Ahogy e sorokat körmölöm/gépelem, már elmúlt a nyár. Az út széléről eltűntek a dinnyeárusok, a szőlő már leszüretelve, a demizsonban várja, hogy átlényegüljön. A gyerekek visszatértek az iskolapadba, az álmatlanságtól szenvedő ovisok panaszkodnak, hogy délután nincs apelláta, ágyba dugják őket.
Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális…
Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.
Sipos Janka: Hő s ég
Kevés ide a „nem tudok”.
Értelmetlen a „nem akartam”.
Lábujjaim közt a homok.
Forró aszfalt. Hólyagos talpam.
Bőrömön vörös alkonyat.
Lilás foltokban mintha égne.
Damasztabroszon a konyak.
Fehér ingen a dinnye vére.
A pillanat, még mielőtt
a szél feltámad. Naplemente.
Padlóra hulló meggybefőtt.
Harmincnyolc fok. Kárpát-kemence.
Repedezett folyómeder
vihar nélküli néma csendje.
A hőség a tarlón hever.
Szempillámon megült a pernye.
Esőt mond, de már nem hiszem.
Por áll az évszázados fákon.
Mindezt magammal kell vigyem.
Örökké szomjas láthatárom.
