FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A sors úgy hozta, hogy néhány nap leforgása alatt kétszer is megküzdünk a besztercebányai katonákkal, először a Slovnaft Cup nyolcaddöntőjében, majd vasárnap a bajnokságban. A szerdai kupamérkőzés kezdeti hangulatát szintén a sors alakította úgy, ahogy. Egy órával a kezdés előtt mécsest gyújtottunk Bíró Tomi emlékére, majd az egyperces néma főhajtás sem maradhatott el. Mindeközben fekete füst szállt fel a katlanból, és Tomi mosolygott vissza ránk a LED-falakról. Megható percek következtek…
De előtte, még lent a büféknél azon tanakodtunk, vajon kinek a hangját halljuk ezek után a mikrofon mögül? Vagyis, ki lesz a hangosbemondó? Krisztián vagy a Kiss Balázs? Egyiknek is, másiknak is megvan a maga feladata meccs közben. Ide olyan egyéniség kéne, akit nem a Tomihoz hasonlítunk majd, hanem eleve szakmája mestere. Szinte lehetetlen küldetés! A klub gyakorlatilag meglépte a lehetetlent azzal, hogy Tomi szavai hangzottak el felvételről. Kimaradt a névsorolvasási show, illetve a hivatalos konferanszié. Helyette a csend beszélt, vagyis Ő maga.
Nehéz volt könnyek nélkül megállni, de úgy vélem, ezt nem is várta el senki tőlünk. Ránéztem a mellettem álló cimborámra, ő ugyanolyan fátyolos szemekkel nézett vissza rám.
S ha már annyiszor szóba került mai jegyzetemben a „sors”, álljon itt vallomásként, ahogy néhány év elteltével ismét a B-középben találtam magam. Persze ez így találomra nem tűnhet „érdekesnek” hiszen az emberfia, ha meccsre jár, olykor akaratlanul is a kemény mag közé keveredhet. Részemről azonban abszolút tudatos döntés volt. Úgy éreztem, adós maradtam annyival Tominak, hogy „megszegve fogadalmam”, 90 percig torkaszakadtamból tudassam az égiekkel, ha a DAC-ról van szó, valójában hová is tartoztam-tartozom!
A DAC összehozza az embereket, ismeretségek, barátságok, születnek, s így vagy úgy, de néha véget is érhetnek. Szép emlékeket hagyva hátra, amelyek bennünk élnek tovább az idők végezetéig, mert:
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek. Nyugodj békében!” – állt a B-közép szokásos drapijai helyett a kerítésen.
Ahogy a B-közép pár év alatt szintén jelentősen kicserélődött, csak néhány hozzám hasonló „öreg róka” maradt. Helyünket – dicsérendő módon – átveszik a fiatalok, a jövő generáció. Már csak ezért sem mindegy, milyen focin szocializálódnak, hiszen nekünk „tapasztaltabbaknak” ott voltak a ’80-as, ’90-es évek sikerei. Míg nekik az lesz az alap, amin ma és majd holnap felnőnek. Persze a DAC-szív örök, a tábor egy emberként szólal meg, egy és oszthatatlan közegként. Vezeti egy szenvedélyes cápó, aki érti a dolgát. Csak a foci milyensége kedves kompetensek, na az nem mindegy!
Messziről jött, „leárazott” spílerek, akikből Jürgen Klopp sem hozna ki többet? Vagy szívből játszó helyiek, akiktől a hiba is megbocsájtható néha?
„Mindannyian tisztában vagyunk azzal, mennyire fontos az egész klub számára az összecsapás…” – mondta Xisco Muñoz, a DAC trénere. Sablon szöveg, évről évre, de mikor „írett” a kupa Dunaszerdahelyen utoljára? Ha magát a mérkőzést kéne elemeznem, mégis mit írhatnék? Semmit, mert közünk nem volt hozzá. Ez a Muñoz-féle foci, elképzelés és koncepció nélkül. Bocsánat, akarat nélkül, mert egyszer már egy korábbi jegyzetemben is leírtam: játékosainkból olykor az akarat ugyanúgy hiányzik. Nem akarnak téged Xisco, és már mi szurkolók sem.
Adios, Amigo és Xisco Muňoz Auf Wiedersehen – ez szólt folyamatosan a „Mindent bele” és a „Harcoljatok” mellett. És hogy a mi szívünk sárga-kék, de a tiétek? Hát kötve hiszem?!
A besztercebányai katonák pontosan azt játszották, amit játszaniuk kellett, semmi többet. De azt „pontosan és szépen”. Felróható ez nekik? – jaj dehogy. Vagy a korábbi bajnokin a komáromiaknak? – a szünetben arról beszélgettünk, vajon mi jellemzi évek óta Radványi Miki taktikáját? Becsúszni két lábbal, ahogy Marosinho barátom szokta volt mondani. De harcolnak, mert bent szeretnének maradni a ligában. Mi meg „luxuskörülmények” között hétről hétre beleveszünk a posványosba.
33. perc: Popović kint áll, messze a kapujától. Átemelik, beleér még, de behullik a labda a hálóba – 0:1.
„Focit akarunk!” – focit szeretnénk, semmi mást. Nem kell, hogy a véretek adjátok, csak futballozzatok srácok! Nem megy, miért nem megy? A szünetben hármat cserélünk, Ramadan agilis, de pontatlan. Viszont legalább elvállalja, kapura rúg, már ez is dicsérendő. Alig vagyunk kétezren, tízezer fő „hiányzik” főnök! Nyisd már ki a szemed kérlek, nem a szurkoló tehet róla. Könyörgöm!
75. perc, Csinger lyukat rúg, Rymarenko nem – 0:2.
A nézők elindulnak haza, mi még maradunk. Számonkérni, magyarázatok kapni, hogy „mi a f*sz van veletek?” – régen ez úgy folytatódott, hogy: „aranylábú gyerekek”. De ti nem vagytok azok! Magyarázzátok meg, vajon miért bántja néhányunkat annak ténye, hogy bár sosem szokott szotyizni a B-középben, a második félidőben már a harmadik zacskóval aprítja. Erről mit fogsz írni, Roberto? – kérdezték többen is.
Majd holnap elolvashatjátok. Tessék „ehun” van e!
Hazaérve persze észreveszik rajtam, hogy apa hangja elment, berekedt. Sebaj, holnapra, holnaputánra visszajön, de lesz, aki már sosem jön vissza. Inkább szemcseppet kérnék, mert amit láttam a gyepen, az nézhetetlen volt. Vagy ahogy a bejövő üzenetekre válaszoltam: katasztrófa! Álljunk már fel a padlóról!
DAC 1904–BESZTERCEBÁNYA 0:2 (0:1)
DAC: Popović – Gruszkowski (63. Yapi), Csinger, Ortiz (72. Bassey), Brunetti, Mendez – Bajo (46. Herc), Vitális (46. Ramadan), Tuboly – Almási (46. Redzic), Trusa.
KAPCSOLÓDÓ:
A SzerdaHelyzet nyilatkozik a DAC–Besztercebánya (0:2) Szlovák Kupa mérkőzésről
FOTÓK, VIDEÓ: A Besztercebánya búcsúztatta a DAC-ot a kupától
