FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem kedves olvasóm, nem tévedtem el! Másodízben szerepel rovatunkban Dunaszerdahely Fő utcája, hiszen az „első részben” éles határt húztam a városházánál. Onnan a nagy körforgalmat is meghaladva kelet felé vesszük most utunk. Hívhatnánk Komáromi útnak, bár valamiért az utca egésze Fő utca maradt. Micsoda kalamajka volt nemrég itt, közvetlenül a körforgalom után. Csőtörés! Ömlött a víz, egy szempillantás alatt „tengerré” vált a város legforgalmasabb csomópontja. Rájöttem, az ilyen sztorik szemelvényeiből állnak össze soraim 20-30 év múltán. Tehát a mostani történet sem lesz „fiatalabb”.
Abban az időben nem létezett még a Neratovicei tér, a Fő utca jobb oldalán családi házak álltak, üzletek és boltok. A Baranyaiba sem jártak az emberek patonyi kenyérért, és a Pódafai úti körforgalom helyén mindössze útkereszteződés szerénykedett. A város akkori gépjárműforgalmának tökéletesen megfelelt, az emberek reggel munkába igyekeztek, hogy estére visszatérjenek szerény hajlékukba. Például egy nyolcemeletes panelház legfelső szintjére, abba a három szobába, ahol előbb járni, majd írni tanultam.
Anyai nagyanyám sokáig a ma már nem létező, „Komáromi úti” Állj meg vándor nevezetű vendéglőben volt szakácsnő.
Az egykor népszerű, kissé puritán resti nagyjából a mai Sagax klinika mellett, annak is a város felőli oldalán állt. Mostanra nyoma sincs, csak visszaemlékezésekben él igazi kifőzde jellegű ételeinek jó híre. Az előtte található buszmegállót egyesek még napjainkban is „Vándor” megállónak hívják. Maga az étterem az úttól picit beljebbre esett, előtte terasz, a terasz felett hatalmas fa, talán platán állt. Az 1980-as évek elején a családi kötelék miatt (is) gyakran megfordultam itt. Előszeretettel szürcsöltük teraszán édesanyámmal a sárga málnát, vagy ettük a sűrű, gőzölgő, ínycsiklandozó leveseket.
Valószínűleg innét a mai napig tartó leves-szeretetem! Legyen sűrű és laktató. Bableves, lencseleves, káposztaleves. Hozzá lepény vagy lángos, kiskezit csókolom!
Nagyanyám kolléganői úgy jártak az asztalunkhoz, ahogy mendikáláskor szokás házalni:
– Jaj de „szíp” unokád van, Rózsika, és milyen jó az étvágya! – hallottam a háttérből.
Szinte azonnal ott is termett egyik-másik, hogy pörköltszaftos kézzel megcsíphesse az arcomat. Nem azt mondom, hogy maradandó károsodást szenvedtem, de sosem tudtam kiverni fejemből ezeket az alkalmakat. Valóban nagyétkű gyerek voltam, ami az előnyösen gömbölyded alakomon mutatkozott meg leginkább. S ami felettébb különös, már akkor sem vetettem meg a pacallevest, pedig arra sok felnőtt ránézni sem bírt.
Egy ilyen „pörköltszaftos” alkalommal lettem figyelmes picit odébb, az utca túloldalán álló „érdekes” szoborra.
Kíváncsiságom nem engedte, hogy szemügyre ne vegyem közelebbről is, bár meglehet, csupán szabadulni akartam az újabb vegzálások elől, hisz a tányérom addigra üres lett.
– Holnap jó idő lesz, mind megetted kisfiam – anyám ezen mondatát követően a tettek mezejére lépve átcsaltam őt a túloldalra.
A Komáromi és Kürti országutak elágazásánál lévő magas szobor egy ún. fellegszobor volt, s a gyermek Jézust az ölében tartó Szűzanyát ábrázolta. Évekkel, de inkább vagy másfél évtizeddel később ledöntve találták. Az oszlop a földön hevert, tetejéről a szobor eltűnt. Azt beszélték, valaki ellopta. Bizonyára egy gazdag „maffijóska” – ahogy nyugodjék anyám hívta az alvilági alakokat – udvarába kerülhetett?
Dunaszerdahely legrégibb köztéri szobrát 1713-ban állíttatta, édesanyjuk végakaratának kívánsága szerint, a három pókateleki Kondé testvér: Ádám, Ferenc és György.
A szakrális emlékhely a Kürti úti letérő elején [korabeli leírásokban: a Komárom felé vezető országúttal szemben] talapzaton és oszlopon állt, s a gyermek Jézust az ölében tartó Szűzanyát ábrázolta. A fellegszobor sokáig sértetlenül vészelte át az évszázadokat, mígnem egy ismeretlen tettes – vagy tettesek – 2001. március 19-ről 20-ára virradó éjszaka le nem döntötte. A Mária szobor a kis Jézussal eltűnt, a széttört oszlop és a talapzat pedig a Csallóközi Múzeum udvarára került. Talapzata kétoldali, latin feliratával nálamnál tanultabb emberek sem voltak képesek maradéktalanul megbirkózni.
„ IHS. / Ex voto fieri / curarunt Per: / illustresac Grosi / Domini Adam: / us Franciscus / et Georgius Konde / De Poka Tellek / ANO 1713 // SanCta Maria / AvDi rraCes / genis tVa / Spesmea Prima / Deus spesa Cterau / Ima Maria Ista / Mihi stabit sini / niprima cadit.”
A fellegszobor helye az IL Trade autóalkatrész-szaküzlet mellett azóta üresen áll, ahol a kerítés beugrása „valami” hiányát láttatja velünk. Az egykor a fellegszobrot „őrző” két gesztenyefa az idők során terebélyesre nőt.
A gyermek Jézust ölében tartó Szűzanya az egykori Pókatelek határát jelölte, ahogy általában az ilyen szakrális kisemlékek valamely település elejét vagy végét szokták. Esetleg egy jeles eseménynek állítanak emléket, hálából a Mindenható felé. A mi dolgunk értelmezni és értékelni őket hitünk szerint. Mindig lesznek persze olyanok is, akik „Istent lopnának maguknak”. Erről az esetről az Új Szó, 2001. március 22-i számában közölt tudósítást, „Lopják már a szobrokat is” címmel:
„Dunaszerdahely. Keddre virradó éjszaka [2001. március 20.] eltűnt a város szélén álló Szűz Mária-szobor. Az alkotást 1713-ban egy nagy árvíz után Kondé György, a város történetében nagy szerepet játszó Kondé Miklós püspök édesapja állíttatta. A tettesek a szobrot ismeretlen helyre vitték, talapzatát ledöntötték.”
Talán egyszer arról is hallunk majd, hogy a szobor helyreállítva visszakerült eredeti helyére!? És nyitottak egy restit is a közelben, ahol érdemes megállni a vándornak egy jó pacallevesre!?
MÉG TÖBB FOTÓ A FŐ UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
