Emlékszem, a történelemórákon az egyik kedvenc témám az ókori Görögország volt, a hozzá tartozó mitológiai történetekkel együtt, amelyek az istenek csodás tetteiről és végtelen erejéről szóltak. Az alábbiakban kivesézett sorozat talán csak a szereplők és a résztörténetek szempontjából jeleníti meg ezt a világot, sokkal inkább egy fekete humorral jócskán átitatott szatíra, amely gondol egy nagyot és modernkori környezetbe helyezi át az isteneket.
Jeff Goldblum tündököl az istenek királya, Zeusz szerepében, aki egy tankönyvi megalomániás – halál laza melegítőszettekben és fényűző körülmények közt tengeti napjait – egészen addig, amíg őt is meg nem csapja az elmúlás szele. Éppen kényeskedve szemléli magát a tükörben, mikor egy új ráncot fedez fel az arcán, és ennek jelentését máris összeköti a jövendölésével, ami a káosz eljövendő uralmát jósolja meg. Feleségével, Hérával és fiával, Dionüszosszal alkotnak egy mai szemmel igencsak diszfunkciósnak mondható családot.
Talán Prométheusz (Stephen Dillane) karaktere az, aki a legtöbb szimpátiát képes kiváltani a nézőből – aki ugyan amellett, hogy Zeusz folyamatos büntetését szenvedi el egy sziklához láncolva, de mégis a főisten legfontosabb bizalmasa. Ő az egyetlen szereplő, aki néha kifordul a néző felé és magyarázatokkal világítja meg közelebbről, a kusza kapcsolati rendszereket és a karakterek előéletét.
Charlie Covell rendező profi módon kovácsolta egyetlen rendszerré az elvetemült ötleteket, rá eddig főként a „Truelove” és „A ki***tt világ vége” c. sorozatok alkotójaként hivatkoztak.
A sorozat érzékletesen mutatja be mind az élők, mind a holtak világát, ahová Orfeusz alászáll, hogy kiszabadítsa szerelmét, Eurüdikét. Kettejük ambivalens viszonyának kibontása alkotja a nyolcrészes sorozat egyik fő történetszálát, a legtöbb mélységet és azonosulható pontot is itt találjuk meg. Az alvilág fekete-fehér, kinematográfiai szempontból is emlékezetes képeiben feltárul a legfőbb mítosz az újjászületésről, amelynek reményében a lelkek átkelnek a Léthé folyón.
A Kaos komoly filozófiai kérdéseket fejteget a létről, halálról, istenhitről, sorsról, eleve elrendeltségről és mindarról a küzdelemről, amely a halandót próbára teheti élete során. Aki viszont arra számít, hogy egy száz százalékban autentikus, mitológiai drámát kap, az csalódni fog. A sorozat ugyanis sokkal inkább hajaz egy Tarantino- vagy Guy Ritchie-féle feldolgozásra, sok vérrel, erőszakkal, trágár szöveggel és nem várt fordulatokkal – olykor kikacsintva a nézőre és egy-egy poénnal vagy ügyesen választott dalbetéttel feloldva, az istenek kollektív ámokfutását.
