FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunkban a vághosszúfalusi Szabó Tiborékkal – apa és fia – készült dupla interjú első részét olvashatjátok. Robertó kérdéseire először ifj. Szabó Tibor válaszol, de természetesen folyt. köv. legközelebb.
Sziasztok, köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Kezdjük tehát az ifjabbik Tiborral, vagyis Tibivel: neked hogyan kezdődött a DAC-szerelem, -szenvedély?
A DAC-szerelem? Eleinte elég savanyú íze volt, mivel tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy nyugodjék bácsikám meghalt, és édesapámnak egyszeriben nem volt kivel meccsre járni. S mivel kiskoromban a húgommal, Henivel együtt szintén eljártunk vele, én akkor felajánlkoztam. Apunak maradtak a vasárnapok egyedül: A fenébe, ha a bátyó még itt lenne velünk, akkor mehetnék meccsre – csavargatta a fejét. Mondom neki: tudod mit, elmegyek én veled, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle?! Abban az időben kezdődött a Nélküled éneklése, mi pedig a „nyugdíjas klubba” váltottunk jegyet, nem oda szembe közétek, a B-középbe.
Elkezdtem kiabálni, hogy hajrá, DAC! – erre rám szóltak a főtribünön, hogy legyek csendben. Na, édesapám – fordulok apu felé –, ha te azt akarod, hogy én ezt megszeressem, akkor menjünk oda a másik felére, s akkor majd szívesen járok veled. Mert a Nélküled rögtön megfogott, szép, dallamos nóta, aminek van mondanivalója. Így kezdődött tehát számomra a DAC-szenvedély. Persze, ismertem a DAC-ot korábbról is, odahaza, Vághosszúfalun magam is futballozam, aztán a vezetőséggel való nézeteltérésem miatt abbamaradt. Én akkor azt mondtam, soha többet nem megyek semmilyen focira, szurkolóként sem. Édesapám és a család iránti tiszteletből viszont a DAC mindig is a látószögemben maradt, de 2014 előtt elképzelni sem tudtam, hogy meccsre járjak.
Aztán a következő meccset már a B-középből szurkoltuk végig, jött a hangulat. Beszippantott a közeg: a szélén kezdtük, majd meccsről meccsre egyre beljebb kerültünk a „kemény magba”, és nyilván egyre hangosabbak is lettünk.
Majd, amikor vittem a tűzoltó harsonám, már azért szóltak rám: – Ne fújd már folyton! Ez volt tehát a kezdetek kezdete, amikortól valóban elmondhattam magamról, hogy a DAC-családhoz tartozom.
Lépjünk át a jelenbe, jobban mondva az elmúlt tíz esztendőre.
Belecsöppentem egy más környezetbe, ahol új embereket ismertem meg. Hogy is mondjam: nálunk ott a Mátyusföldön jobban érződik a magyarellenesség, apu a megmondhatója, hogy egy részem mindig is ide vágyott Szerdahelyre. Sokszor mondtam neki: miért nem itt építkeztél? Na jó, tudjuk, miért: a szerelem, meg van bocsájtva! Ugyanis Szerdahelyen megélheted a magyarságod, itt nem ítélnek el, ha magyarul beszélsz. Mi odahaza sokszor megkaptuk már, hogy ilyen magyar, olyan magyar! Vághosszúfalu tulajdonképpen a nyelvhatáron fekszik, a szomszédos település szinte teljesen szlovák ajkú.
Szó se róla, hoztunk már magunkkal több alkalommal szlovák ajkú ismerőst, és a meccs vége felé tőlük is elhangzott a hajrá, DAC! Tetszett nekik a közeg, a koreótól kezdve minden. A Robertó megafonnal stb., stb. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal eleinte az a hangulat magával vitte az embert, jó volt valahová tartozni. Kezdetben a csapat is jó volt, ahogy épült fokozatosan a DAC… ami nem biztos, hogy most jó felé halad!? Annak a „vonatnak” nem biztos, hogy mindig ugyanarra kell haladni. De a szerdahelyi szurkoló olyan, hogy… te is már megírtad nem egyszer: talán majd jövőre!?
Hogy tudnád megfogalmazni, számodra mit jelent a DAC?
A DAC a mindenem, még akkor is, ha visszamenőleg négy éve egészségügyi okokból volt egy elég hosszú kihagyásom. Örültem, hogy egyáltalán élek. Sajnos egyedül maradtam otthon, apu ment meccsre. Kilenc hónap után kerültem vissza a lelátóra, érzelmileg nem szeretnék elszakadni a hangzavartól, pedig fizikailag sokszor nem érzem magam jól, szédülök. De akkor is megyek! Számtalanszor mondtam, nem megyek többet, mégsem tudok kihagyni egy meccset sem. Már csak a társaság miatt sem!
Eljöttünk egy kártyaversenyre a Mini Presszóba – apu is, én is szeretünk kártyázni. Olvastam a Facebookon, Huli felrakta, hogy lesz ez a verseny, mondom apunak: megyünk? Húzta a száját: nem ismerünk ott senkit… na jó, akkor menjünk, legfeljebb szórakozunk egyet, és ha nem úgy alakul, többször nem megyünk… Azóta van úgy, hogy
hét napból ötöt itt vagyunk Szerdahelyen. Együtt a barátainkkal, azokkal, akikkel együtt járunk focira meg kézilabdára. Vagyis nemcsak meccsnapkor van bennünk a DAC, hanem a hétköznapokban is.
Tehát a DAC a megköttetett barátságokról is szól?!
Tar Miki, Mészáros Józsi, sorolhatnám. Gőgh Árpi, akiről lehet azt mondani, hogy valamit letett az asztalra Szerdahelyen. Odajön hozzánk: szevasztok sellyeiek, megint itt vagytok? gyertek, iszunk egyet. Nem úgy néznek ránk, mint a messziről jött emberre, hanem befogadtak minket, mintha száz éve ismernénk egymást. Pedig mi úgy mentünk oda, hogy a Mikin és a Hulin kívül senkit sem ismertünk.
Leültünk kártyázni, és akkor Mészáros Józsi mondja: pénteken lesz sütés, főzés, élő zene, szombaton gulyás, jöttök? És akkor elmentünk másodszor, harmadszor is… A hazafelé úton azt vettük észre, hogy nem szólunk egymáshoz, csak hallgatjuk a zenét és nevetünk – egyszer én vezetek, másszor az apu, attól függ, éppen melyikünk „szórakozik”. Olyan adag pozitív élménnyel megyünk haza, hogy az valami leírhatatlan. Senki sem néz le téged, mert teszem azt kövér vagy vagy csúnya vagy esetleg szép. Nincs ilyen! Szervusztok, jónapot! – jöttek a sellyeiek, de jó…
Ahogy apu is számtalan példát felhozott, sokaknak az fáj, hogy a DAC-szív a stadionon kívül is megmutatkozik. Én nem mehetek vissza évtizedekre, de amióta járok, akár kinti meccsekre is, vagy a szenci korszakra – amikor hatot kaptunk „otthon” a Zsolnától – nem volt olyan, hogy a DAC-szurkolók balhéztak volna! Rózsahegyen, amikor először kijutottunk az Európa-kupára, kint voltak a rohamrendőrök. Odamentem nagy bátran az egyikhez: na, barátom, ha nem lennél szolgálatban, meghívnálak egy sörre. Tudod mit válaszolt? Ha nem lennék szolgálatában, el is mennék! Kollégáim közt akadnak Slovan-szurkolók is, tudjuk egymásról, ki kicsoda. Pozitív piszkálódás megy köztünk, de egy határt sosem lépünk át. Tiszteljük egymásban a focidrukkert, ebben éppen a Maroš az élő példa…
Ebből az elmúlt tíz évből akad olyan mérkőzés, vagy mérkőzések, amire szívesen emlékszel vissza?
Kedvenc meccs? Biztosan van, ahogy szép számban akadnak olyan élmények, amelyeket sosem felejt el az ember. Egy alkalommal jöttünk hazafelé Rózsahegyről, és hívtak telefonon, hogy ki hol van éppen, mert a Macejt ott felejtették a benzinkúton. A kapust! Én akkorát röhögtem. Álljatok meg érte, otthagyták őt a vécén… – mondom, ilyen nincs. Említettem már a Rózsahegy elleni kinti mérkőzést, amelyet megnyerve 25 év után jutott ki újra a DAC Európába. Az az on tour, oda-vissza, rengeteg buli, ünneplés, haverok, korrekt rohamrendőrök…
Minden egyes hazai meccs, amikor látod a boldog arcokat, szól a hajrá, DAC!, elénekeljük a Nélküledet és a himnuszt. Örök pozitívum, amit nem lehet megunni.
Tehát nem bántad meg, hogy annak idején elkísérted édesapádat DAC-meccsre?
Ha nem is úgy gondolnám, apám iránti tiszteletből biztosan nem mondanám, hogy megbántam. De nem bántam meg! Lehet más lenne, ha nincs az a kilenc hónap kihagyás a betegségem miatt. Válságos állapotban voltam. Biztosan nagyobb lenne bennem a drukk, ha az nincs, sokszor reszketve megyek ki a stadionba, attól tartva, hogy megint szédülni fogok. Azt az érzést, aminek normál esetben jönni kéne, ez a rossz tapasztalat elnyomja. De mondom, minden egyes pillanat, amit a stadionban a haverokkal, a csapattal töltök, örömöt okoz. Ha rosszul megy a csapatnak, ha jól. És ha éppen rosszul megy, annál inkább kéne szurkolni.
Örülni minden egyes győzelemnek, és néha a vereséget is meg lehet tapsolni, ha mindent megtettek a fiúk a pályán.
Ami pedig a szívem vágya, hogy újból teltház előtt játsszuk a mérkőzéseket. Hogy a szurkolók azonosulni tudjanak a csapattal, és fordítva. Hogy szívből szóljon a hajrá, DAC! És hogy lent a pályán, a csapattal együtt ünnepeljünk bajnoki címet vagy a kupagyőzelmet! Isten adja, hogy ezt még édesapám is megélje!
Tökéletes végszó barátom, úgy legyen! Köszönöm az interjút, hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
