FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
1957-ben a Pódatejedhez tartozó Lidértejed, Zöldfa nevezetű területét Dunaszerdahelyhez csatolták – áll mindkét település korabeli leírásában. A Dunaszerdahelyhez közeli Pódatejed része volt egykor a Zöldfa-telep, vagy Zöldfa-tanya, így szinte biztosra vehetjük, hogy a mai Zöldfa utca elnevezés, vagyis a Zöldfasor is ezen történelmi nevekre utalhat. S bár a Zöldfasor sem csak a Zöldfa utca, de talán nincs ember a városban, aki másképp hívná ezt a már nem is oly fiatal, pókhálószerű utcákkal „szőtt” városnegyedet.
Zöldfa utca, Nyírfa utca, Csallóközi utca, Csillag utca, Kereszt utca, Béke utca, Rákóczi utca, tehát a Zöldfasor, amely az 1980-as években a város felől kissé átalakult. Ekkor a Fürdőgyolcs nevezetű rész teljesen eltűnt a föld színéről, s helyét átvette a mai, nagysávos Vajanský utca, illetve részben a Neratovicei téri lakótelep. A Zöldfa utca ezen végét alaposan megkurtították, amelynek jó néhány családi ház is áldozatul esett.
Nagyjából a „benti” Lidl-szupermarkettel szemben állt anno az ún. Pirk-híd, amely az előtte álló ház tulajdonosáról kapta a nevét. Ez már történelem!
A híd alatti kanális a városi kanalizáció bevezetéséig létezett, és az 1950-es, 1960-as években szűnt meg. Ez volt az a kanális, ami Kistejed felől csörgedezett, hogy a Zöldfasoron túlhaladva, a Pódafai úton a mocsárba vesszen. Helyét gyerekkoromban még megtaláltam – kiszáradva. Sőt a Metrans konténerterminál felé vezető iparvágány a telephely előtt még napjainkban is egy keskeny acélhídon vezet keresztül, ami szintén ugyanezt a – lényegében már kiszáradt – kanálist volt hivatott átívelni. Alatta csupán nagyobb esőzések idején jelenik meg némi víz vagy belvíz. Az iparvágány 1980-as építésekor – amely eredetileg 17 kilométer hosszan a bősi vízlépcső építését szolgálta ki – még valószínűleg lehetett funkciója. Ha másért nem, a kanális helyén lévő árok miatt, amit „szerdahëlyiesen” laposnak szoktak nevezni.
A Zöldfasor egy blokkos gyereknek maga volt a paradicsom. A Grundtól előbb az épülő, majd a már átadott Vajanský utca választotta el.
Elején a lebontott házhelyek melletti szánkózó hellyel télen – a lebontott házhelyek azóta ismét beépültek. Nyáron pedig a zöldfasori játszótérrel, ahonnét már csak egy ugrás volt a vasút két sínpárja. Az „innenső” a komáromi, a túlsó a bősi. Ezen „Göcsék” és „Búvár” mozdonnyal továbbított Kelet-német emeletes kocsik közlekedtek, a túloldalin kaviccsal megrakott szerelvények, vagy cementszállító – „csöcsös” – vagonok. Vonóerőnek nem ritkán hattengelyes szovjet „Szergejek”, később pedig a prágai ČKD által gyártott „Kocúrok” álltak csatasorba. Csoda, hogy végül apám nyomdokaiba lépve én is vasutas lettem? Valószínűleg ez a tény szabta határát annak a gyermeki csínytevésnek, hogy a sínekre kavicsot rakjunk: „Azt ne srácok, azt nem szabad!” – raktam helyre társaimat. „A faterom vasutas!” – adtam nyomatékot a kérésemnek.
A Zöldfasor megcsonkítása a Béke utca elején volt talán a leglátványosabb, ahol az épülő felüljáró „kedvéért” egy hosszúkás házat nemes egyszerűséggel félbevágtak.
A félbevágott ház – így hívtam iskolába menet. Ha jól tudom, a közelmúltban még állt. A zöldfasori játszótér később beépült, ahogy a közeli élelmiszerbolt – talán Zdroj vagy Jednota volt? – szintén rég bezárt. A Rákóczi utca, ami a Vajanský utcára volt merőleges, zsákutca lett, a felüljáró megépítése után kvázi a „híd” alá vezetett. Rég megszűnt a zöldfasori tűzoltószertár is, napjainkban talán autójavító műhely van a helyén, de ifjúkoromban még VHS-kazetta kölcsönző is volt. Szerintem akadt köztük NDK-béli felnőtt film, amelyben minden hangot ugyanaz a személy „dabbingolt”. A nőit is férfi, és fordítva. Persze, én ezt nem tudhatom, nekem is a haver mondta annak idején.
Vele, de legtöbbször csapatostul jártuk a Zöldfasor utcáit, ahol a kiskertek kerítésén kilógó szőlőfürtöket, alma- és szilvafa ágait dézsmáltuk.
Nem mintha nem jutott volna hozzá az emberfia „rendes úton” is, de a tiltott gyümölcs mindig finomabb – tudtuk ezt jól már gyerekkorunkban is. A lakótelepi játszótér, vagyis a Grund szintén minden igényünket kielégítette, mégis egzotikusabb volt „idegen földön” hintázni, csúszkálni-mászkálni. A csendes utcácskákkal rögvest megbarátkoztunk, néha még el is tévedtünk köztük. És ez nem vicc! Annyira egyformáknak tűntek, hogy ha a távolban olykor-olykor felbukkanó panelházunk nem igazított volna útba, bizisten talán még most is ott kóvályognék valahol a Kereszt utca sarkán.
A síneken túl viszont sosem merészkedtünk, pedig a kiskertek mögött csábítottak minket az Agrofrigor udvarán tornyosuló, almával megrakott ládák.
„Biztos van az őrnek kutyája, letépi a nadrágod szárát!” – ki akart volna szakadt gatyában hazamenni annak idején? Nem is magunkat féltettük, hanem a ruháinkat. A kutyaharapás beheged, de a nadrág szára rojtos maradt volna. Pláne, ha egy héttel korábban, a blokk mögötti placcon már kiszakadt a „kincstári bársony”, amit csak azért viselhettem a játszótéren, mivel „árvízben szabták” – így neveztük azt a nadrágot, amelyet kinőttünk, és a bokánk felett kissé szellőssé vált. Olykor a könyveket bújva, egy-egy régi történetet olvasva rájövök, hogy az öltözködési minta az 1980-as években sem volt másmilyen. Két nadrág a suliba, egy ünneplő, a többi kiszuperált udvari cucc.
Utóirat: Nem, nem voltunk szegények, inkább mérhetetlenül gazdagok. Nekünk ugyanis még volt gyerekkorunk!
MÉG TÖBB FOTÓ A ZÖLDFASORRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
