Hit és élet
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A mai ismereteink szerint a világunkban sok mindenből sok van, de talán igazságból van a legtöbb. Mindenkinek megvan a maga igaza, a saját, külön bejáratú véleménye, a maga valósága. A világ viszont nemcsak fehér és fekete, nemcsak jó és rossz, a dolgok, a történetek sokféleképpen, sok szögből nézhetők, láthatók és láttathatók. Erre teszünk ma újra kísérletet a Klikkout Sokszög című műsorában.
A lelki vezető alakja nagyon régi az egyház életében: tágabb és általános értelemben visszavezethető magára Jézus Krisztusra és az apostoli korszakra. A lelki vezető tehát az a személy, aki jól ismeri Isten útját, akinek megnyitjuk a lelkünket, és aki az Istennel kapcsolatos dolgok tanítója, tudója. A keresztény lelkiség Jézus Krisztus követéséből fakad, amelyet átjár a kegyelem ereje. Három lelki vezetőt, gyakorló lelki pásztorokat hívtam beszélgetni a Sokszög asztalához, arra a kérdésre keresve a választ, hogy vajon mennyire és milyen formában van jelen a megélt hit a mindennapjainkban, az egyházi és egyéb, kisebb-nagyobb közösségeinkben, családjainkban. Nagyon megtisztelő és roppant mód örülök, hogy elfogadta a meghívásomat Zsidó János katolikus esperes, Nyékvárkony nagyközség plébánosa, Vámos Béla református tiszteletes, mentálhigiénés szakember, egyetemi oktató, a Felsőpatonyi Református Egyházközség lelkipásztora, és Nagy Olivér evangélikus lelkész, az Alsószeli Evengélikus Egyházközség lelkipásztora.
Rögtön az elején bemutatkozásra kérnék mindenkit: kinek hol kezdődött az elhívása Isten útjára, hol folytatta tanulmányait és milyen egyházközségekben teljesített szolgálatot? Kezdjük a rangidős Zsidó János atyával!
Zs.J.: Tallósi születésű vagyok, a Galántai Kodály Zoltán Gimnáziumban érettségiztem és a Pozsonyi Katolikus Teológián végeztem. 1977-ben szenteltek pappá, tehát 48. éve szolgálok. Lényegében végigjártam a Csallóközt: Komáromban voltam káplán két éven keresztül, majd Bősön 14 esztendőt töltöttem plébánosként, Dunaszerdahelyen hetet, Félben húszat, most pedig az ötödik évem megy Nyékvárkonyban.
Köszönöm szépen, Atya – a mi ismeretségünk oda vezetett, hogy ministránsa voltam atyának. Vámos Bélával is van egy közös kapocs, hiszen a szüleink egy üzemben dolgoztak, sőt az előző rendszerben még pionírtáborban is voltunk közösen, mivel egyidősek vagyunk. Viszont az elhívásodról, a lelkészi pályádról keveset tudok…
V.B.: Annak idején tizenegyen konfirmáltunk az alistáli református gyülekezetben és az akkori lelkészem, Prof. Dr. Peres Imre közvetlensége nagy hatással volt rám. Édesapámék elkezdtek gazdálkodni, elsőként vették ki, kapták vissza a földeket a szövetkezetből. Akkor még volt bennem egy nagy kérdőjel azt illetően, hogy mi az én utam, de azzal együtt, hogy kaptam egy külső felkérést, megszólítást a lelkészemtől, belül is megkezdődött egy folyamat, egy érés. Akkor már egy imádkozó fiú voltam, azt gondolom, hogy a csoportunkban én komolyan vettem ezt. Egész egyszerűen kaptam egy belső elhívást, amit nem fejtenék ki hosszasan, de valahogy így kezdődött. Komáromban végeztem el a teológiát, akkor még Kálvin János Teológiai Akadémia volt a neve, amely a Selye János Egyetem Teológiai Karának az elődje volt. Jelenleg Felsőpatonyban vagyok, a református egyházközségben, immár huszonkét éve. Van egy tizenkilenc és tizenhat esztendős fiam, a feleségem pedig nagyudvarnoki származású. Vele a dunaszerdahelyi református templomban találkoztunk, ahol időközben segédlelkésze voltam Görözdi Miklós néhai esperes úrnak. Ezt megelőzően, a teológia befejezését követően néhai Dr. Molnár Jánosnak voltam az asszisztense, ezzel együtt pedig a rétei, a szenci és a boldogfai gyülekezetben szolgáltam. Ez leginkább abban merült ki, hogy istentiszteleteket tartottam, mindemellett még Komáromban laktam egy évet a teológia befejezése után, mert Molnár János dékán úr kollégiumi lelkészséget ajánlott fel nekem.
Külföldön is tanultam, a negyedik és ötödik év között Németországban, pontosabban Gießen városában a Freie Theologische Akademie-n, mert azt gondolom, hogy a fő profilom már akkor is a gyakorlati teológia volt. Egyébként is egy gyakorlatias személynek tartom magam. Külföldön interkulturális kommunikációt, illetve missziológiát tanultam, de néha beültem egy-egy etikaelőadásra is.
Aki a legmesszebbről származik, az evangélikus lelkészünk, Olivér. A keleti végekről csöppentél ide, de ez nem most történt – már jó ideje Alsószeliben dolgozol.
N.O.: Ez így igaz, 2006 óta szolgálok Alsószeliben. Pozsonyban végeztem a Komenský Egyetem Evangélikus Hittudományi Karán. Ide jártak a legnagyobb szlovák nemzetébresztők is, úgyhogy egyrészt itt tapasztaltam meg először a kisebbségi lét örömeit és gondjait is, másrészt viszont ez egy óriási felkészítés volt számomra a lelkészi hivatásra azt illetően, hogy az egyetem elvégzése után két nyelven szolgálhatok, de igazából a magyar nyelvű lelki gondozás, szolgálat számomra a prioritás. Ez nem azt jelenti, hogy a szlovák hívőkkel kevesebb kapcsolatot tartok fenn, viszont úgy hozta az élet – vagy nevezhetjük akár isteni akaratnak is –, hogy már tizennyolc évesen, néhány héttel a teológiára való felvételimet követően a Pozsonyi Magyar Evangélikus gyülekezetben szolgálhattam. A teológiai évek során végig olyan helyekre mentem, ahol magyar nyelvű szolgálattevőre volt szükség, így gyakorlatilag ez alatt a néhány év alatt megismertem az evangélikusok helyzetét a Felvidéken, ami aztán jelentősen megkönnyítette a helyzetemet. Az egyetem elvégzése után tíz hónapot töltöttem Dunaszerdahelyen egy kötelező gyakorlat révén. Nagyon megszerettem a várost és az itteni embereket, bodrogköziként a Csallóközben. Ezt követően 2006-ban segédlelkészként kerültem Alsószelibe, majd a gyülekezet már két alkalommal is megválasztott lelkészének. Azt is tudni kell, hogy a tavalyi évtől az egyházunk kinevezett a felvidéki magyar evangélikusok lelki gondozásáért felelős lelkészének, tehát már legálisan folytathatom azt, amit az elmúlt két évtizedben partizánként kellett elvégezni.
Isten akarata volt, hogy Dunaszerdahelyen találkozzunk: mindenkinek van kötődése a városhoz. Kinek egy református templom, kinek egy tízhónapos gyakorlat, atyának pedig egy itteni esperesplébánosi szolgálat. Mondjunk el felvidéki és szlovákiai viszonylatban néhány dolgot. A legnagyobb felekezet a katolikus, a szlovákiai magyarok zöme is ide tartozik.
Zs.J.: Sajnos hat egyházmegyébe vagyunk szétosztva. Ezek Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Besztercebánya, Rozsnyó és Kassa, ráadásul mindegyik más. Talán a Nagyszombati Egyházmegyében vagyunk a legtöbben magyarok, a tíz esperességből ötben vannak többségben a magyarok. Itt a püspök, Orosch János érsek is jól beszéli a nyelvünket, tehát nincsenek ilyesfajta problémáink. A gond inkább az, hogy kevés a magyarul tudó lelkész, és vannak olyan közösségek, ahol már szlovák, vagy magyarul csak gyengén beszélő plébános van. Mindenhol más a helyzet, a legnehezebb Gömör és Rozsnyó környékén. Ha történelmileg visszatekintünk, Gömör sohasem tudta kitermelni a maga papságát, mindig máshonnét hoztak papot. Amikor Magyarország része volt ez a terület, ha valakit kidobtak Esztergomból, mert két vagy három vizsgája is hármasra sikerült, azt az illetőt a rozsnyói püspök két kézzel ragadta meg és vitte Rozsnyóba. A kommunizmus alatt még nehezebb volt a helyzet, a numerus clausus volt érvényben, pontosan be volt osztva, melyik egyházmegye hányat vehet fel. Az én időmben Rozsnyónak négy helye volt, de egyetlenegy jelentkező sem volt Rozsnyóból. Általában Kassa Egyházmegyéből, ahol sok volt a jelentkező, szlovákok jelentkeztek át. És mivel oda jelentkeztek, oda is tartoztak, ott kellett működniük is. Így aztán az a fiatal szlovákiai pap, aki megszokta, hogy a „pánko” a minden a faluban, bekerült egy ilyen közösségbe, ahol üres és roskadozik a templom, anyagilag minden csődben van. Nincs nagy kedvük ilyen helyen működni, próbálnak megszökni, más irányba menni.
A fele plébánia most is magyar lehetne, de talán tizenöt lelkész, ha van, így általában szlovákok dolgoznak. Vannak olyan jószívű lelkészek is, akik megpróbálnak magyarul olvasni, de az a magyar mise, ahol magyarul lehet énekelni, először minden szlovákul megy. A Kassai Egyházmegye egy élő közösség, ahol papból és hívőből is elegendő van. 2008-ban felosztottak minket, mint a szalámit.
Az a vágya a katolikusságnak, hogy legyen egy magyar egyházmegye, az mind a mai napig igazából az imanapok témája.
Zs.J.: Reálisan kell gondolkodnunk: ebből valószínűleg nem lesz semmi, inkább magyar püspökben gondolkodnánk. Az én merész elképzelésem az, hogy minden szlovák püspökségben van magyar helynök, aki csak egy bizonyos jogkörrel rendelkezik. Az elképzelésünk szerint a magyar helynökök segédpüspökké lennének felszentelve és nagyobb jogkörrel rendelkeznének – általános helynökök volnának abban az egyházmegyében. Így meg tudnák szervezni a magyar közösséget. Szenc környékén működtem húsz éven keresztül és jóban voltak szlovák papokkal, akik szintén csodálkozva kérdezték, hogy mit akartok, ti magyarok? Hiszen van magyar mise, sőt, ha elmegy a szlovák püspök, a bérmálás végén még magyar himnusz is van. Mi nemcsak ezt szeretnénk, hanem azt is, hogy megszervezzenek minket, és hogy a hitoktatástól kezdődően, a ministránstáborokon át az ifjúsági táborig, minden legyen. Valami van, de az valójában csak afféle partizánkodás. Az lenne a jó, ha hivatalosan is támogatva lennének ezek a kis közösségek. Ehhez kellene viszont egy püspök, aki irányítaná a dolgokat.
El kell mondanunk, hogy fogyott a magukat katolikusoknak valló aránya a 2021-es népszámlálási adatok tükrében, és ugyanez mondható el a református számarány tekintetében is. Nagyjából 85 000 magyar reformátust számoltak össze, és azt szokták mondani, hogy ez a legmagyarabb felekezet, bár itt is vannak szlovák testvérek.
V.B.: A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház szintén egyházmegyékben, szám szerint kilenc egyházmegyében működik. Ebből kettő a keleti végeken javarészt szlovák, de ott is vannak kétnyelvű istentiszteletek. A kilenc egyházmegyében, kilenc esperes, majd a püspök, a püspökhelyettes és a zsinat vezetésével zajlik az egyházunk élete. Géresi Róbert a jelenlegi püspök.
Jól gondolom, hogy Rimaszombatban van a keleti és a nyugati oldal zsinatközpontja?
V.B.: Igen. Ez egy értelmes dolog, mert éppen az ország közepén van. Komárom és Rimaszombat kiemelkedik e tekintetben, mert mindkét helyen vannak olyan egyházi intézmények, irodahelyiségek, ahonnan koordinálják az egyházi életet.
A Komáromi járás erősen református-képviselt terület.
V.B.: Igen, a Komáromi Egyházmegyében van talán a legtöbb lelkész és református gyülekezet. Itt található az egyetem is, és nagyjából 300 gyülekezetben szolgál úgy 180-200 lelkész.
A lelkészek tekintetében itt van utánpótlás? Az atya említette, hogy a katolikus papság magyar vonatkozásban válságban van. Vannak magyar református elhívások?
V.B.: Vannak, viszont az utóbbi éveben próbáltunk a teológián is hangsúlyt fektetni Somogyi Alfréd dékán úr Lévai Attila dékánhelyettessel együtt arra, hogy megszólítsuk a gyülekezeteket. Akár újságok hasábjain vagy személyesen, különféle egyházi fórumokon – mert református lelkésznek lenni nem egy vonzó életpályamodell. Mondom azt annak ellenére, hogy katolikus barátaimtól gyakran hallom, hogy mi legalább megnősülhetünk és családot is alapíthatunk. Elnézést, hogy így mondom, de így nagyobb támogatói rendszer tud ottlenni egy szolgáló háta mögött. Azt gondolom, ennek a dolognak nagyon sok összetevője van, ilyen tekintetben képbe jön a lelki értelem és a külső, megfogható anyagi dolgok, de szerintem, aki kap egy belső elhívást, az nem elsősorban ezekre a dolgokra, külsőségekre tekint, hanem ezt fogja választani. Éppen országos lelkész-továbbképzőn voltunk és azt érzékelem, hogy az utóbbi években sok fiatal állt be a szolgálatba.
Olivér, szerintem ti vagytok a legnehezebb helyzetben: noha a számokat tekintve az evangélikus a második legnépesebb felekezet Szlovákiában, a magyarok tekintetében ez tízezer magyarul beszélő evangélikust jelent, akik ráadásul szétszórtan élnek az országban. Említetted, hogy olyan elhívásod is van, amellyel szeretnéd egybekapcsolni ezeket a közösségeket. Melyek a ti gondjaitok?
N.O.: Sajnos a földrajzi határokon nem változtathatunk: két egyházkerület és nyolc egyházmegye területén élünk, Pozsonytól egészen Nagytárkányig. Ez légvonalban 500 kilométeres távolságot jelent. Másrészt kisebbség vagyunk a kisebbségben, szórványban dolgozunk, szolgálunk, viszont ezt meg kell említeni, hogy vannak magyarul jól beszélő, de szlovák nemzetiségű lelkészeink és a határon át szolgáló, magyarországi lelkészeink is. A Magyar Evangélikus Egyház nagy figyelmet fordít a magyar nyelvű lelki gondozásra.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy Magyarországról átjön valaki mondjuk Beretkére és tart egy evangélikus istentiszteletet?
N.O.: Igen, vagy például Dél-Komáromból Révkomáromba, de említhetnék más példákat is. Viszont való igaz, hogy hiányoznak a szolgálattevők. Egyébként pontosabban utánanéztem ennek a létszámnak a népszámlálást követően. Írtam a Statisztikai Hivatalnak egy emailt arról, mi lenne, ha a nemzetiségi arányokat felekezeti alapon is meg tudnák becsülni. Ez alapján az jött ki, hogy 7500-an vallották magukat evangélikusnak a magyarok közül. Ez mégsem tízezer, de ha az arányokat vesszük, mi, magyarok nem igazán rúgunk labdába a szlovákiai evangélikus egyházon belül. Viszont azt látom és érzem, hogy ahol minőségi anyanyelvi szolgálat zajlik, lásd Gömört, ahol eredendően a legtöbb magyar evangélikus él annak ellenére, hogy annak a régiónak is megvannak a különböző gondjai, Lóczy Tibor Budapesten végzett, de sajógömöri missziós lelkésznek köszönhetően egy nagyon érdekes ébredés indult el. Ez abból is látszik, hogy van hozzá megfelelő infrastruktúra, vannak laikus lelkészek és igény a hívők részéről, akkor ez nem egy veszett ügy. Végül is az egyházvezetésen is azt látom, hogy belátták ezt, és az elmúlt évtizedekben zajlott eseményekkel összehasonlítva most könnyebb megtalálni velük a közös hangot. Ezt nagyon pozitívan értékelem.
Támogatóbb már az evangélikus egyház a magyar hívőkkel szemben? Régebben volt egyfajta nyelvi asszimiláció az egyházon belül, de lehet, hogy ezt rosszul tudom.
N.O.: Igen, sajnos ilyen dolgoknak és egyéb atrocitásoknak is a tanúi lehettünk. Bízom benne, hogy ez már a múlté, ugyanis a két egyházvezetés 2021-ben egy asztalhoz ült és három napon keresztül próbáltak megoldást találni a nyitott kérdésekre. Maradtak még és ennek a következő évben lesz is folytatása, ugyanis a szlovákiai evangélikus egyházon belül tisztújításra kerül sor. Bár az egész eléggé formális jelleget kapott, hiszen bizonyos pozíciókra mindössze egy jelölt méreti meg magát. Viszont van egy másik olyan tényező is, amely befolyásolhatja a közösségeink jövőjét, ez pedig a gyülekezetek átszervezése.
Összevonásokra kerülhet sor és nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ha már létrejön egy ilyen összevonási kényszer, akkor a magyar közösségeket lehetőleg magyar közösségekkel vonják össze, hogy még véletlenül se szűnjön meg az anyanyelvi hitélet egyik településen sem. Jelenleg nagyjából 25-28 településről beszélünk és jó lenne, ha ez meg is maradna.
Azt hiszem, abban mindannyian megegyezhetünk a keresztény, keresztyén felekezeten belül, hogy az anyanyelv használatának alapvető fontossága van a hitéletben. A lelkiség megélését idegen nyelven is meg lehet tenni, de a leginkább közelinek az imádságban azt a nyelvet érezzük, amely az anyanyelvünk, amelyet a legjobban tudunk.
Zs.J.: Imádkozni és számolni mindenki az anyanyelvén tud a legjobban. A szórványterületeken panaszkodnak a magyar hívek, hogy megértjük, miről van szó, de nem érezzük magunkénak az egészet. Akkor érzik egészen magukénak, ha magyarul hallják. Dénesdtorcsmisérden, szlovákul Dunajská Lužná, évente egyetlen magyar mise van, méghozzá búcsúkor, Nagyboldogasszony ünnepekor, reggel fél nyolctól. Volt német nyelvű is, da az megszűnt, mert nem jártak rá. Jó pár éve engem hívnak az ottani domonkos atyák arra az egy szem misére, próbálom terjeszteni a gondolatot, hogy jöjjenek mások is, legyen tele a templom, mert amíg tele a templom, addig az atyák sem fogják azt mondani, hogy akkor ez mostantól már nem kell. Nagyjából háromnegyedig volt tele, de a helyi magyarság nagyon kis számban képviseltette magát, a környező falvakból viszont sokan jöttek. Nagyon jó érzés volt, kicsit magyarkodtunk, volt minden, ami ahhoz kell, hogy kicsit erősítse a magyarságunk és begyógyítsa a lelki sebeinket. Remélem, hogy jövőre még többen leszünk
A Felvidék tekintetében végig vettük a katolikus, református és az evangélikus problematikát. A legutóbbi népszámlálási adatok alapján nagyon sokan, 23,8 százalék vallotta magát vallás nélkülinek. Ehhez még hozzájön azok 5,6 százaléka, akik nem jelöltek meg felekezetet. A rendszerváltást követően gyerekként azt tapasztaltam, hogy volt egy nagy ébredés, az emberek bátrabban megvallották a felekezethez tartozásukat pont abból kifolyólag, hogy negyvenévnyi rendszeri elnyomás nem engedte olyan értelemben megélni a hitet, mint ahogy azt ma megtehetjük. A kétezres évek eleje óta azonban ez a hurrálendület mintha folyamatosan apadni látszana és nemcsak azért, mert a mi közösségünk elöregedő közösség. Így is veszítünk híveket, miért van az, hogy az emberek értékrendjében a hit egyre hátrébb kerül a mai korban?
V.B.: Behoznék egy pszichológiai alaptételt. Azt gondolom, hogy aminek egy oka van, az gyakorlatilag nem történik meg. Ennek is nyilván van több oka, de mint minden emberi kapcsolatban, újra kell írni, tervezni a dolgokat, ha fent akarjuk tartani a másik érdeklődését. Elnézést a példáért. Ha egy bármilyen csoportosulás létrejön, bármilyen szervezet megalakul, érdemes egy idő után újragondolni a dolgokat, történéseket. Nyilván a rendszerváltozás után nagyon sokakban élt a vágy, hogy amit addig titokban, megtűrve lehetett tenni, azt most szabadabban élhetjük át. Az emberek elkezdtek nagyobb számban templomba járni és mindig nagy kérdés számomra, mit tud adni a helyi felekezet azoknak, akik odamennek. Ha a keresztyén hitről beszélünk, bármiféle érdekességet megpróbálhatunk. Annak idején zöldfülű fiatalként az első templomkerti napunk gyakorlatilag egy kulturális fesztivál volt. Ahogy barátom, Szeverényi János budapesti országos missziói lelkész szokta mondani: „Lelkészként maximum fogékonnyá, érdeklődővé tehetek valakit Jézus iránt.” Teljesen tudok azonosulni ezzel a gondolattal. Nyilván benne is végbementek különféle változások, de ezt követően például a templomkerti napokra olyan személyeket kezdtünk el meghívni, akik a saját életükről tettek bizonyságot. Mondanék egy példát. Egy volt országgyűlési parlamenti képviselő, aki a déli határnál polgármester, elmondta az ottlévőknek, hogy ment tönkre az élete, a házassága, a karrierje. Amikor ezt valaki nem lelkésztől vagy paptól hallja, nyilván nagyobb fogékonyságot táplál magában. Azt szoktam mondani, hogy beszélünk templomokról, fogyásról, kiüresedésről, de igyekszem a másik oldalról közelíteni az ilyen szekularizálódó, az egyetemes értékeket máról holnapra megtagadni képes világban és azt kérdezem magamtól, hogy miért is mennének? Érdemes ezt a kérdést a másik oldaláról is megvizsgálni, mert néhány évvel ezelőtt egy kolléganő felháborodva mondta azt, hogy az emberek még karácsonykor sem mennek el a templomba. Mit kapnak, otthon, mit kapnak az internet előtt, mit ad nekik a Netflix, mit kapnak élményszinten a világban? Ehhez képest nem csoda, hogy ez nem nyújt nekik akkora élményt.
A lényeget a személyes találkozásokra, kapcsolatokra helyezném, már csak abból is kiindulva, hogy ha bármilyen közösséget, gyülekezetet építünk, Jézus a legkevesebb időt töltötte a templomban, zsinagógában, a legtöbb időt a hajón, a tóparton, a csónakban, a hegyen, a bűnös emberek házában tartózkodott, éreztetve azt, hogy itt van lehetőség a felemelkedésre, változásra, a kapcsolódásra.
Olivér?
N.O.: Csatlakozom Bélához, mert minden, amit elmondott, teljes mértékben érvényes. Egy másik dolgot is észre kell vennünk. Amíg az emberek a hitéletre tulajdonképpen szabadidős tevékenységként tekintenek, addig egy olyan túlkínálattal találkozunk akár kulturális vagy közösségi területen, hogy az egyházak ebben nem versenyképesek. Viszont, ha úgy kezdünk el beszélni a hitről és a hitéletről, mint egy lelki szükségletről, így próbáljuk megragadni a kérdést és megfelelően elmondani az érdeklődést tanúsítóknak. Nagyon fontos, kik azok, akik egyáltalán érdeklődést tanúsítanak az egyházi élet iránt. Egyáltalán valakiben felmerül-e a kérdés, hogy el kell mennie templomba és nemcsak az ünnepekkor, hanem úgy egyébként is. A hit legfontosabb építőeleme, hogy a hitünk hallásból van. „Otthon és Isten szabad ege alatt is imádkozom”-féle válaszok eléggé sekélyesek tudnak lenni. Azt is látom, hogy egy család esetében mennyire nehéz logisztikailag megoldani egy vasárnapot, amikor mindenki dolgozik és szanaszéjjel van. Nem azt mondom, hogy ez egy enyhítő körülmény, de minimum objektív. Viszont, ha hitelesen el tudjuk mondani, miért van szükségünk Istenre és hitéletre és a másik fél ezt igazából érzékeli, meghallja és megpróbálja az életében aprópénzre váltani, akkor sikeresek lehetünk ebben. Ne várjunk a tömegekre és ne legyenek túlzott elvárásaink, mert Istennek sincsenek túlzott elvárásai velünk szemben. Ha lennének, akkor most nem ülnénk itt.
Zs.J.: Két dolgot tennék még hozzá. 48. évemet töltöm a szolgálatban, a kommunizmusban tizenhárom esztendőt működtem, átéltem a változást és a mostani helyzetet is. Az idősebbek közül sokan mondják, hogy a kommunizmus alatt tele volt a templom és ezt tanúsíthatom is. Bősön és Nyékvárkonyon is tömve volt a templom. Ezt az állapotot nem a demokrácia rontotta el, a hetvenes-nyolcvanas években olyanok jártak templomba, akik szülei, nagyszülei családjában még jelen volt az élő hit. Ők még jártak szentmisére, hittanra és ezt adták tovább az újabb generációnak. A mostani generáció tagjai közül olyanok járnak templomba, akiknek sem az édesapja, sem pedig a nagyapja sem részesült semmiféle vallási pluszban. Én is átéltem a kilencvenes évek elején megjelenő eufóriát és végül is eddig is jártak az emberek templomba.
Akik nem járhattak, azok elsősorban pedagógusok és orvosok voltak, akik valamilyen funkciót töltöttek be vagy esetleg a kommunista párt tagjai voltak. Dunaszerdahelyen éltem át, hogy egyre nagyobb számban jöttek ők, immár megszabadulva a béklyóiktól. Magam is hívtam őket, hogy az Úrjézus vár benneteket, gyertek. Nem azt mondtam nekik, hogy köpönyegforgatók. Akkoriban tényleg megtelt a templom, de mostanra ez is elfogyott.
Ahogy a lelkész urak is elmondták, most már nem annyira vonzó az istentisztelet. A másik dolog, ami főleg a katolikus egyházra jellemző, hogy nem tudunk kiszakadni a népegyház gondolatából. Abban nőttem fel, hogy vasárnap tele van a templom, a pap prédikál, mindenki meghallgatja és ez így megy következő vasárnap is. Ennek már vége, de az én generációm papjai, lelkészei nem képesek kiszakadni ebből. Máshol vannak kitörési lehetőségek, mint a cserkészet vagy az ifjúsággondozás, de a saját plébániámon ezt nem tudom megvalósítani. Nincs kitörési pont, hogy a népegyházat közösségi egyházzá alakítsuk át. A fontos az lenne, hogy kevesebbet legyünk a templomban, többet legyünk a közösségi házban. A kommunizmus beszorított minket a templomba, ahol lehet imádkozni, misézni, de kint a társadalomban semmi jele ne legyen a vallásnak. A fiatal papok még mindig ebben a szellemben gondolkodnak, bár nem tudom, honnan szedik, hiszen ők még nem érték meg. Én igen és a génjeimben is benne van. Ki kellene törni a templomból, a népegyházból és közösségi egyházat létrehozni.
Mik a kitörési pontok?
V.B.: Ha szabad, akkor válaszolnék, rácsatlakoznék az előbb elhangzottakra. Gyakorlati teológia tanítása során szoktam idézni Philip A. Clarke Jézus a Tescóban című könyvéből, amiben nagyon jól megfogalmazza, hogy régen az egyház úgy próbálta elérni az embereket, hogy volt ragja, tisztje, presztízse, társadalmi befolyása, de az élet folyója közben olyan gyorsan kanyargott, hogy az egyház ezzel nem tudott lépést tartani és lemaradt az egyik kanyarban. Ebben a kanyarban, ennek a kellemes közegéből kiindulva, ahol állóvízzé változott, megpróbáltak a saját szakzsargonjukkal, kánaáni nyelvezetükkel, az ottmaradt szokásaikkal kikiabálni a tó kellemes légköréből a folyókban lévőkhöz. Azt mondja továbbá a szerző, ami a te kérdésedre is válasz némileg, hogy az egyháznak újra fő áramlatba kell kerülnie. Lehet, hogy fura lesz, amit mondok, én is azt szeretném, ha tele lenne a templom, de azt tapasztalom, hogy ez személyes kapcsolódások nélkül nem megy. Református vonalon elég sokat mozgok Hollandiában, ahol nemrég 35. alkalommal jártam az egyik testvérgyülekezetünknél. Olyan helyen voltam Közép-Hollandiában, Woudenbergben, ahol a helyi gyülekezet a második templomát húzta föl. Ez egy hipermodern templom metálhigiénés teremmel, külön teremmel presbitereknek, fogadóteremmel, kagylószerű imaszobával. Rengeteg fiatal költözött a tizenötezer lakosú város keleti részébe, ahol a templom alagsorában orvosi rendelők vannak, amelyben a saját orvosaik praktizálnak. Ide lifttel lehet lejutni. Volt egy kétnapos ottlétünk, amelynek a második napján gyülekezeti napot szerveztek a fiataloknak szóló élménypedagógiai módszerekkel. Amerre a szem ellátott, emberek voltak, hat-hét-nyolcgyermekes családok, fiatalok, idősek. Ez nem egy fesztivál vagy wellness-keresztyénség akar lenni, mert egyébként ez egy konzervatív gyülekezet. Megpróbálják otthonossá tenni, hogy a gyülekezeti légkörben tudjanak a Bibliáról és a hétköznapi élet gondjairól beszélgetni úgy, hogy megpróbálnak erre megoldást is találni. Röviden annyit mondanék, hogy amikor mi ugyanezt még a koronavírus-járvány előtt megpróbáltuk Felsőpatonyban, külső jelzéseket kaptunk. Nyilván ebben a történetben én is benne vagyok, nem lehet mindig ugyanolyan hőfokon pörögni, van, hogy az ember belefárad különféle dolgokba. Amikor ezt elkezdtük és az evangelizáció volt a fókuszban és színpadot építettünk, öregfiúk jöttek gulyást főzni, tele volt az udvar. Szándékosan nem lelkészeket hívtam, a katolikus térfélről említhetném Csókay András doktor urat, aki elmondta mindazt, amit a YouTube-on felvállal. Hogy miként ment majdnem tönkre az élete és a házassága, és hogy hogyan adott erre megoldást Isten. Lehetett vele kapcsolódni, személyesen beszélgetni és nem azt mondják rá, hogy lelkész, ezért fizetik, ez a dolga, így egy teljesen más történet lett belőle.
Említetted, hogy nem égtek mindig ugyanazon a hőfokon. Lelki vezetőként is eléri az embert a kiégés? Ha igen, mit tehet ez ellen? Olivér, te egy mátyusföldi faluban szolgálsz gyakorlatilag két nyelven. Nem éreztél még olyat, hogy elfogyott az erőd és már nem tudtál mit hozzátenni?
N.O.: Bevallom, hogy ezt már magam is átéltem, meghozzá pontosan a különböző csalódások kapcsán, amelyek az egyházi életben értek. Nyilván az ember ezzel leginkább a munkahelyén találkozik, előfordulnak különféle árulások és egyéb dolgok.
Nehezen viseled?
N.O.: Igen, nehezen, viszont nagyon jó, mikor az Úristen az ember után nyúl és ad neki egy újabb feladatot. Nem úgy, mint munkahelyi kötelességet, hanem jön veled szemben és nem tudod elkerülni. Voltak ilyen dolgok az én életemben is, amelyek plusz szolgálatot jelentettek. Éppen jött egy felújítás vagy egy olyan alkalom megszervezése, amiről nem is gondolkodtam. Amikor személyesen érzékelem, hogy fáradtabb vagyok és a kiégés felé haladok, az emberben van egy egészséges, ösztönös erő, sugallat, ami azt mondja, hogy jó lenne lassítani. Meg kell találni ezeket a pillanatokat, de nem jó bennük leragadni, ezt nem ajánlom senkinek sem. Idejében el kell kezdeni keresni a megoldásokat arra, hová is menjünk.
Éppen ezért tudom azt mondani a rohanásban, vibrációban és stresszben élő mai emberiségnek, hogy ha másért nem, akkor azért fékezzen le és üljön be egy templom hidegébe, csendjébe, hogy ráébredjen arra, milyen jó az a pillanat, amikor semmi más nem vesz körül, csak az a spirituális légkör.
Szerintem a templomaink évszázadokon keresztül ebből a célból is lettek kialakítva. Nagy álmom, hogy próbáljuk meg minden településen nyitottá tenni a templomokat. Most általában zárt templomokkal találkozunk, valakinél, általában a kántornál vagy a sekrestyésnél ott van a kulcs. Annyira szép és magával ragadó szakrális tereink vannak, amelyekről sokszor a helyiek sem tudnak. Milyen jó lenne, ha ezt egyszer mindenki kipróbálná az életében. A másik dolog az, hogy nyilván felkészült igehirdetők és lelkigondozók mellett meg kell hallgatni, amit a lelkész mond. A harmadik dolog, hogy ehhez kell egy bizonyos igény is a hallgatóság részéről. Ki kell szakadni csak az istentiszteletek rutinjából és elmenni olyan építő jellegű egyházi alkalmakra, amelyek adnak nekünk valamit. Evangélikus vonalon meg tudom említeni a felvidéki országos missziós napjainkat, amely immár 17. alkalommal került megrendezésre az idén. Ez minden évben máshol van, pont azért, hogy felhívjuk egy-egy gyülekezetre a figyelmet és megosszuk egymás között a teendőket. De a tartalommal való megtöltése 4-5 ember feladata és azt tudom mondani, hogy ezidáig mindig sikerült olyan alkalmakat szerveznünk, amelyek lehet, hogy nem tömegeket értek el, de egy-egy egyént megfogtak, akik utána átértékelték az életüket és megjelentek a helyi közösségben.
Atya, éppen azt számoltam, hogy a papi pályája gyakorlatilag megegyezik a mi életkorunkkal. A 48 év alatt mennyire érintette Atyát a kiégés?
Zs.J.: Nagyobb kiégések nem voltak. Bennem is sokszor volt csalódás, akár a hívek vagy az egyházi vezetés részéről, de mindig megbeszéltem Istennel, aztán megnyugodtam és elfogadtam, hogy ha ez az Úr akarata, akkor ezt kell tenni. A nyékvárkonyi közösségen is látom, hogy néha tizenketten vagyunk a szentmisén. Tizenkét hölgy és én, általában én vagyok közöttük a legfiatalabb. Elgondolkodom, hogy érdemes-e nekik, de aztán arra jutok, hogy ez a küldetésem. Ha ők jöttek, ők a híveim, velük kell foglalkoznom. Ha a Jóisten az időseket küldi hozzám, akkor biztos az időseknek van szükségük a segítségemre. Sokkal kellemesebb fiatalokkal foglalkozni, de ha idős jön, akkor most ez Isten akarata.
Azt gondolom, annyi témát fölvet, hogy ezt a beszélgetést nem tudjuk lezárni, csak megállítani. Biztosra veszem, hogy ezzel a mostani beszélgetőcsapattal mindenképpen fogunk futni még egy kört bizonyos témákkal kapcsolatosan: időszakonként vissza fogunk térni a lelki kérdésekhez és ezekkel foglalkozunk, mivel azt gondolom, hogy nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben: hiszem, hogy a menny és a pokol már a körülöttünk levő létben is megkezdődhet és itt lehet az Istenben való megnyugvás is. Köszönöm a beszélgetést!
VIDEÓINTERJÚ:
Zsidó János, Vámos Béla, Nagy Olivér | Sokszög