Nagy koponyák, avagy a frenológiáról | Sárkány ellen sárkányfű
Az orvoslás hosszú kanyargókkal, vargabetűkkel és zsákutcákkal tarkított történetében nem csupán érdekes teóriákkal és hajmeresztő gyógymódokkal lehet találkozni, hanem igazán különös diagnosztikai módszerekkel is. Van, aki auránk színéből következtet egészségügyi állapotunkra, van, aki mélyen a szemünkbe nézve, az íriszünkből próbálja kiolvasni, milyen nyavalya kínoz minket, van, aki mindenféle energiaáramlásból kiérzett blokkok révén teszi ugyanezt. Természetünk bukkanóira, ilyen-olyan hajlamainkra a múltban pedig nem másból kíséreltek meg következtetni, mint a koponyánk formájából…
Jelen történetünk egészen Hippokratészig vezet vissza bennünket.
Az orvosi eskü, melyet mindmáig minden fiatal doktornak le kell tennie, erre a neves gyógyászra vezethető vissza. Hippokratésznak voltak „érdekes” elképzelései az emberi testet illetően, a tőle eredeztethető testnedv-elmélet nyomán pedig olyan kevéssé szerencsés gyógymódok születtek meg, mint például az érvágás. Voltak azonban kifejezetten előremutató ötletei is. Egyrészt a korszellemmel szemben a betegségek okát nem az istenek haragjában kereste, hanem természetes okoknak tulajdonította azokat. Másrészt pedig, míg kortársainak zöme úgy vélte, hogy a szervezetben lejátszódó folyamatok koordinálásáért a szív felelős, ő rájött, hogy a góré bizony egy másik szerv, amelynek gyakran igencsak kicsi jelentőséget tulajdonítottak: az agy. Csak hogy egy példát mondjak, az egyiptomiak a balzsamozáskor a belső szerveket kanópuszedényekben próbálták megőrizni, hogy az elhunyt majd később hasznukat vehesse a másvilágon, az agyat viszont az orron keresztül piszkálták ki módszeresen, és ment a kukába. Kinek kéne az a rózsaszínes-szürkés trutyi, ugye.
A második századi Galen, aki szintén nagy hatású orvos volt, egyetértett Hippokratésszal, sőt még azt is hozzátette, hogy az agy különböző területei lehetnek felelősek a test különböző részeinek, illetve funkcióinak irányításáért. Ezt aztán persze csak évszázadokkal később sikerült bizonyítani, de még mielőtt ez megtörténhetett volna…
Megjelent a színen Franz Josef Gall.
Őt elsősorban az ember természete, személyisége érdekelte, illetve hogy mindez hogy függ össze azzal, ami a fejünkben van – szó szerint. Már gyermekkorban megfigyelte, hogy azoknak az osztálytársainak, akik jó memóriával rendelkeztek, dülledt szemeik voltak. Nos, vagy csupán véletlen egybeesésről lehetett szó, vagy a fura fizimiskájuk miatt csúfolt lurkók igyekezhettek jobban bevágódni legalább a tanároknál azzal, hogy mindent bemagoltak, de végülis mindegy. A megfigyelésből Gall az évek során hipotézist gyúrt, támaszkodva a hippokratészi és galeni teóriákra. Úgy vélte, az agy fejlettebb részei fizikailag is nagyobbak. Az osztálytársak dülledt szeme tehát annak volt köszönhető, hogy a szem mögötti agyterület, ami a szóbeli memóriához köthető, náluk olyan nagyra nőtt, hogy békás megjelenést kölcsönzött tulajdonosuknak.
Gall persze nem igazán fért hozzá az agyhoz, hogy elméletét igazolni tudja, vagy valamiféle gyakorlati hasznát is kicsikarhassa. Hozzáfért viszont az agyat körülvevő koponyához. S hogy ez miért is volt szerencsés? Nos, Gall szerint, ahogy babakorban az ember agya fejlődik, a koponya még kifejezetten rugalmas, és igazodik az alatta lévő velő alakjához. Ahol az nagyobbra nő, ott a koponya kitüremkedéseket hoz létre, és ezeket felnőttkorban letapogatva következtetni lehet arra, hogy milyen is az illető. Gall eredetileg a kranioszkópia nevet adta az általa létrehozott tudománynak, de ez úgy tűnik, kevésbé volt ragadós. Végül vele szorosan együtt dolgozó kollégája, Johann Spurzheim „frenológia” kifejezése vonult be a köztudatba, és tette népszerűvé a módszert.
A frenológia pedig kifejezetten nagyot ment egy időben.
A korai vizsgálati alanyok nagy része bűnöző volt, Gall és Spurzheim pedig a lopásért, illetve gyilkosságért felelős elváltozásokat kereste és vélte megtalálni a koponyájuk dudorjaiban. A megfelelő helyen jelenlévő kitüremkedésből, vagy annak hiányából elvileg arra is következtetni lehetett, hogy mekkora a visszaesés esélye, mindenesetre én azért nem bíznám az életemet az efféle diagnózisra.
A későbbiekben aztán persze nem csak börtöntöltelékek koponyája került górcső alá, hiszen Gallék a kuncsaftról azt is megállapították, hogy mennyire intelligens, gyermekszerető, szorgalmas vagy gyengéd, vagy épp, hogy mekkora az önbecsülése. Munkaadók bevizsgáltathatták a potenciális alkalmazottjaikat, hogy kiderüljön, mekkora eséllyel fogják jól betölteni a szabad pozíciót. Sokan a házasság előtt kértek értékelést a kiszemelt partnerről, nehogy zsákbamacskát vegyenek. A frenológia tanai pedig még a popkultúrára is rányomták a bélyegüket: Arthur Conan Doyle híres detektívjének, Sherlock Holmes-nak, és Professor Moriartynak, az ő nemezisének egyaránt magas volt a homloka. Ez pedig egyértelműen a magas intelligencia jele a frenológusok szerint!
Voltak, akiknek sikerült tovább kommercializálni eme áltudományt. Henry Lavery amerikai vállalkozó például megalkotta a pszichográf nevű mérőműszert, amely feleslegessé tette a manuális vizsgálatot. E sisakszerű kütyü segítségével kiértékeltethettük személyiségünket mondjuk a közeli színház előterében is. A tizenkilencedik században pedig a Fowler család férfi- és szokatlanul emancipált nőtagjai csináltak bizniszt a frenológiából, amelyet a személyiség- és mentális készségek fejlesztésére alkalmas eszközzé tettek. Optimális diétát és napi rezsimet reklámoztak a magukat fejleszteni vágyó közönségnek könyveikben, magazinjukban és előadásaikon.
De persze azért nem mindenki volt odáig meg vissza az egésztől.
Már Gall és Spurzheim kortársai is kritizálták a frenológiát a tudománytalan és ellenőrizhetetlen módszere miatt, és többen egyenesen sarlatánságnak kiáltották ki. Ezen kívül, na és azon, hogy sokan a meggazdagodásuk zálogát látták benne, még egyéb problémák is voltak az egésszel. Például az, hogy rengetegen ideológiai célokra használták fel a frenológia tanait, és például a férfiak, vagy a fehér bőrű népesség felsőbbrendűségének bizonyítására, a marginalizált csoportok elnyomásának az igazolására próbálták meg felhasználni. Szóval nem is olyan nagy baj, hogy a huszadik században végülis teljesen kiment a divatból.
Mára már pusztán orvoslástörténeti kuriózumként emlékezünk a frenológiára, bár még a huszonegyedik században is szórakoztak azzal tudósok, hogy aktuális vizsgálati módszerekkel értékeljék újra a frenológia alaptételeit. Kérdőívekkel, kognitív tesztekkel, modern képalkotó eljárásokkal mentek neki a dolognak, és – gondolom ez nem sokakat lep meg – arra jutottak, hogy az egész egy humbug. De hát néha a zsákutcák is tanítanak nekünk valamit. Például, hogy attól, hogy dülledt a szemed, még nem feltétlenül lesz könnyű fejből megtanulnod az Anyám tyúkját.
