Az alábbi verset az utóbbi évek extrém időjárása, konkrétan a szeptemberi dunai áradás ihlette. Szerettem volna ez alkalommal nem globális problémaként beszélni a ránk nehezedő klímakatasztrófáról, hanem egy egészen helyi történettel, tájban megmutatni, mivel jár az emberi tevékenység és a gyilkos áradások az állatvilágra nézve.
Kovács Andrea: Elhullás
Ó, ti az égnek feketén tollasodó szárnycsattogásai
megvadult folyók dagadó, zavaros hullámai
tűnő partok alá bukó, részeg napsütés,
víz mélyén valami feloldozhatatlan gyász.
Ki különbözteti meg a talmi tükröződéstől a valódit?
Ha élet és halál közt lehet választani, ki mondja az utóbbit?
Úgy kavarog most e felbolydult, furcsa nép,
mint hazáját vesztett, feltört lábú zarándok.
A hajnal kegyetlenül hasítja ketté a táj párás peremét,
szárnyak suhognak, rándulnak, szinte hallani a zenét,
és esnek a fekete testek, egyre elgyengülve,
nincs, ki gyászkoszorút vetne, fejfát támasztana nekik.
A víz kiönt, pusztítón nyaldossa töltések halmait,
míg köztetek immár véres, rettenetes, ordító csend lakik.
Mint fejünkre végső lelkiismeret-furdalás,
menthetetlen hullik a nehéz toll-eső.
