Az önelfogadás egy életen át tartó munka, amely sokszor tele van útkereséssel, kínlódással, bizonytalansággal – a folyamatban pedig sokszor külső ingerek, visszajelzések alapján értelmezzük magunkat. Az alábbi versben, három életkorban vizsgáltam meg a nő viszonyát önmagához és a külsőségeihez.
Kovács Andrea: A Nő, háromszor
15:
Anyu, befesthetem a hajam? Mondjuk babakékre.
Nehéz eltüntetni? Akkor inkább mégse.
Tetkókról álmodok, és az okoz galibát,
hogy az orromba vagy a köldökömbe tetessek karikát.
Még jól áll a crop top, kéne egy új lépő,
csini vagyok, mondják – mások azt, hogy „kész nő“.
30:
Könnyű szellőben egy szoknya lebben,
mondják, élhetnék szemérmesebben.
Amennyi jól esik, pont annyit mutatok,
játszom és flörtölök: a vágyak tárgya vagyok.
Ami nem tetszik, takarom, az okosság itt van:
ami szép rajtam, tudom, hogyan domborítsam.
60:
Nevetem, hogy többnyire fontolva ballagok,
futottam eleget: most már ti szaladjatok.
Megannyi varrat, ránc, szeplő, sebhely,
megszépül az emlék a sérülésekben.
Élvezem, hogy élek – élem, ahogy múlok:
Nő vagyok. Szeretem. Én már mindent tudok.