben te ott sem voltál!? Holott hiányzik a foci, mert a foci összehozza az embereket. Fradira sem járnak azóta közülünk annyian.
Apropó: Fradi vagy DAC, esetleg Fradi és a DAC? Mi a sorrend?
DAC és Fradi, legyen DAC és Fradi a sorrend. Mi azért mégiscsak ide születtünk, és bárhogy alakultak a dolgok, egy szerdahelyi szívében a DAC legyen az első helyen. Gyerekkoromban nagyon sok Fradi-meccsen voltam, keresztapum hordott minket a barátaival. Főleg akkor, amikor a fradisták nem mentek be a szkenner miatt, és kivetítő előtt nézték a meccseket a Népligetben. 5-6 ezren! De azért mégiscsak haza húz a szívem, itt fociztam Szerdahelyen, szóval DAC. A bátyám válaszában már nem lennék ennyire biztos!
A legelső Ferencváros meccsem talán 2011-ben volt?
Elhunyt id. Albert Flórián, és öt perccel a kezdés előtt lekapcsolták a világítást a stadionban. Mindenkinek mécses volt a kezében, képzelj el 15 ezer mécsest! – nagyon megható volt, a hideg kiráz még most is, ahogy itt ülök.
Hol is ülünk mi most? Honnan jött az ötlet? Black Truck, miért lett éppen fekete?
Mi valójában egy konténert szerettünk volna nyitni, de a város nem engedélyezte. Aztán jött ez az autó, ami fizikailag a saját parcellánkon áll. Azért fekete, mert fekete volt az autó. Sokat vacilláltam a neveken, szóba jött az Üvegtigris is, aztán inkább elvetettem. Vendéglátóipari végzettségem van, szeretem ezt csinálni. Meg aztán nem is új számomra, hiszen a strandon már régóta üzemeltettünk büfét. Mondhatni, egy új szurkolói törzshelyet teremtettünk, közel a stadionhoz. Közelebb már nem is lehetne. Meccsek előtt, meccsek után összejönnek jó páran itt. Mennek a sztorik, az élménybeszámolók. Aztán ha a fater is itt van, kattognak a mobilok. Mindenki szeretne vele fotózkodni.
Aki a DAC nyolcvanas évekbeli aranycsapatában focizott, az kerülhet bárhova, attól még legenda marad Szerdahelyen. Rengeteg vendégem jár ide, mindig mondják: – Apud miért nem jön a DAC-hoz? Neki itt lenne a helye! Mit csinál ott a Slovanban? – de ennyi, soha senkitől nem hallottam rá még egy rossz szót sem rá. Aput még Rimaszombat mellől is felismerik, olyanok, akik a nyolcvanas években szintén eljártak a DAC-ra. Az volt az aranykorszak, néha sajnálom, hogy nem élhettem át.
Édesanyám, Andrea a Kodály Zoltán Alapiskolában tanárnő, már nagyon régen. Engem is tanított. Őt is sokan ismerik, úgy is, mint DAC-szurkolót, és úgy is, mint sportolót, aki aerobik és zumba órákat tart. Valamikor rendszeresen járt focira, de amióta ez van, ami mostanság, inkább megnézi otthon tévében. Az Antal-korszakban az összes meccsen kint volt. Ő is olyan, mint én, Ligetfalura talán egyszer jött el velem meccsre, de Slovanon sosem volt. Igaz, akkor már elváltak az apuval.
Azon kívül, hogy édesapád révén eleve meghatározta az életedet a DAC, mi az, amit személy szerint a DAC-nak köszönhetsz?
A sok élményt, hogy kimegyünk a stadionba és buzdítjuk a csapatot. Barátokat, ismerősöket, akikkel összejövünk, és magyar csapatnak szurkolhatunk. Különösképpen az anyaországi, erdélyi barátokat, akikkel máig tartom a kapcsolatot. Egyszer talán átélhetjük közösen a bajnoki címet is! DAC-szív dobog bennem, mégha az a három év kitiltás oda is tett nekem.
Azelőtt két órával a meccsek előtt hangoltunk, bemelegítettük a hangszálakat. Most végignézel a B-középen, és talán a Nélkülednél ha megmozdulnak. Teljesen más időszakot élünk, mint ami azelőtt volt. Ide jutottunk, de még mindig a DAC-ról beszélgetünk, és reméljük szebb jövő jön! Ismét olyan időszak, amilyen a régi stadionban volt anno. 10-12 ezer ember, mindenki talpon.
Hiába vagyunk minden évben a dobogón, talán többet várunk el. Vagy mert többet ígértek? Itt a gyönyörű akadémiánk, mégsem kapnak esélyt a hazaiak. Pedig nélkülük nehéz lesz, ha én az ifiből annak idején felkerülök a nagycsapatba, a lelkemet is kiteszem, felszántom a pályát. Ez a DAC-szív hiányzik! Hajrá, DAC! Hajrá, Felvidék! Hajrá, magyarok!
Tökéletes végszó, köszönöm szépen a beszélgetést, Tomi. Hajrá, mindent bele!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
