FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Pozsonyi út, anno szimplán országút, ami az egykori koronázó városba vezet. Itt épült fel 1895-ben az ún. Somorjai kép nevezetű dűlőben a dunaszerdahelyi vasútállomás, amelyhez Szerdahely, Újfalu, valamint Nemesszeg kataszteri területeiből sajátítottak ki egy-egy darabkát. A vasútállomás indóháza, ahogy a vasútvonal, s annak felépítménye a helyiérdekű vasutakra (HÉV) jellemző szabványtervet követte. Így kapott a város 2. osztályú állomásépületet, amelyet egy évvel később 1. osztályúvá bővítettek. A korabeli képeslapokról ránk maradt kinézete már ezt a formát tükrözte. Napjainkban aligha találnánk rá…
1978-tól 1980-ig tartott a régi szerdahelyi indóház bontása, amelynek során a régi épület mellé először elkezdték építeni az újat, majd a régit lebontva befejezésre került a küllemében napjainkban is ismert kocka alakú, erősen szocreál stílusú fogadóépület. A csehszlovák vasúti építészet a 70-es években kifejlesztette az úgynevezett BAUMS épületszerkezeti egységet, ami a Bratislavský univerzálny montovaný systém rövidítése volt. Ennek az irányzatnak az egyik – ha nem is szigorúan vett – képviselője a mai dunaszerdahelyi vasútállomás egyemeletes fogadóépülete is.
Vissza a vasút szerdahelyi „őskorába”: 1895. augusztus 22-én megindult a Pozsony–Újváros–Dunaszerdahely HÉV-vonalon a forgalom. Aznap az első vonattal érkezőket a dunaszerdahelyi képviselőtestület tagjai fogadták.
A szerdahelyi pályaudvar akkor még négyvágányú végállomás volt, amelyhez fűtőház, vízdaru, fordítókoron és a helyiérdekű vasutakra jellemző egyéb kiegészítő objektumok tartoztak. Egy évvel később elkészült a Komárom–Dunaszerdahely HÉV-vonal, ami a város indóházának már említett bővítését is indokolta. A komáromi „szárnyvonal” forgalma 1896. november 16-án indult el, szintúgy ünnepélyes keretek között. A megjelent nagyérdeműt cigányzene fogadta, ezért nevezi a mai vasutas szleng – kissé félreérthetően, s talán már-már pejoratív fennhanggal – a csallóközi vasutat „cigánska štreka”-nak. A két „szárnyvonalat” de jure végül csak 1904-ben egyesítették Pozsony–Újváros–Dunaszerdahely–Komárom egyesített helyiérdekű vasútvonal néven…
Személyes vasúttörténetem még jóval azelőtt szabad jelzést kapott, hogy a kemény egészségügyi, pszichológiai, rátermettségi és helyismereti vizsgák után felszálljon a mozdonyfüst, ami engem azonnal arcon csapott volna.
1976-ban születettem Dunaszerdahelyen, s már az első játékaim között ott volt az a H0-ás, 1:87 méretarányú modellvasút, amelyet az évek során szorgalmasan bővítgettem. Legszebb darabja, egy az 1980-as években vásárolt gőzmozdony, melyet 350 csehszlovák koronáért szereztem be. Napjainkban valószínűleg euróban sem lenne olcsóbb, de az is csak a bolhapiacon. Mindeközben édesapám szintén a „kék hadsereg” – ahogy egykor a vasutasokat hívták – tagja volt. Az ő személyes vasúti története tulajdonképpen még a születésem előtti időkben indult.
Szóval adva volt az alap, de a kötődéshez ennél jóval több kellett, hiszen vasutasnak lenni nem elég csupán egy munkaszerződés a sufni mélyén, vasutasnak lenni egy életre szóló elkötelezettség.
Amennyiben ez nem lett volna meg, úgy csak nyűg lenne, csupán kötelesség, így viszont szenvedéllyé vált. 1998-ban kezdtem a szakmát az úszori vasútállomáson, ott, ahol az előírások elsajátításán felül az első, ami felkeltette a figyelmemet az egykori, az első bécsi döntés indokolta, 1938-as vámház. Első látszatra amolyan, a „békebeli” időkből visszamaradt épület, itt-ott hiányos vakolattal. Előtte zászlórúd – hiába tanultam a szakma minden pontját szlovákul, már akkor tudtam, hogy azon a zászlórúdon egykor a magyar nemzeti lobogó díszelgett. Takaros kis állomás, HÉV-es, emeletes felvételi épület, ódon falakkal. Takarítónő híján a várótermet is mi mostuk fel.
De ki is az a mi… hát váltókezelő lennék, vagy más szóval váltóőr, esetleg bakter. Másfél hónap betanulás után egyedül találtam magam a 2-es őrházban, amihez adva volt egy mechanikus – tehát tekerős – sorompó, a Somorja–Szenc közötti országutat fedezendő.
Megilletődni nem volt időm, Miro, a forgalomirányító kiadta az első vonatállítási parancsot. Sőt, rögtön kereszteztünk, Pozsony felől az egyes vágányra állítottam, megboldogult kedves kollégám, Mirko pedig a szemközti, Nagylég állomásról lefogadott személyvonatot a második vágányra. Letekertem a sorompót, az autók lassítás után sorban megálltak, majd büszkén vártam az első „saját” vonatom. Pont olyan volt, mint az a H0-ás szett, csak ez immár élesben, hús-vér kellékekkel. Még a vágány mellé kikötött kecske is megelevenedett. A kereszt sikerült, minden probléma nélkül megment. Megboldogult társam morva származású volt, viszont kiválóan beszélt magyarul, és a régi időkről is szót ejtett olykor. Elmesélte gyerekkorát, azokat az éveket, melyek nincsenek benne a történelemkönyvekben, mert hallgatni kellett az ilyen dolgokról.
Pár év telt el csupán, s bár megbecsültem minden szolgálatbéli napomat – ott a Somorja melletti kisállomáson – én valami többre vágytam. Hazajönni szülővárosom pályaudvarára, feladni a „kényelmes semmittevést”, hogy mind a hét forgalmi vágányt elfoglalva uraljam a múlt örökségét.
Gyerekkoromból emlékeztem a régi vasútállomás épületére, a Pozsonyi út felett átívelő gabonaraktár hídjára, a békebeli mechanikus, bejárati alakjelzőkre, és persze a cukorgyár mindig színültig telt sínpárjaira. Apám akkor pályamesteri szerepkörben dolgozott, a 9-es vágány tolatóbakja irodája ablaka alatt állt a pályakarbantartó udvarban. Hogy a kezelőpult előtt ne álljak teljesen zöldfülűen első szolgálatomban, Pista bácsi a 2-es őrhelyen megmutatta, amit feltétlen tudnom kellett. Minden másra saját magam jöttem rá.
Arra is, micsoda históriája van a helynek. Hogy 1895-ben robogott be az első gőzös a pályaudvarra, de a múlt örökségéből azóta semmi sem maradt. A történet nem itt, hanem a legelején kezdődik, amikor Magyarországon divatba jött a helyiérdekű vasutak építése, és elindult a Pozsony–Újváros–Dunaszerdahely HÉV-vonal önálló élete.
Sok év telt el azóta, négy vagy öt emberöltő, két világháború, vonalkorrekciók, valamint a határok is állandóan változtak. A vasút viszont örökre itt maradt velünk. Hol „halálra ítélve”, hol felvirágoztatva, kicsinosítva, biztosító berendezései által korszerűsítve. Még 2020-ban kezdtem el írni azt a „könyvet”, ami azóta hiányosan a „mellékvágányon” rostokol. Apropóját az adta, hogy a Pozsonyi úttal párhuzamosan húzódó dunaszerdahelyi vasútállomás abban az évben ünnepelte 125. jubileumát. Utolsó borúlátó bejegyzése: „szponzorok híján megrekedni látszik”. S bár az idők ezalatt a négy esztendő alatt is sok ráncot varrtak erősen kopaszodó homlokomra, az „ajánlás” mind a mai napig erkölcsileg, morálisan, de főleg jogilag megállná a helyét:
„A Dunaszerdahely 125 című könyvemet elsősorban édesapámnak ajánlom odafentre, továbbá családomnak, mindenben támogató feleségemnek és az összes vonalbeli kollégámnak. Na meg persze szülővárosomnak, Dunaszerdahely polgárainak, valamint a vasút szerelmeseinek. Legyen ez egy hiánypótló kiadvány, amit évek múltán is szívesen lapoznak fel, s talán olyan dolgokat is feltár, amelyek elkerülték a figyelmemet a könyv összeállítása közben.”
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
