FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az interjú rövidített változata megjelent a Klikkout augusztusi számában.
Régen a pedagógusok voltak a társadalmi élet központjai, akiket éppen ezért – Gárdonyi hasonlatával élve – a közösség világító lámpásaiként is értelmezhetünk: a gyermekek oktatásán kívül aktívan kivették a részüket az általános műveltség színvonalának az emeléséből, szervezve a kulturális életet – röviden szólva, egy tanító a közösségben a szellemi élet forrása is volt. De hogy vajon mi a helyzet ma, emelkedik-e vagy éppen süllyed a tanári presztízs, hogy milyen a megítélése a nevelő hivatásnak, hogy mennyire meghatározó alakítói mindennapjainknak a nemzet napszámosai, arról Végh Andreával, a nyékvárkonyi Móra Ferenc Alapiskola pedagógusával, Brunczlík Viktorral, a somorjai Corvin Mátyás Alapiskola matematika-informatika szakos tanárával és Uher Rudolffal, a bősi Amade László Alapiskola tanítójával beszélgetünk.
Kedves gyakorló kollégák, köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást! Nyár, szünet, pihenés, a sokak által irigyelt kéthónapos tanári szünidő indult most és ennek a kezdetén kérdezlek Titeket: hogy vagytok, milyen évet zártatok, hogyan pihentek? Kezdjük a hölggyel: Andi?
V.A.: Örülök, hogy jó évet zártunk, bár örök optimistaként mindig azt mondom, hogy jó évet zárunk, mert eljutunk oda, ahova el szeretnénk jutni. Ha nem is jutunk oda, próbáljuk minél jobban megközelíteni. Másodikosaim voltak, harmadikba megyünk tovább. A két hónap szabadság arról fog szólni számomra, hogy készülök az új tanévre, hiszen eddig csak elsőben és másodikban tanítottam, de a bizonyítvány mellé mi is kaptunk egy rendkívül pozitív megerősítést, hogy mehetünk tovább a kis csapattal. A két hónapban keresek, kutatok: hogyan lehet elkezdeni a harmadik évet, mert ez egy teljesen új pálya lesz számomra.
Viktor, neked milyen éved volt?
B.V.: Pedagógusként a harmadik évemet zártam le. Ez az esztendő teljesen más volt, mint az előző kettő, ugyanis a sors váratlanul úgy hozta, hogy osztályfőnök lettem, ráadásul egy végzős, kilencedik osztályban. Őszintén szólva, mikor ez tavaly augusztusban kiderült, nem voltam erre felkészülve. Az év így nagyon sok plusz munkával és feladattal járt, de azt hiszem, nagyon jól győztük az osztályommal és kiváló évet zártunk. Végül nagyon örültem, hogy megkaptam az osztályt, rendkívül megszerettem őket.Elballagtak, de biztos vagyok benne, hogy jövőre, ötödikes osztályfőnökként egy teljesen más dolog vár rám… De ezt a legelső osztályomat vissza fogom még sírni, ez biztos.
Rudi, te is kilencedikeseket ballagtattál el…
U.R.: Igen, nálam is lezárult egy szakasz, annyi különbséggel, hogy ötödiktől vittem végig az osztályt. Szép periódus volt, aminek az elejét megfertőzte a koronavírus-járvány. Bár nem voltak angyalok, nagyon tudtam őket szeretni, és az év végére sem fárasztottak le annyira, erősen megmaradnak az emlékezetemben. Ami a nyarat illeti, nagyon élvezem a kerti munkát, néha pedig kerékpárra pattanok, így készülök a következő tanévre.
Vannak szakmák és vannak hivatások. Ti miért ezt a hivatást választottátok? Kezdjük a harminc éve pályán levővel. Emlékszel még, hogyan kerültél Nyitrára?
U.R.: Ne várjatok nagy sztorit, talán csak annyi, hogy a középiskolában voltak jó példaképeim egyes tanárok személyében, ennyi elég is volt. 1989-et írtunk, pont a rendszerváltás évében érettségiztem a komáromi Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskolában. Annyira azért nem jött be a gépészet, hogy műszaki főiskolán folytassam, viszont úgy éreztem, hogy szeretnék még tanulni, ezért a pedagógusi pályát választottam. Egyáltalán nem bántam meg.
Harminc év távlatából ezt mondani nagy dolog, hálás lehetsz érte.
U.R.: A pályám nagyjából hetvenöt százaléka mögöttem áll, mivel körülbelül negyven évig dolgoznak az emberek. Meglátjuk, milyen kihívásokat hoz még ez a fennmaradó tizenvalahány esztendő.
Andi, nálad mi volt az indítótörténet? Somorjára jártál, az ottani gimnáziumban érettségiztél.
V.A.: Nem is tudom, mindig éretlenkének éreztem magam a világhoz. A mai napig nem tudom, hogyan sikerült tanítóvá válnom. Nagy vágyam a színészi pálya volt, csak az anyagi háttér és a tehetség is kevesebb volt. Az egyik barátnőm vetette fel, mi lenne, ha magyar–német szakra mennénk Nyitrára. Nekem mindkét tantárgy tetszett, optimistán is vágtam bele a dologba. A magyarral nem volt gond, viszont azt gondoltam, hogy tudok németül, de már a folyosón, a csoporttársaim között tudatosult bennem, hogy annyira azért mégsem. Mivel ez nem jött össze, a barátnőm mondta, hogy ne csüggedjek, létezik óvópedagógus szak is. Hirtelen nem is tudtam, miről van szó, azt gondoltam, kicsi gyerekeket kell tanítanom, de felvilágosított, hogy alsó tagozatos tanító néni lehetek. Erre azt mondtam, vágjunk bele, jó lesz, próbáljuk meg. A nyugat-magyarországi Apáczai Egyetemnek a kihelyezett kara nyílt Komáromban, pontosabban a Tiszti Pavilonban. Már magában Komárom egy remek hely volt, mert rengeteg cserkész volt ott, és én magam is az vagyok. Ott kezdődött a pályafutásom, és nem bántam meg, mert egy remek iskola volt, amely rengeteg mindent tanított az emberségről.
Annyit tennék még hozzá, ha nincs a cserkészet, akkor ma én sem vagyok itt, hiszen őrsöt vezetni vagy benne tevékenykedni egy remek pedagógiai módszer.
Még valamikor régebben, az első táboromban Csicsón mondta Csizmadia Ambrus, hogy a cserkészet egy életforma, amit soha nem adj fel, és eszerint is élek. A tanításban is aszerint működök, hogy mindenből ki lehet hozni a legjobbat. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
Nem bánod, hogy a színészi pálya tanárira cserélődött?
V.A.: Nem tudom, nem volt meg a színészetben elengedhetetlen megélés. Szerintem ez is egy nagy porond, itt is ki lehet magunkat élni, csak nem én vagyok a színpadon, hanem a gyerekek. Talán hátulról dirigálni még jobb is őket, mert azt adják vissza, amit szeretne az ember. Jó ez így, teljesen rendben vagyok a jelenlegi helyzettel.
Viktor, te is Somorján érettségiztél, onnan is származol, és a szülővárosodban is tanítasz. Neked mi volt a motiváció, hogy pedagógiai pályára lépj?
B.V.: Nálam ez igazából már alapiskolás koromban kialakult. Hatodikos-hetedikes lehettem, amikor megtetszett a szakma. Ekkor már otthon felmérőt készítettem a szüleimnek, amit megírattam, és ki is javítottam. Szerintem ők ezt annyira nem élvezték, de már akkor kialakult nálam, hogy pedagógus szeretnék lenni, és ez később sem változott meg. Kijártam a gimnáziumot, majd Nyitrára mentem egyetemre. A harmadik évemet zárom tanárként, és továbbra is úgy gondolom, hogy a helyes úton járok.
Voltak előtted tanárpéldaképek?
B.V.: Konkrétan nem tudnék kiemelni egy vagy két személyiséget, valahol mindenkiből láttam egy keveset, ami tetszett, amit tiszteltem, és az egész összeállt egy egésszé.
A tantestületetek csaknem ötven fős, tehát nagy iskoláról beszélünk. Kapsz a kollégáktól segítséget, támogatást?
B.V.: Persze, rengeteget, amiért óriási köszönet jár nekik. Tudni kell, hogy valamikor ebbe az alapiskolába jártam, tehát az akkori tanáraim most már a kollégáim. Amikor odakerültem, talán csak egy-két olyan kolléga volt, akit nem ismertem. Nem volt ismeretlen a közösség, és szerintem sikerült jól beilleszkednem. A kollégákkal jó viszonyt ápolok, segítenek és támogatnak, ahol csak tudnak.
Mindenkinek megvan az egyéb elfoglaltsága is, te például futballbíróként is tevékenykedsz. Hol kapcsolódik a matematika–informatika és a foci?
B.V.: Nyolc-kilenc évet aktívan futballoztam, tizenhét esztendősen pedig elmentem egy gulyásfőzésre segédkezni, ahol a gyerekeknek szerveztek egy minibajnokságot. Az edzők fújták a meccseket, de amikor már elfogyott a kedvük, a kezembe nyomták a sípot.
A televízióban állandóan követtem a focit, és én is futballoztam, láttam, mit csinálnak a játékvezetők… Kipróbáltam és nagyon megtetszett. Ezt követően jelentkeztem a Dunaszerdahelyi Területi Labdarúgó Szövetségnél, hogy szeretnék játékvezető lenni.
Rögtön be is dobtak a mélyvízbe, azonnal egy felnőtt mérkőzésre mentem partjelzőnek. Ez a szerep is nagyon megtetszett, így már több mint nyolc éve bíráskodom a Dunaszerdahelyi járásban, remek hétvégi hobbiként.
Azért elég komolyan veszed a hobbid, hiszen emlékszem rá, hogy egy alkalommal Angliában voltatok egyhetes kiránduláson, utaztatok haza másfél napot, majd a hazaérkezés után másnap reggel mentél meccset fújni. Szóval ebben is kitartó vagy. Rudival több minden is összeköt minket: egy utcából származunk Nyékvárkonyból, mindketten pedagógusok és cserkészek is vagyunk. A cserkészmozgalomban voltál csapatparancsnok, öreg cserkészként pedig plusz feladataid is vannak…
U.R.: Először én is a kezdetekről ejtenék néhány szót. Szintén Nyitrán végeztem az egyetemet, ezzel párhuzamosan, 1991-ben beindult az országban a cserkészet, ami már a főiskolás éveimet is végigkísérte. Létrehoztuk a nyékvárkonyi cserkészcsapatot, majd a bősit… Ebben meghatározó szerepet játszott Zsidó János esperes úr, akárcsak manapság. 1993. szeptember 1-jén elkezdtem az első munkahelyemen, a dunaszerdahelyi Szent János Alapiskolában dolgozni. Zsidó János atya akkor lett Dunaszerdahelyen esperes. Az alapiskola alsó tagozatán kezdtem tanítani, rögtön elsős osztályfőnök is lettem, párhuzamosan pedig cserkészkedtem. De mi cserkészek tudjuk, hogy ezt nem lehet elválasztani a pedagógiai munkától. Minden nap, minden egyes tanítási órán ott volt velem a cserkészet. Erre talán azok a diákok emlékeznek a leginkább, akiket akkor tanítottam. Húsz éven keresztül voltam aktív parancsnok, majd nemrég újra találkoztunk mi, öregcserkészek. A néhány éve Nyékvárkonyra került esperes úr ösztönzésére létrehoztuk az öregcserkészek klubját, most pedig újra nyitogatjuk a szárnyainkat – próbálunk valami hasznosat létrehozni. De izzadtságszag nélkül, hogy ne erőltessük rá magunkat a fiatalokra. Amiben tudunk, segítünk, főleg az egyházzal, templommal kapcsolatos segítőmunkát végzünk.
Senki se úgy gondoljon erre, hogy összejöttök és öreg történeteket meséltek, hanem nagyon aktívak vagytok, a plébánia körüli munkálatoktól kezdve a túraszervezésig lényegében egy közösséget gondoztok…
U.R.: Vannak évek, amikor az ember távolabb kerül a cserkészettől, nem vesz annyira aktívan benne részt, de ez mindenkinek benne marad a vérében és előbb-utóbb visszatér. Az öregcserkészet így tért vissza szerencsésen Nyékvárkonyba.
Andi, te ugye a bősi cserkészcsapatból táplálkozva vonod be a cserkészetet a tanításba. A nyékvárkonyi volt a kezdőiskolád, vagy tanítottál másol is?
V.A.: Másodéves voltam a főiskolán, mikor Illésházán kezdtem el tanítani. Akkoriban egy könyvesüzletben is dolgoztam, és az egyik kliens mondta, hogy ő oda megy tanítani, próbáljak szerencsét én is. Annyira nem tudtam, hol található Illésháza, hogy a szüleimnek azt mondtam, egy Illésszekér nevű faluba megyek, de egyikük sem hallott még ilyenről, ezért előkerült a térkép.
Ott kezdtem meg a pályafutásomat, csodálatos öt évet töltöttem ott. A több kis falu – Kismagyar, Tonkháza, Bélvata – lakói és a kollégák is nagyon kedvesek voltak. Mi voltunk a fiatalok, az új rügyek, akik még nem tudták, mit is kezdjenek magukkal. Ha valaki kiszakad a padból, attól még nem lesz automatikusan tanító.
Ez 22 éve volt, de a mai napig emlegetem őket. Azóta sajnos az az iskola már nem működik, de csodálatos élményekkel gazdagodtam. Bevésődött az ott töltött öt esztendő.
Tudom Rólad, hogy immár negyedik alkalommal szervezted meg az Ez a te napod című tehetségkutató aktivitást, amelybe az egész nyékvárkonyi iskola bekapcsolódik. Szerintem ez egy példaértékű és követendő dolog azt illetően, hogyan lehet egy éven keresztül felpezsdíteni az iskolai életet plusz aktivitásokkal…
V.A.: Úgy gondoltuk, hogy kétévente szervezzük meg, de bejött a koronavírus-járvány, azóta pedig picit máshogy jöttünk vissza a versenyből. Az osztályomban szoktam rendezni tehetségkutatót, a szlovák órán mindig megnéztük, ki tud a legszebben énekelni. Ez tehát egy osztályverseny volt, mígnem az egyik kolléganőm felvetette, miért nem csináljuk ezt meg iskolai szinten is. Mertünk nagyon álmodni, feldobtuk a témát, hogy ha valaki meg akarja magát mutatni – ki akar szakadni a szürke hétköznapokból, és nemcsak a tanulásra orientálódni –, az jöjjön és próbálja meg. Az elsőre rögtön 37-en jelentkeztek.
Vannak kategóriák?
V.A.: Nem adtunk meg kategóriát, a diákok jöttek azzal, mit szeretnének bemutatni. Annyi volt a feltétel, hogy mi az, amiben jobb, több vagy. Először jöttek, hogy rajzolni akarnak. Rendben volt, csak picit bánkódtunk azon, hogy így néma lesz a műsor. Majd jött az ének, a szavalás, sőt volt, aki bűvészkedni akart vagy főzni. A legutóbbi pedig a kisfilmkészítés és a projektek. Egyre profibbak lettek, eleinte még noszogatni kellett őket. Volt olyan, aki szavalni akart, de nem tudta, mit, így a hóna alá nyúltunk és felkaroltuk. Olyan példa is akadt, akinek az énektudásával a tanítási órák után foglalkoztunk. Ott még mindenki profinak gondolja magát, de mindenkit figyelmeztetünk, hogy nézőközönség előtt picit más a helyzet. Az utolsó kiírás volt az első olyan, amikor nem kellettünk hozzá, megoldották. Annyira sokrétű, színes lett az egész, a LEGO-videó, a rajzok, az éneklés… Jó, hogy a családok is besegítenek, beállnak mögénk. Maga a megmérettetés három fordulós: van egy nagy selejtező, ahol megnézzük, ki az, aki még gyakoroljon és jöjjön el legközelebb, a középdöntő, ahol már ügyesek a résztvevők, de vannak közöttük, akik kimagaslanak, és van a döntő rész, ahol nem morzsolódik le senki, már csak a helyezéseket osztjuk szét. A legjobb pedig megkapja a saját kategóriája Oscar-díját. Megemlítenék egy bűvész diákot, aki minden egyes fordulóra újat hozott, e mögött pedig ott a család, besegítettek, és emiatt is lett olyan fantasztikus. Délelőtt a gyerekeknek adták elő a produkciókat, ami sokkal merevebb volt, mint a délutáni, amikor a szülők előtt szerepeltek. A zsűri a délelőtti produkciókat díjazta. Bízunk benne, hogy ez tovább is folytatódik majd.
Nekem a tanár egy háromszögben helyezkedik el, a gyerektársadalom, a szülői társadalom és az oktatásügy hármasának közepén. Több irányból kap impulzusokat, bátorítást, olykor támadást… Ha a mai kor iskoláját nézzük, mindenkinek van tapasztalata, egyrészt a saját iskolai időszakáról. Hogy élitek meg jelenleg a tanár szerepét az oktatásban? Rudival kezdeném, mert talán neki van a legnagyobb fejlődéstörténeti áttekintése.
U.R.: Amikor az előző rendszerben egy tanító a pályára lépett, nagyjából ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel dolgozott, egészen a nyugdíjáig. Nem volt annyi felső parancs, pedagógiai rendszerváltás. Volt egy ideológia, aminek megfeleltek és kész. A rendszerváltás után kezdtem a pályát, az elmúlt harminc év alatt volt sok új pedagógiai irányzat, ami általában már papíron kifulladt – bürokráciával megoldottuk ezeket a rendszerváltásokat. Harminc esztendő távlatából elmondhatom, hogy a gyerekek, de maguk a szülők is rengeteget változtak. Először talán a szülők, aztán a gyerekek, mert a gyerek azt hozza, amit otthon kap, ez vetül le náluk az iskolában. Ezen hiába siránkozunk, ezzel szembe kell nézni. Ugyanazokkal az eszközökkel nem lehet ezt folytatni, amelyekkel harminc évvel ezelőtt kezdtem. Nekem a legutóbbi tanítási év egyfajta önvizsgálat is volt, mert sokat agyaltam azon, mi várhat még rám. Ha a Jóisten is úgy akarja, akkor még 12–13 esztendőt taníthatok.
Megint egy újabb pedagógiai rendszerváltás elé nézünk, a kérdés, hogy tudok-e ehhez még alkalmazkodni, van-e bennem annyi kurázsi, hogy még fel tudom venni a ritmust. Mások a gyerekek, mások a szülők, mások az új, fiatal kollégák. Utóbbit pozitív értelemben mondom, de ők már más generáció tagjai. Hol van az én helyem ebben a csomagban? Bízom benne, hogy még megállom a helyem, de ezt a változást mindenképpen úgy kell átélnünk, hogy alkalmazkodnunk is kell hozzá, nem pedig csak sóhajtozni.
Nyilván lehetne ezt az egészet példákkal is illusztrálni, hogy a mai gyerek, amit gondol, azt megkérdezi. Nem gondolkodik el azon, vajon szabad-e ilyet kérdeznem, csak egyenesen megkérdezi. Pályakezdő koromban volt egy bizonyos fék a gyerekekben, nem úgy vágták oda a kérdéseket, ahogy manapság odavágják. A szülőknél ugyanez a helyzet. Ma már nagyobbak az elvárások, változtak az otthoni szerepek. A csonka családok kérdése is hordoz magában bizonyos problémákat. Mivel a gyerek sokkal több időt tölt velünk az iskolában, mint otthon a szüleivel, nekünk kell alkalmazkodnunk, jobban belelátnunk a gyerek lelkébe. Valóban gyakran van, hogy a gyerek nálunk keres menedéket. A kollégákkal gyakran tapasztaljuk meg azt, hogy hozzánk szalad a gyerek és átölel…
Viktor, az újabb generáció tagjaként Te mit érzékelsz mindezekből?
B.V.: Biztos, hogy az évek alatt óriási változások történnek, ugyanis azt is látom, hogy a most elballagott osztályom tagjai mindössze tíz évvel fiatalabbak tőlem. Mi teljesen mások voltunk, mint amilyenek most ők. A világ nagyon felgyorsult, és nem százévente változik valami, hanem szinte évente vannak olyan változások, amelyekhez egy pedagógusnak alkalmazkodnia kell. Az, hogy talán még jobban belelátok a fejükbe, mindenképpen előnyt jelent. Jobban megértem a problémáikat, jobban tudom, hogyan kellene bánni velük. Húsz éve a rendhez elég volt a tanárnak ordítania egyet, és csend lett. Ma ez így nem működik: ha valaki ordibálni akar, akár az egész órát végig kiabálhatja, nem lesz feltétlenül rend. Gyakorlatilag nincs a kezünkben semmilyen fegyelmező eszköz – annyit tudunk csak csinálni, hogy beírjuk őket az osztálykönyvbe, ami gyakran már nevetséges dologba megy át, mert nem foglalkozik vele aztán senki.
A mai generációra érzelmileg kell hatni: el kell érni, hogy tiszteljenek és valamilyen szinten kedveljenek is. Ha ez nincs meg, és úgy jönnek az órára, hogy nem kedvelik, esetleg félnek a tanártól, nem lesz jó az összhang, és nem fog menni az oktató-nevelő munka. Ha a mai generációnál megvan a tisztelet és a szeretet, akkor bármit lehet velük csinálni – tisztelni fogják a tanár által kérteket, követelteket és fogják engedni, hogy tanítson.
Sok helyen nagyon nagy probléma, hogy nem tudják kezelni a gyerekeket. El kell ismernem, hogy én is egy rosszul viselkedő diák voltam, de minden gyerekre van módszer, hogyan kell bánni vele. Beszélgethetnénk az egyéni bánásmód témaköréről is, mert mindenki más. Generációváltás van, de mindenkihez egyénileg is viszonyulni kell, hogy lássuk és megismerjük őt, ezáltal pedig tudjuk kezelni az adott diákot.
U.R.: Viktor, a szívemből szólt. A mai tanítás nem korlátozható a pedagógiai tevékenységre. Rengeteg olyan további feladat van, amivel meg kell érintenünk a gyereket, egyébként nem tudjuk elérni a célunkat. Nem lehet úgy fegyelmezni, mint régen. Akkoriban olyan osztályfőnöki órákat tartottunk, ahol a felebaráti szeretet, a szülő, a gyerek és az osztálytársak közötti kapcsolat volt a téma. Ezekről a dolgokról beszélgettünk negyvenöt percet. Már akkor is nagyon nehéz volt őket bekapcsolni a beszélgetésbe, de akár képmutatásból is végighallgattak, kibírták az órát. Ma ez lehetetlen: máshogy visszük át az üzenetet. Állandóan résen vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell, és megtalálni a legjobb megoldást az adott szituációban. Nem lehet a gyereket földbe tiporni, megalázni, mert az nem megoldás. Valamilyen szinten a tanítónak – és ezt még harminc év után is tanulom – meg kell alapozni a gyerekekkel való viszonyát, ami kis túlzással baráti. Lehet, hogy vicces, vagy egyeseknek akár felháborító is, hogy hecceljük egymást mondjuk a foci kapcsán, mivel tudják, melyik a kedvenc focicsapatom, én pedig tudom, melyik az övék. Erre már lehet alapozni, van egy kapocs, ami több mint diák-tanár viszony. Ha komoly dologról van szó, akkor nyilván visszahelyezkedem a tanítói szerepbe, és letekerhetem őt. Viszont nem lehet csak folyamatosan hangoskodni a gyerekkel, miközben nem keresem vele a kapcsolatot, ami nem baráti, de megpróbálok mindenképpen közelebb kerülni hozzá. A gyereknek éreznie kell, hogy fontos nekünk, és hogy törődünk vele. Ez erről szól.
A tanárok elmondták, hogyan csinálják ők. De hogy csinálja ezt egy tanító néni?
V.A.: A tanító néni valahol már anyuka is. Nálunk talán inkább az van, hogy hallgatom őket. Szerintem erre nagy szükségük van. Az öt- vagy tízperces szünetekben nem is nagyon van időm lemenni a tantestületibe, fennragadok, és akkor jönnek olyan dolgokat mesélni, hogy disznóölésben voltak, vagy hogy mit mondott a nagypapa. Nekem ventilálnak, én pedig ezt végighallgatom, majd becsöngetnek és megyünk tovább. Meg kell őket érteni.
Van két fiam, akik körülöttem nőttek föl, de mindig más élethelyzetben vagyok ezekkel a gyerekekkel. A férjem és a gyerekeim is tudják, hogy ha valami történik, nem viszem haza a problémát, mert tartjuk magunkat ahhoz, hogy amit meg tudunk oldani az osztályban, az ott is marad. Addig nincsenek hazaengedve a gyerekek, amíg valami bántja a lelküket.
Ilyen téren szerintem könnyebb a kisebbekkel, mert azonnal mutatják, ha gond van. Nem tudják leplezni, látszik olyankor, hogy valami bántja őket. Ilyenkor meg kell állni, és meghallgatni őket. Általában nem zavar, ha nem tudom átvenni az órán tervezett tananyagot, többet ér, hogy ha át vannak beszélve a dolgok. Lehet, hogy egyetlen mondattal vissza tudom őket terelni a megszokott mederbe. Azt vallom: mindig legyen jó az osztály klímája, érezzék magukat jól bent, a tananyagot meg úgyis megtanulja, hiszen addig rágjuk, amíg a fejébe nem kerül.
A mostani beszélgetésre szándékosan nem dunaszerdahelyi tanárokat hívtunk meg, de lesz olyan műsorunk is. Nagyon köszönöm, hogy vállaltátok a beszélgetést, de azt azért még megkérdezném, hogy ki mivel töltekezik a nyári két hónap alatt az előttetek álló tíz hónapra? Mivel töltitek fel a merülő akkumulátorokat?
B.V.: A szünidő legelejét még az iskolában töltöttem, átrendeztem a faliújságot és a bútort, ami a leendő osztályomat várja. A következő évre készülődtem már. Egy hétre Törökországba megyek kirándulni, ellátogatok egy közéleti táborba is, a többit még magam sem tudom – majd meglátjuk…
V.A.: Ha nem Dubajban leszek, akkor a kertben. Természetesen ez csak vicc volt: falusiak lévén vár minket a kert. Készülök a nyári egyetemre, képzem magam, hoztam haza harmadikos könyveket.
A nyári egyetemet a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezi?
V.A.: Igen, zsinórban visszajárok már, mert nem tudok rajzolni és azt vettem a fejembe, hogy ami az ember gyengéje, azt erősíteni kell. Beiratkoztam online képzésekre, el is végeztem mindkettőt. Vizuális képzések voltak, fantasztikus dolgokat lehet készíteni. Én, aki eddig csak annyit tudtam, hogy van a színesceruza és a grafit, már tudom, hogy létezik olajpaszta és mindenfajta festék, amelyekkel gyönyörű dolgokat lehet alkotni. Idén is több kollégával leszünk visszatérő vendégek.
U.R.: Egy nap szolgálatom még van az iskolában, pontosabban a napközis táborban, majd megírom a következő év óravázlatait. Szeptemberben nem lesz osztályom, pihenek egy esztendőt, de nyilván ezt az energiát megpróbálom majd másba fektetni az iskolán belül, legyen szó akár valamilyen kulturális vagy irodalmi dologról. Vannak már ötleteim.
Szép nyarat kívánok Nektek és köszönöm, hogy vállaltátok a beszélgetést! Egy Békefi Antal-idézettel gazdagítanám a beszélgetést, amely alatt annyi minden jót hallottam tőletek: „Tudás nélkül nem lehet, szív nélkül nem szabad.” Szerintem ebben minden benne van, amiről beszéltetek – ezt adnám Nektek zárógondolatként, hogy vigyétek tovább. Szép nyarat kívánok!
Videóinterjú:
Brunczlík Viktor, Végh Andrea, Uher Rudolf | Sokszög
