POÓR TIBOR: A lehető legjobb forgatókönyve volt ennek a dupla meccsnek. Rossi edző ismét a kíméletlenül pragmatikus olasz edző köntösébe öltözött. A németek ellen picit nem ismertem rá a „merjünk túl nagyot álmodni” felfogással, ami naiv nyitott játékba torkollt, és logikusan máshogy nem is végződhetett a kísérlet. Ebben a pillanatban viszont felteszem magamnak a kérdést, hogy mit változtatott ez a príma négy pont megspékelve a tipikus fegyelmezett szívjátékkal, ami leginkább jellemzi a Rossi-korszakot? Szerintem túl nagy már az egészségtelen nyomás Rossira.
Milyen nyomás? Szerintem a magyar szakma és a média egy része, valamint sokan mások, soha nem fogadták el Rossi mestert, emlékszem, amikor kíméletlenül gyepálta őt pl. a Sport Plusz a pandémia alatt, amikor még meccsek sem voltak… Az Eb után és főleg a németek elleni vereség után ez már nem egy kritika Rossi felé, amit a józan ész irányít.
Novemberben következik két extrém nehéz mérkőzés, Budapesten a Németország és Amszterdamban a Hollandia.
Sajnos, nem úgy néz ki a mai magyar labdarúgói háttér, hogy ha nem sikerül ez a két meccs, akkor nem indul el Rossi felé újonnan a nem éppen megérdemelt eszeveszett sárdobálás. Szerintem ez az időszak nem arról szól, ami előre viheti a magyar válogatottat. Nagyon sok energiát kell kiadni Rossinak feleslegesen, és ezért is csodálom, hogy ilyen körülmények mellett így hozták le ezt a két meccset. Marcot a legnehezebb feladat novemberben várja, sajnos, nem csak az ellenfelek azok, kiknek támadásaira kell majd a leginkább odafigyelni.
MARCZIBÁL LEVENTE: Nagyon fontos találkozó várt a magyar válogatottra, több okból kifolyólag. Egyrészt a viszonylag sikertelen Eb, majd a németországi zakó után Rossi néhány lépést hátralépett és onnan kezdte a csapat újraépítését, másrészt egy közvetlen rivális ellen, idegenben kellett pályára lépni, ami az utóbbi időben többször is nyögvenyelősre sikeredett, és tulajdonképpen soha nem volt a „Rossi-profil” erőssége – gondoljunk csak a 2021-es, Albánia elleni kettős vereségre. A tét pedig a Nemzetek ligája A divíziójában való maradás, amit Rossi hiába tartott néhány nyilatkozatában a vb-selejtezők felkészülési időszakának, igazából szemmel láthatóan eredmény alapon akarja újjáépíteni a válogatott önbizalmát és arculatát.
A bosnyák csapat végül is hálás ellenfélnek bizonyult ebben a helyzetben, hiszen az már a budapesti „odavágón”, valamint a mai meccs nagy részében nyilvánvaló volt, hogy a két csapat nincs egy súlycsoportban, a bosnyák edző áprilisi kinevezése óta mindössze hetedik meccsét abszolválta, a projekt még az elején jár, a keret pedig jobbára nem kiemelkedő játékosokból áll, továbbra is a veterán Dzeko jelenti a legnagyobb veszélyt – habár a 23-as számú tinédzsert, Bajraktarevicet érdemes feljegyezni, előtte véleményem szerint fényes jövő áll.
Ellenben ez a Rossi-csapat számottevő fejlődésen ment át az utóbbi években. Maradva az albán párhuzamnál, a magyarhoz hasonló erőt képviselő délszláv országok válogatottjai ellen (Bulgária, Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina) az azóta eltelt három évben, a maival együtt 8 találkozón 18 pontot szereztünk, veretlenül abszolválva őket.
Nagy Zsolt teljesítménye pedig maga a klasszikus futball romantika. Gyakorlatilag Kerkez Milos sérülése kellett ahhoz, hogy ekkora szerepet kapjon, de azt valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy az októberi válogatott szünet hősévé válik, mindhárom találatban kulcsszerepet játszva.
Kijelenthető, a válogatott visszatért a helyes útra, így kíváncsian várom, hogy ez a csoport két gigásza ellen mire lesz elég a novemberi meccsnapokon.