FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nagyjából az 1980-as évek közepéig, míg meg nem épült a Bősi úti vasúti felüljáró, az utca Svetozár Hurban Vajanský szlovák író, publicista, irodalomkritikus és politikus nevét viselte. Gyakorlatilag a mai Vajanský utca folytatásának volt tekinthető, egészen a várostábláig. Alsó tagozatos lurkóként éltem meg a „híd” építését, amely főként azzal a céllal jött létre, hogy a bősi vízlépcsőhöz „csordákban araszoló” tehergépjárművek zavartalanul közlekedhessenek.
Azelőtt ugyanis a lezárt „tekerős” vasúti sorompó – amelyet egyébként a dunaszerdahelyi vasútállomás 1-es őrhelyéről kezeltek – rendszerint útját állta az évszázad építkezésére igyekvő Liaz és Tatra márkájú, mostani szemmel nézve, retro gépjármű „csodáknak”. Márpedig ez a sorompó javarészt lezárva tartott, ha vonat érkezett, avagy távozott. Mivel a bakternak nem volt rálátása az átjáróra, csak az érzékeire hagyatkozhatott.
Így aztán biztos, ami biztos, időben letekerte, s csak az adott időintervallum letelte után nyitotta azt fel.
Volna ennek a szabályrendszernek hivatalos leirata is, de ettől most hadd tekintsek el! Ad. 1, mert belső előírás és ad. 2, mert az egyszerű földi halandó úgysem értené azt a „halandzsát”, amit a vasutasok amúgy álmukban is fújnak, mint a Miatyánkot. Felsőbb körökben ugyanis úgy tartják, hogy a vasúti előírásokat „vérrel írták”, ami kicsit morbid, kicsit találó, de mindenképpen van némi alapja. Bizonyára hallottatok már a tiltó jelzése ellenére vonat elé hajtó figyelmetlen gépjárművezetőkről?!
Aztán elkészült a felüljáró, majd a várost elkerülő (fél)körgyűrű felett átívelő felüljáró is, ami azért lett érdekes, mert… Na, de ne szaladjunk a történet elébe.
Ahogy mondtam, még ugyancsak kissrác voltam akkortájt, de afféle a kerékpárral idejekorán megbarátkozó fajta. Komoly kihívást jelentett a 24-es kerekű, Eska márkájú drótszamárral megtenni a felfelé ívelő utat, aztán mint akit a szabadság szele megcsapott, uzsgyi lefelé. Kicsit még levegő után kapkodva, s a megfelelő időt kivárva, a felüljáró közepén felpattantam. Várt a száguldás, tudtam, ismertem… Nyilván, ha édesanyám is tudta volna miben mesterkedik az ő egyszem fia, azonnal megtiltja. Hát nem mondtam el otthon, hogy micsoda merész dolog „szabadesésben” bringázni lefelé.
A cél – a csillagos ég, jaj dehogy – minél messzebbre jutni, s ha még a Félúti tónál sem kellett rásegíteni, az maga lett volna a csoda. Ritkaságnak számított, ha egyáltalán megtörtént. Inkább csak szerettem volna, hogy jól alakuljanak a dolgok.
Nem volt ám olyan sűrű a forgalom, mint manapság, így aztán olybá tűnt nekem, hogy rettegnem sem kell. Hallod „fiam”, aki most ezt olvasod, ki ne próbáld, mert „kivasal” egy SUV és az biza fájni fog. Ha egyáltalán eljutsz odáig, hogy kivasaljon, s nem szeged nyakad már jóval korábban, megpadkázva a járdaszegélyt! Ne tedd! Egyetlen feladatként, egyenesen tartottam a kerékpárom kormányát, a többi már ment magától. Mit ment, szinte süvített, szikrázott. Az 1927-ből származó, Segítő Szűzanya képoszlopnak épp csak futtában köszöntem. Onnantól már csak egy-két lepukkant házféle állt az út jobb oldalán, balra pedig szántóföldek, majd a Félúti tó. A „Szerdahely tengere” a fürdőzők és halászemberek, a pecások paradicsoma.
Nem mint manapság: a szántóföldeket rég „felfalta” az ember, egy csomó új utca, s megannyi kacsalábon forgó „palota” nőtt ki a földből.
Aztán ahogy telt az idő, a kiszolgált 24-es kerékű biciklimet öregapám 28-asára cseréltem. Tőle örököltem, rendbe raktam, kicsinosítottam. Nos igen, abban az időben még így mentek a dolgok, mertem volna új bringára gondolni! Gondolni mertem ugyan, csak kimondani nem! Hát ez az „orosz bicikli” néha kishíján elvitt egészen a másik hídig. De csak kishíján, mert sosem sikerült, az istenért nem jött össze. Pedig színtiszta fizika az egész, lejtő, lendület, súrlódás. Már elfelejtettem a képletet, ha volt tantárgy, amit utáltam, az a fizika. Meg a kémia. Minek ezek nekem? – gondoltam magamban minduntalan.
Hiszitek vagy sem, felnőttfejjel olykor még mindig bennem van ez a flow. Már feljutni sem olyan megerőltető, hiszen a váltós bringák könnyedén veszik az emelkedőt.
Amolyan „félvezető” lévén – vagyis akinek van ugyan vezetői engedélye, de inkább ne kelljen vezetnie ebben az „őrült városban” – ha bringára pattanok, s éppen arra van utam, mint egy nagy gyerek, még mindig élvezem azt az alig fél perc szabadságot. Időközben új célom lett, a 2022-ben állított Szent Kristóf képfülke. Eddig azt hittem, hogy az ilyen útmenti vallásos dolgok egy letűnt kor maradékai, de tévedtem.
Dunaszerdahely határában, a Bősi út mellett áll Szent Kristóf képfülkéje, s vigyázza az arra járó utazókat!
Szent Kristóf ókori keresztény vértanú, a katolikus tizennégy segítőszent egyike. Az utasok, vándorok, hajósok védőszentje, a népies vallásosság talán legnépszerűbb alakja… Szent Kristóf az utazók védőszentje, tehát a kerékpárosoké is. Ugyan mi baj érhet, ha egy ilyen védőszent vár rám, miközben én lefelé száguldok? Legfeljebb a szemem megy tele apró muslicákkal, hogy ezért a számat inkább összeszorítva tartsam közben. Keserű ízű kis „dögök”…
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
