Az állítólagos tornaljai robbantóról, Hancsovszky Béláról készült film műfaji meghatározása ugyanolyan (legalább) kettősséget rejt magában, mint magának a címszereplőnek a megítélése. Talán túl sok mindent akar egyszerre markolni és bemutatni különböző műfaji sajátosságokon keresztül, ugyanakkor az alkotás egy ügyes kísérlet arra, hogy összefogja azt, amit erről az ismeretek híján hézagokkal teli történetről lehet.
1945-ben járunk Tornalján, amikor a világháború már a világ mögött van, a magyarok viszont egy kollektív billogot kapnak és megfosztják őket számos joguktól. Sokakat üldöznek el vagy telepítenek külföldre. Amikor eljöhetne a béke ideje, akkor az utca és a vidék magyar emberét elkezdik elszámoltatni a kollektív bűnösség elve alapján. A feszültség fokozódik, Tornalján pedig egy nap felrobban a csendőrállomás épülete. Az esetnek sérültje sincs, nemhogy halottja, az állítólagos szemtanúk viszont fiatal elkövetőkről számolnak be. A szlovák szervek üldözőbe veszik a 12 évesnél idősebb magyar fiatalokat, mígnem eljutnak Hancsovszky Béláig, aki pedig beismeri, magára vállalja a bűntényt, megmentendő kortársait. Halálra ítélik, de a börtönből megszökik, talán külföldre, majd állítólag kémként tér vissza.
A hézagok miatt sok a talán és az állítólag, ami egy tényfeltáró dokumentumfilmbe nem való, Laczkó Sándor rendező viszont éppen ezért döntött úgy, hogy a hézagokat játékfilmmel töltik fel. Ez több síkon folyik, az egyiken ott van nekünk a címszereplő Hancsovszky (Hégli Bence) és családja drámája, a másikon két történész, Simon Attila és Popély Árpád beszélő fejekként mondják ki a nézőnek a dokumentált ismereteket. Aztán egy harmadik síkon van egy oknyomozónk, Máté (Oszlík Péter), aki napjainkban jár utána a csaknem 80 évvel ezelőtt történteknek. A vásznon játszódó Hancsovszky-sztori néha mintha az ő fejében lejátszódó film lenne, ugyanakkor ez a sík egy ponton bemutatott finom bravúrral összeér a dokumentumfilmmel.
A néző nem kap, nem is kaphat végső válaszokat, hogy miként tekintsen egy állítólagos robbantóra, noha egy alkalommal kissé szájbarágósan megpróbálják felmondani az alkotók a nézőnek, mit gondoljon róla. Persze Hancsovszky nyilván könnyebben tekinthető hősnek a hatalommal való szembeszállása (amennyiben ő volt) és az önfeláldozása miatt, mivel magát a tettet nem árnyalják áldozatok, a „mi lett volna, ha…” típusú továbbgondolások pedig erőltetettnek hathatnának.
Ami esetleg némi hiányérzetet teremthet, hogy keveset kapunk korrajzból és az abból fakadó hangulatteremtésből, keveset kapunk családi és tárgyalótermi drámából, oknyomozó krimiből, börtönfilmből, életrajzi filmből. Mindenből egy picit, emiatt időről időre az az érzés keríthet hatalmába, hogy ebbe vagy abba a történetszálba jó lett volna mélyebben belemenni. Maga a rendező, Laczkó Sándor egyébként úgy nyilatkozott valahol, hogy az egyes részeket az arra leginkább alkalmas eszközökkel és elemekkel igyekeztek bemutatni, amivel tulajdonképpen magyarázatot is ad a fentiekre. Ettől függetlenül, ahogy oknyomozónk felvet a film végén még egy szálat, amelyen továbbmehet, hogy sűrítse a cselekményt, úgy későbbi alkotók is találhatnak módot arra, hogy a néhány éve talán még egyáltalán, de most is csupán kevéssé ismert sztorit adott műfaji keretek között boncolgassák tovább, vagy a figurát és történetének némely elemeit inspirációként felhasználva teljesen fiktív játékfilmet, sorozatot gyártsanak.
A Hancsovszky egy korrekt mementója a második világháborút követő időszaknak, maga a karakter és az őt övező rejtélyek pedig érdemesek lehetnek arra, hogy a szlovák-magyar viszony rétegzettségét, a két nemzet egymásra utaltságát és ebből fakadó konfliktusait bemutassuk, feldolgozzuk és főképp, hogy megértsük.
