A cikk megjelent a Klikk Out 2024/10. számában.
Vagy 12 évvel ezelőtt futott a mozikban az Iron Sky című film. Talán még emlékeztek is rá: benne a náciknak sikerült még a világháború befejezése előtt eljutniuk a Holdra, és bázist alapítaniuk ott. Ott húzták meg magukat a vereség után, hogy évtizedekkel később, megerősödve újra uralmuk alá hajthassák a Földet. Az alapötlet eléggé bizarr volt ahhoz, hogy én is mozijegyet váltsak, és úgy emlékszem, nem is volt rossz a film. Na, de a slusszpoén az, hogy ami nekem bizarrnak tűnt, azt bizony – mint az később számomra kiderült – pár ember egyenesen magától értetődőnek vette. Ma is van, aki úgy gondolja, hogy náci telepesek konspirálnak a Hold sötét oldalán.
Ez az ötlet egy tudományos-fantasztikus regényben merült fel először.
1947-ben megjelent Robert Heinlein Rocket Ship Galileo című könyve. A cselekménye szerint egy, anno a Manhattan Projektben részt vett tudós atommeghajtású rakétát épít, és unokaöccsével meg egy csapatnyi más fiatallal nekiindulnak az ismeretlennek. Csakhogy nem várt nehézségekbe ütköznek a Holdon: nácikkal találják szembe magukat, akik kis híján elteszik őket láb alól. Persze végül túljárnak az ellenség eszén, és hősként térnek vissza az anyabolygóra.
A regény egy olyan toposzt teremtett, amelyet aztán más popkulturális alkotások is szívesen átvettek, csavarva rajta egyet. Csak hogy az egyik legnépszerűbbet említsem, ott van Philip K. Dick regénye, Az ember a Fellegvárban, amelyben a vérmes fasiszták nem csupán a világháborút nyerték meg, hanem még a Marson és Vénuszon is megvetették a lábukat. És – ahogy az lenni szokott – akadtak olyanok, akik annyira beleélték magukat a történetbe, hogy el is hitték azt, amit olvastak, sőt. Még tovább is gondolták a dolgot.
Az internet bugyraiban keringő összeesküvés-elmélet szerint a nácik már 1942-ben eljutottak a technikai fejlettség azon szintjére, hogy képesek voltak ellátogatni a hozzánk legközelebb eső égitestre, évtizedekkel megelőzve ezzel az amerikaiakat. (Akik viszont más teóriák szerint soha el sem jutottak oda, csak megjátszották az egészet, de ez most mellékes.) Hogy mindezt titokban tarthassák, és ne lehessen őket semmiképpen kiszúrni, bázisukat a Holdnak azon oldalán építették fel, mely sosem fordul a Föld felé. Az űrbéli létesítmény persze stílusosan horogkereszt formájú, és Adolf Hitler elveszett fia ott a góré. A telepesei csak arra várnak, hogy biztosak lehessenek abban, hogy olyan nagyra nőtt a technikai fölényük, hogy probléma nélkül leigázhassanak minket, és akkor majd lesz nemulass.
A németekkel kapcsolatos paranoia azonban nem csupán egy maroknyi konteóst kerített anno hatalmába.
A második világháború folyamán világossá vált, hogy a németek fejlesztései simán felvehették a versenyt az amerikaiakéval, sőt, még rájuk is vertek. Az ő V-2-es rakétájuknak például nem nagyon volt párja, ha a pusztításról volt szó. Akár 50 mérfölddel is a földfelszín fölé tudott emelkedni, szóval gyakorlatilag ez volt a világ első potencionális űrrakétája, még ha nem is a világűrt célozták meg vele, hanem mondjuk Londont, ahol kimondhatatlan rombolást vitt végbe.
Akkora félelem övezte a német haditechnikát, hogy a második világháború folyamán gyakorlatilag minden, az égbolton észlelt furcsaságban a németek kezét vélték felfedezni. Az abnormális légi jelenségek gyűjtőneve a Foo Fighters volt, mint Dave Grohl bandájáé, és mind mögött valami új hadi felszerelést sejtettek. A háború után sem szűntek meg a hasonló jelenések – Kenneth Arnold 1947-ben arról számolt be, hogy repülő csészealjhoz hasonlatos gépeket látott a magasban. Tulajdonképpen ezzel vette a kezdetét az UFO-őrület, földönkívülieket véltek látni úton-útfélen.
Az amerikai kormány csőrét persze immár a hidegháború kezdetén nagyon is piszkálták ezek a repülő akármicsodák, és hivatalos vizsgálat is indult az ügyükben. Arra jutottak, hogy a németeknél lehettek fejlesztés alatt ilyesféle, korong alakú repülőgépek, amiket akár tesztelhettek is az ő légterükben. Újságcikkek is hangot adtak efféle véleményeknek, aztán hamarosan egy Rudolph Schriever nevű, Amerikába emigrált technikus jött elő egy interjúban azzal, hogy ő bizony tervezett ilyet a németeknek. A BMW prágai gyárában már nagyban folyt is a fejlesztés, csak épp közbeszólt a hadi helyzet, na meg az, hogy 1948-ban ellopták tőle a repülő terveit. Elképzelései szerint cseh ügynökök valami idegen hatalom megbízásából aztán meg is építhették a prototípust, azt láthatták repkedni az UFO-észlelők. A Habermohl létezését persze nem bizonyítja semmi, de a lényeg, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy a földönkívülieket gyakorlatilag összemossák a németekkel, vagy akár szövetségeseknek tartsák őket. A feltételezett német csúcsmodelleket pedig sokak szerint egy szupertitkos föld alatti antarktiszi bázison rejtegetik mindmáig. Vagy éppen a Holdon.
Paradox módon a németeknek tényleg van némi közük a Holdhoz, illetve az odajutáshoz.
Csak nem egészen úgy, ahogy azt egyesek feltételezik. A nácik valóban élen jártak a technológia terén. Ezzel persze mind az amerikaiak, mind pedig az oroszok tisztában voltak, és miután a háborút megnyerték, megkísérelték megkaparintani a német fejlesztéseket, na meg a koponyákat is, akik azokért felelősek voltak.
A V-2-es rakéták atyja, Hitler „csodagyereke”, Wernher von Braun például sok más német mérnökkel együtt amerikai kézre került, és az új kontinensen igencsak hamar feledésbe merültek a bűnei. Hiába volt mind a Náci Párt tagja, mind pedig az SS magas rangú tisztje, hiába zsákmányolta ki az elfogott zsidók, romák, szovjet és francia hadifoglyok munkáját, Amerikában ünnepelt tudós lett, aki Walt Disney délutáni műsorában gyerekeknek mesélt az űrről. Hogy miért? Mert tudását ekkor már az amerikaiak oldalán kamatoztatta. Ő fejlesztette ki a Saturn 5-ös rakétát, amely végül az Apollo 11-et a Holdra jutáshoz segítette. Hálából még a Hold egyik kráterét is róla nevezték el. Egy másikat meg Kurt H. Debus-ról, aki szintén jeles tagja volt a Náci Pártnak, meg az SA-nak, viszont az Apollo-11 kilövésénél is jeleskedett. A NASA Arthur Rudolphot is kitüntette, aki a Saturn V projektmenedzsere volt, később azonban eléggé ciki dolgokat mondott nyilvánosan. Konkrétan azt taglalta, hogy sok dologgal egyetértett a Mein Kampf olvasásakor, meg hogy milyen boldog időszak volt a Hitler hatalomra jutása utáni első néhány év. Ez azért már kiverte a biztosítékot, amerikaiaknak tett szolgálat ide vagy oda, Rudolf pedig lelécelt az álmok hazájából, még mielőtt bíróság elé állíthatták volna.
Tulajdonképpen az űrversenyben résztvevő amerikaiak, illetve szovjetek is a német haditechnikára, illetve elfogott mérnökök munkájára támaszkodva kezdték el bevenni a végtelent. A negyvenes évek végének légkörében pedig nem is tűnhetett olyannyira elrugaszkodottnak a Rocket Ship Galileo-ban felvázolt alapötlet. A rémkép azonban még mindig él, és foglalkoztatja az embereket – a nácik félelmetes gonoszaivá lettek könyveknek, filmeknek, videojátékoknak, és még ma is derül fény olyan valós történetekre, amiket még elképzelni is nehéz. Jelen vannak, ha nem is a Hold, de a történelem sötét oldalán mindenképp.
