FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mi volt a Pókhegy, vagy a szerdahelyi Czéczeg? Mikortól Szent György a város védőszentje, merre állt a szerdahelyi vár, hol voltak a település korai vásárterei? Miért éppen Szent Péter volt a város történelmi pecsétjében, kiről nevezték el Sikabonyt, ki volt a szerdahelyi Lucifer, hogyan készült a híres csíkos káposzta, és vannak-e kísértetek a Sárga Kastélyban? De azt is feltehetném kérdésként, hogy miért lett sárga-kék a DAC színe? Rengeteg kérdés, amelyekre Nagy Attila helytörténész „100 szerdahelyi történet” címmel megjelent színes, gazdagon illusztrált helytörténeti albumában bizonyosan választ találunk. De hogy kedvet kapjunk mindezek elolvasáshoz, magát a szerzőt hívtuk meg egy magunk közötti beszélgetésre.
Attila, légy üdvözölve nálunk!
Köszöntök én is mindenkit!
Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. A könyved formájában, méretében, de tartalmában is egy nagyon igényes munka: aki a kezébe veszi és belelapoz, rengeteg olyan dologgal találkozik, ami talán eszébe sem jut a várossal kapcsolatosan. Talán még azt sem gondolná senki, hogy Te, aki Dunaszerdahelyről ennyi mindent összeraktál egy ilyen szép kötetben, nem erről a tájról, de még nem is ebből az országból származol. Tokaj a szülővárosod, a feleséged révén kerültél Dunaszerdahelyre, és nemcsak azért vagyunk hálásak, hogy ideérkeztél, hanem azért is, hogy ennyi mindent megtudtál rólunk, magunknak. Hogy jött neked ez a helytörténészi dolog – a végzettséged is ebbe az irányba mozdított?
Említetted a „keresd a nőt”-fonalat. Nagyon sok mindent köszönhetek a feleségemnek, de nemcsak neki, hanem az egész családomnak. Ami egy helytörténeti kutatás mögött van, az a család segítsége nélkül nehezen jöhetett volna csak létre – ezt mindenképpen érdemes kiemelni. Ha másban dolgoznék, történelemtanárként keresném a kenyerem.
Tanítottál valaha is?
Csak gyakorlótanításokat abszolváltam. Történelem és földrajz szakos tanárként végeztem, viszont a történelem szeretete megmaradt bennem, ezt nem lehet kiirtani.
A Csallóköz és a tokaji régió között annak ellenére is rengeteg a hasonlóság, hogy az egyik hegységhez tartozik, a másik pedig egy teljesen lapos vidék. Mindig azt szoktam mondani, hogy mindkét helyen nagyon jó emberek élnek: úgy éreztem, hogy otthonról haza jöttem, nem volt éles a váltás ilyen szempontból.
Amikor bekerültem az itteni közegbe, furcsa volt, hogy nem tudtam sok mindent Dunaszerdahelyről. Érdekelt a város története, de nagyon kevés információ állt rendelkezésre.
Mikor érkeztél a városba?
Mondjuk úgy, hogy még a múlt évezredben, úgy 20-22 évvel ezelőtt. Ha visszanéz az ember, már nem is látja, mikor érkezett ide, nem érzékeli a folyamat hosszát. Ez is arrafelé viszi az embert, hogy ha már költőien szólva: finoman és puhán kibélelt helyre érkezik, ahol jól érzi magát, miért ne kezdjen el azon gondolkodni történelemszakosként, hogy milyen ennek a városnak a múltja. Engem ez mindig is érdekelt.
Érzékelted, hogy az itteni emberek kevesebbet tudnak a város és a Csallóköz történetéről?
Azt érzékeltem, hogy nagyon szeretik ezt a vidéket, viszont – ahogy mondtad – keveset tudnak róla. A szerelem megvolt, ezt mindig látom az embereken, viszont az információk nem jöttek át. A csallóközi ember éli a mindennapjait, nem igazán fúrja bele magát a múltban történtekbe. Ennek azért sok rétege van.
Volt egy szocializmus, amely megpróbálta kimosni az azt megelőző időszakot. Az erőszakos szövetkezetesítéssel eltűnt a parasztvilág, vele a nagygazdák, de a kisgazdák is…
Igen, és teljesen átalakult a táj. Amit most látunk, máshogy nézett ki 100-200 évvel ezelőtt. Ha egy időgéppel visszautaznánk az időben, teljesen más tájba csöppennénk.
Ha azt mondanám, cukorgyár, a mai gyerekeknek már el kéne magyarázni, hol állt Dunaszerdahelyen, mivel foglalkozott, miért és hogyan csináltak itt cukorrépából cukrot…
Szokták mondani, hogy ha a mai fiataloknak leírjuk azt, hogy húszas évek, nem biztos, hogy tudják, miről beszélünk. Hozzá kell tenni, hogy az 1920-as évek. Teljesen átalakult ebből a szempontból az emberek gondolkodása, viszont a lokálpatriotizmusra való igény mindenkiben megvan.
Szóval benned megfogalmazódott, hogy jó lenne erről többet tudni. Melyek voltak az első lépések? Azok még nem olyan idők voltak, hogy az interneten minden információ fellelhető volt, hanem inkább könyvtározós, levéltározós munkát feltételezek…
Nem kell borzasztó dolgokra gondolni. Ha az ember érdeklődik valami iránt, az nem azt jelenti, hogy egyből nekiáll kutatni és levéltárakban, könyvtárakban elkezdi morzsolgatni a könyvek lapjait vagy szedi szét az okleveleket.
Hogyan fogtál tehát neki?
Elsősorban anyósomtól kaptam egy régi, szép képeslapot Dunaszerdahelyről. Neki is kifejezetten sokat köszönhetek, sokat lendített az érdeklődésemen. Nagy szerelmem a fotótörténet, így az a bizonyos képeslap a kiindulópontja ennek a történetnek. Megült egy kicsit bennem a dolog, majd elkezdett hullámzani, ahogy a tenger is dolgozik.
Az ember először elkezd keresgetni és ha a könyvespolcon nem talál semmit, előbb-utóbb el kell jutni máshova is. Nem biztos, hogy ez egy konkrét levéltár lesz, lehetnek olyan ismerősök, akiknek vannak régi oklevelei. Ez már felkelti az emberben az érdeklődést és elindul a lavina.
Azt szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy csodálkozó anyós: ebben az esetben ez akkor teljesen igaz is. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a tanári végzettséged mellett sok minden más, technikával kapcsolatos dologgal is foglalkoztál, mint például a tördelés. Amióta ismerlek, mindig benned volt a vizualitás, hogy ne csak írjunk a dolgokról, mutassuk is meg őket. Ha valaki belelapoz a könyvbe, akkor nemcsak a rövid írott történetek ragadják meg az embert, hanem a gyönyörű képek is, amelyek alapján ráismerünk a helyre, ahol élünk…
Igen, főleg, ha egyrészt ez az ember szakmája is, pontosabban nekem az asztali kiadványszerkesztés volt ilyen. Ez azt jelenti, hogyan rakjunk össze egy kiadványt, könyvet. Az ember ilyenkor más szemmel nézi a könyveket, tudja, mit szeretne a saját munkájából kihozni. Ha valaki nemcsak az írója, hanem a könyvének összerakója, menedzsere, pénzbehajtója is, akkor máshogy tekint a saját művére. Szerettem volna minél többet belerakni és olyan dolgokat is megmutatni, amiket lehet, hogy máshol nem találnak meg. Ennek az egyik szála a fotótörténeti rész.
Úgy kezdtél el keresni, hogy kaptál egy képeslapot, ennek mentén pedig gyűlt az archívum. Ezeket a dolgokat folyamatosan is publikáltad a szociális hálón? Sok literátus embernél, akik irodalmat jelenítenek meg, írnak, azt tapasztalom, hogy képpel adják el a történeteiket.
Igen. Van egy Facebook oldalam, bár mostanság kevesebbet jutok hozzá. Igazából azonban azt látom, hogy erre nem a közösségi háló felülete a legtökéletesebb. Lehet, hogy az érdeklődés felkeltésére jó, de ami jön, az ugyanolyan gyorsan megy is.
Elfelejtik?
Szerintem igen, túl gyors világban élünk. Ha egy könyvet veszünk a kezünkbe és átlapozzuk, megállunk. Meg kell állnunk egy-egy képnél, hogy megfelelően meg tudjuk nézni. Más mobiltelefonon, tableten vagy képernyőn nézni egy képet. Itt pont azért vannak beépítve a képek, hogy rácsodálkozhassunk arra, mennyi mindent nem tudunk még. Ennek a kicsúcsosodása egy-egy ilyen kiadvány, meg akarjuk mutatni, vagy inkább megőrizni a felvételeket.
Ezzel a könyvvel tudatosan az volt a cél, hogy a történeteken keresztül megmutass a dunaszerdahelyieknek egy nagyobb képet a szeretett városukról?
Egyértelműen. A történetek időrendi sorrendben haladnak, a honfoglalástól eljutunk egészen a legújabb korig. 100 történet van kiemelve, de lehetett volna ez 200, 400, de akár 50 is. A százas szám a Szerdahellyel is összepasszol, ráadásul rövid cím, tehát könnyen megjegyezhető. Pont belefértek a történetek olyan terjedelemben, amely még fogyasztható. Ha megnézzük a történeteket, próbáltam azokat olyan módon szétszedni, hogy rövidek legyenek. A könyv nem kimondottan az idősebb, hanem pont a fiatalabb generációt célozza meg.
A benned szunnyadó tanár tehát – nem középiskolás fokon – így is működik. A történetek által társadalomrajzot is adsz, tehát nemcsak a várost, hanem annak az egykori lakóit is bemutatod. Írsz a zsidóságról is és érdekes tény, hogy Dunaszerdahelyen nemcsak egy zsinagóga volt, hanem ha az imaházat nem számoljuk, akkor kettő…
Talán több is. Ahogy mondtad, a legfontosabb, hogy kik éltek itt. Nekem a sztorik a lényeg, azok a történetek, amelyek megtörténtek 800, 600 éve, de ugyanúgy megtörténnek ma is. Amiről ma beszélnek az emberek, ha többszáz év múlva megírják azt, akkor ugyanilyen sztori lesz belőle.
Fontos olyan szintre felemelni az érdeklődést, hogy az emberek megtudják: itt tudósok, biokémikusok és egy tábornok is született, de Dunaszerdahelyen látta meg a napvilágot az első profi magyar ejtőernyős is.
Olyan széleskörű az itt születettek felmutathatósága, hogy ezeket kell példaként állítani a mai fiatalok elé. A lehetőség mindig adott. Ezzel még azt akartam megmutatni, hogy rengeteg ilyen ember volt Dunaszerdahelyen, de nem csak itt. Ha picit körülnéznénk a Csallóközben, mindenhol ezt látnánk. Van még egy nagy adósságunk a Csallóköz kapcsán, mert ezt még nem bogoztuk ki. Nagyon sok sztori van, nagyon sok híres személyiség és nagyon sok jelkép.
Amikor azt mondtad, nagy adósságunk van, többes számot használtál, mert ezt a munkát nemcsak Te végzed. Van itt egy Csallóközi Múzeum, amelynek Nagy Iván vezetésével van egy jó csapata, akikkel nemrég közös könyvbemutatótok volt…
Sokan vagyunk, éppen a helytörténészeket nem ismerjük általában, ők nincsenek annyira összefogva. Vannak konferenciák, lehetőségek, ahol tudnak találkozni, de egy igazán nagy munkagyűrű még nem alakult ki, amelyen belül teljes mértékben ismernénk egymás tevékenységét. Holott a Csallóközben profi helytörténészek vannak, de tágabb értelemben véve, a Felvidéken is nagyon sok ilyen ember dolgozik. Az adósságot úgy értem, hogy az emberek már várnak egy könyvet, amely a Csallóközről szól, bemutatva a Duna kicsi ágai között zajlott múltbéli életet…
…amire a víz óriási hatással volt…
A könyv elején ki is térek erre. Az egyik példaképem, Csaplár Benedek piarista tudós írta le a csallóközi mitológiát, megőrizve az utókornak. Ő egyébként zseniális figura volt. Ipolyi Arnoldnak írja, hogy amikor lement a pici porkunyhókba, ott jegyzetelte le a meséket, mondákat és onnan is rengeteg információnk van. Az adósságunkat az is mutatja, hogy a több folyóméternyi életművéhez hozzá sincs nyúlva, fel sincs göngyölítve. Rengeteg csallóközi sztori van még a régi időkből is, de folytathatnánk a sort, nagyon sok ilyen emberünk van, szerencsére.
A könyvben nagyon tetszett, hogy a csíkos káposzta okán ételkultúráról is beszélsz. További érdekes dolog, hogy vannak olyan földrajzi elnevezések a városban, amelyeket sokan használnak. Van olyan vezetéknevünk, hogy Csíkász, ennek ellenére nagyon kevesen tudják, mi az a csík és hogy miért csíkos a káposzta.
Pontosan, ezt mindig fel szoktam vetni a közönségtalálkozókon: ki az, aki szereti a csikmákot? A Csallóközben tudják, hogy ez metélt tészta, mákkal. A káposztás csík egy nagyon elterjedt és finomnak mondott eledele volt a csallóközi népnek.
Több száz éve ezt a vidéket víz borította, mocsaras, lápos volt. Ahol most vagyunk, az a Csík ér által közrefogott terület. Akik a csíkot halászták, ők voltak csíkászok. Hajnalban jártak ki letenni a nagy kasokat, a csík pedig egy pici, keskeny halacska. Ez beúszott a kasba, és amikor jöttek kiszedni a kast, az tele volt csíkkal. Ezt követően vitték a fogást a halpiacra eladni.
A csíkos káposzta az nem a káposztával készült tészta, hanem maga a pici hal, amit eléggé érdekes módon készítettek el. Besózták őket, beledobták egy vödörbe, szerencsétlenek pedig lényegében egymásról ledörzsölték a pikkelyeket. Utána a gazdasszony kiszedte, levágta a fejét és kitépte az egyszál belét, majd káposztás, savanyított lében főzték meg. A hal húsát egyébként nagyon finomnak mondták. Tudjuk, hogy másféle halakat is fogyasztottak és teljesen eltérő volt az étkezési kultúra. Sajnos ezzel nem foglalkozunk, pedig ez is megérne egy misét. Például, hogy milyen pástétomot ettek: akkoriban teljesen más volt a pástétom, mint manapság… Érdekes étel a besütött cipó, amibe mindent beletettek, amit találtak: halat, de akár vadat is.
A tartósítószerek és a nagyüzemi termelés kisöpörte ezeket a klasszikus ételeket. Tetszett a könyvben, hogy nemcsak az emberekről, a helyekről, a személyekről, az étkezéskultúráról, hanem a felekezeti dolgokról is beszélsz: mi történt például a reformáció idejében, vagy a katolicizmus vonatkozásában. Ezzel egy teljes és valós kép rajzolódik ki Dunaszerdahely vonatkozásában. Sőt, még nyelvhasználatról is értekeztek benne.
Nekem nagyon tetszik az a rész, amelyben a régi csallóközi szavakat, tájszókat írjuk le. Természetesen nagyon sok benne a forrásidézet, de ez szándékos volt, nem akartam semmit sem átírni. Több mindent emeltem ki a Csallóközi Hírlapból és maguk ezek a tájszók is nagyon érdekesek. Sőt, van még egy másik, bővebb gyűjtés, de az egy másik, későbbi könyvben, egy nagyobb régióban elhelyezve kerül majd terítékre, ahol Csaplár Benedeknek van egy gyűjtése.
Izgalmasan hangzik. Érdekesség, hogy ezek közül sokat leközölt a Magyar Nyelvőr is. Ezek ott is megjelentek, abban az időben így gyűjtötték a tájszavakat. Érdekes lenne azt is összevetni, mi az, ami még ebből élő és mi nem. Milyen volt a múlt évben megjelenő könyv fogadtatása?
Úgy érzem, pozitív. Az emberek keresik, érdeklődnek, jók a visszajelzések. Remek dolog, hogy apró történetek vannak benne, tehát könnyen fogyasztható, egy-egy sztorit nagyon gyorsan el lehet olvasni. Nem kell leülni és hosszasan olvasni, amire a mai kor embere már nehezen vehető rá. Felgyorsult a világ.
De azért nem sms méretben írtad meg a történeteket?
Nem, annál azért bővebben. Viszont sok bennük az adat, de ez a helytörténész hibája: adat nélkül nem lehet. Másrészt meg alá kell támasztani, honnan veszem a történethez a dolgokat.
Attila, nagyon köszönöm a beszélgetést! Remélem, sok embernek kedvet csináltunk ahhoz, hogy megvásárolják a könyvet, belelapozzanak és el is olvassák, mert ezzel komoly hiánypótló munkát végeztek. A csapatnak termékeny munkát kívánok, hogy minél jobban megismerhessük a tájat, a térképet és a viszonyokat, amiben most élünk, mert lehet, hogy ezt ismerve jobban értékeljük majd, ahol most tartunk.
Az összes helytörténész nevében szeretném megköszönni a lehetőséget.
További jó munkát kívánok, köszönöm a beszélgetést!
Videóinterjú:
Menyhárt Dodi vendége Nagy Attila | Magunk között
